Magyar írók és államférfiak. Br. Eötvös József emlékbeszédei. Pest, 1868. Kiadja Ráth Mór. 333. l.

Ez igen csinos kötetben teljes gyüjteményét vesszük Eötvös emlékbeszédeinek, melyek koronként, 1839–1867-ig, az Akadémia ünnepélyes ülésein mondattak el. E majdnem harminc évi időközben Eötvös századunk első felének nehány legnevezetesb magyar írója és államférfia fölött tartott emlékbeszédeket. Egy félszázad küzdelme tárul fel előttünk. Itt találjuk Kazinczyt és Széchenyit, Vörösmartyt és Szalayt, irodalmi és politikai megújhodásunk bajnokait; itt Kölcseyt, Kőrösyt, Regulyt, Dessewffy Józsefet és Emilt, kik többé-kevésbbé nevezetes szerepet játsztak a magyar irodalom, tudomány vagy politika terén. Majd mind oly férfiak, kik méltók a szónok ihletére, kire egy egész nemzet figyel.

Valóban Eötvös sokkal több volt, mint akadémiai szónok; a nemzet szónokaként ünnepelte a nemzet halottjai emlékét. Az államférfiú csak szószékét változtatta, de nem egyszersmind eszméit, érzéseit, aggodalmait és reményeit. S volt idő, midőn a nemzeti intézmények romjai közt csak az Akadémia szószéke állott még épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes percben az egész nemzethez. A hazafi bánat és remény e beszédek alaphangulata. Eötvös az Akadémia szószékén folyvást a nemzeti élet hullámzásainak befolyása alatt áll s belevegyül a kor küzdelmeibe. 1839–48-ig ifjú túláradó lelkesedése a hazafi bánatból erőt merítve, reményt hirdet és tettekre buzdít. 1858–1867-ig lelkesedése csillapodottabb, de fájdalma mélyebb, lelke gazdagabb eszmékben és tapasztalatokban, a romokra állva balzsamot csepegtet a nemzet sebeire s a csalódások keserűségei közt a jövőbe vetett hitet táplálja. A bánat és remény e folyvást megújuló hangulata egyhangúvá teszi e könyvet. Ez egyhangúság ugyan nem változatosság nélküli, de mégis egyhangúság. Midőn egy vagy több évi időközben hallottuk e beszédeket, az egyhangúság nem tünhetett föl, mint most, midőn összegyüjtve egyfolytában olvassuk. De lehet-e ezért hibáztatnunk a szónokot? Aligha. Ki tehet róla, hogy a magyar nemzeti érzés egy félszázad óta bánatból és reményből táplálkozik s kevés megszakítással egész 1867-ig e hangulat levegőjében éltünk? Szólhatott-e a szónok máskép oly férfiak fölött, kik a hazafi bánat, küzdelem és remény megtestesülései voltak s oly korban, mely szégyelve a jelent, büszke önérzettel küzdött a jövőért vagy csalódásainak közepette, a kétségbeesés örvénye szélén vigaszt és hitet keresett? Eötvös engedve belső ösztönének hű maradt magához és a korhoz. Emlékbeszédei hatásának egyik főoka ebben rejlett. Egy későbbi kor talán még inkább észreveszi e beszédek egyhangúságát, mint mi, de egyszersmind egy egész kor kedélyhangulatát látja visszatükröződni bennök, mi mindig elég kárpótlás marad.

Az emlékbeszéd elméletével tüzetesen nem igen szoktak foglalkozni egy irodalomban sem, de legalább bírálni szokták az emlékbeszédeket. Bizonyos hamis kegyelet a magyar zsurnalisztikát ettől egészen visszatartja. Azt hiszi, hogy kegyeletlenség felszólalni a hízelgés erkölcstelensége, a szertelen dicsőítés ízléstelensége ellen, melyek nem egy emlékbeszédben az értelmet és kedélyt egyaránt megbotránkoztatják. Mióta az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megalapíttatott, számos emlékbeszédet hallottunk már, de Kölcseynek, az első emlékszónoknak, valódi kegyelete, férfias méltósága nem igen találtak követőkre. A legtöbb szónok egész erejéből arra törekszik, hogy rútul ledicsérje azt, ki felett beszél. Néha, mintha képmutató udvaroncokat vagy béres zsurnalisztákat hallanánk. Még jó, ha a szónok az elhunytat csak szerfölött nagyítja vagy oly érdemeket tulajdonít neki, melyek nem voltak meg benne, de megesik az is, hogy oly szertelen érdemeket olvaszt össze, melyek együtt aligha lehetségesek. A kegyelet ünnepélyén, nem kegyeletlenséget tanusítanak-e az ily beszédek, melyek bizonyos tekintetben nevetségessé tesznek valamely kitűnő vagy jeles tudóst vagy írót? Nem gúny-e az Akadémiára, hogy a tudomány és irodalom képviselőinek némán kell végig hallgatniok oly beszédeket, melyek a tudományt meghamisítják s az irodalmi ízlést sértik?

Mondanunk sem kell, hogy Eötvös éppen nem tartozik az ily akadémiai szónokok közé. Kölcsey után leginkább ő őrizte meg a valódi kegyelet és szónoklat hagyományait. Kegyelete csak a valódi érdemekhez fordul s a személyek tiszteletét az eszmék kultuszává igyekszik emelni. Rokonszenve néha nagyításra ragadja, de sohasem a szertelenig. Néha, bár ritkábban, árnyoldalakat is érint, de fényoldal és érdem mintegy kényszerű kíséretében, mi emlékbeszédben a kegyelet és hűség legszebb összeolvasztása. Az eszmék gazdagsága és érzelmek nemessége megőrzik őt a keresettség cifrálkodásaitól s a kötelességszerű dicsőítés modorosságától. Egészben véve beszédeit e tekintetben nem érheti gáncs, de itt-ott találhatni bennök egy-egy vonást, mely zavarja a rajz hűségét s nem szükségképi következménye a kegyelet eszményítésének sem. Igaz, e vonások nem éppen lényegesek s nem annyira célzatosságból származnak, mint figyelmetlenségből vagy vizsgálat nélkül elfogadott irodalmi előítéletekből, de mindamellett nem mellőzhetjük, mert oly kitűnő íróban találjuk, mint Eötvös. Leginkább a kitűnő írókat kell bírálni s nem a középszerűeket, kiket mellőzhetni is. Idejegyzünk hát Eötvös jellemzéseiből egy pár oly vonást, melyeket túlzottaknak tartunk.

«A magyar nyelv – mond Eötvös Kazinczy fölött tartott emlékbeszédében – amint ez egy élő és fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet, mindig újult és fejlődött: a különbség Kazinczy és mások közt csak abban áll, hogy mit azok, kik a nyelvújításban elődei voltak, a pillanat szükségétől kényszerítve, rendszer nélkül tettek, azt ő teljes öntudattal cselekedte, szem előtt tartva a célt, melyet el akart érni és «soha meg nem feledkezve azon határokról, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad».

A végső mondatban nincs igazság s kimaradhatott volna a kegyelet sérelme nélkül, annyival inkább, mert nem erre van alapítva a beszéd s csak mint igen mellékeszme fordúl elő benne. Igaz, az emlékbeszéd sohasem kritika, de az is bizonyos, hogy nem foglalhat magában olyast, mi a kritikával egyenes ellenkezésben van. A reformátorok pályája nem igen lehet ment több vagy kevesebb tévedéstől. Ezt mintegy helyzetök kényszerűsége hozza magával. Küzdelmök hevében nem választhatják meg mindig a legcélszerűbb eszközöket, tovább mennek, mint szándékuk volt, vagy olyat is akarnak, mit az idő később tévedéssé derít ki, bár a körülményekben igazolásukat találhatni. Kazinczy mindenesetre ily reformátor volt. Pályája éppen nem ment a tévedésektől, de azok nem kisebbítik dicsőségét. A nagy eszme, melynek bajnoka volt, a nagy mozgalom, melyet megindított, szenvedése, mely mártírrá avatta, nemzeti újjászületésünk legelső hősévé emelik. E szempontból nem magasztalhatni eléggé. De a tisztán nyelvészeti és irodalmi szempont mindig tiltakozni fog az ellen, hogy Kazinczy sohasem lépte át azon határokat, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad. Egyetlen irodalom sem mutathat föl oly merész nyelvújítót, mint Kazinczy, talán azért, mert egyetlen irodalom sem volt oly sajátságos körülmények között, mint a miénk. Lehet, hogy mindaz, mi Kazinczy tanai- és hatásában tévedés, a történeti kényszerűség fejleménye volt, melyen át kelle esnünk, de az bizonyos, hogy Kazinczynak egész irányát ma már nem fogadhatja el se a nyelvész, se a stiliszta. Mint nyelvújító, ki a gyökök alkotása szabadságát is vitatta támadói ellen írt polémiáiban, néha túlságokra ragadtatott, melyeket követői még tovább fejlesztettek. Mint a magyar művészi próza és költői nyelv megalapítója a művészit a magyarossal nem mindig tudta kiegyeztetni, idegenszerűségre adott példát. Az újabb költői nyelv Vörösmartytól napjainkig egy s más tekintetben reakció Kazinczy tévedései ellen s hogy prózánkban, bár folyvást mutatkozik, kevésbbé erőteljes e reakció, azt csak sajnálni lehet.

A Vörösmarty, Dessewffy Emil, Szalay fölött mondott beszédekben is találhatni ily mellékesen odavetett túlságokat. «Vörösmarty az első magyar költő – úgy mond – kit a szó legszebb értelmében népszerűnek mondhatunk.» De vajjon Kisfaludy Sándor nem volt-e szintén oly népszerű a maga korában? Sőt Vörösmarty népszerűsége csak lassan, a kor fejlődésével, növekedett, míg Kisfaludy S. gyorsan s majdnem egyszerre lőn népszerű. Mindezt jól tudja Eötvös, ki a Kisfaludy Sándor tiszteletére 1843-ban rendezett dalünnepen tartott elnöki megnyitó beszédében így szólt: «Kisfaludy Sándor legnépszerűbb költője hazánknak»; pedig ekkor Kisfaludy Sándor népszerűsége már hanyatlóban volt s a Vörösmartyé már elérte tetőpontját. «Szóljak-e Egerről páratlan varázsával – folytatja Eötvös – szóljak-e Cserhalomról, melynél nagyobbszerű eposzi mű kevesebb sorban talán még nem iratott?» Hogy Eger és Cserhalom remekművek, a régibb magyar kritika egyik előítélete, mely Toldy nyomán átment az irodalomtörténeti kézikönyvekbe is. Nem tagadhatni, hogy mindkettőben genialis részletek vannak, de egészben véve egyiket sem mondhatni teljesen sikerültnek; nincs kerek meséjök s tulajdonkép csak egy pár epizód összefűzéséből állanak, nemcsak a világirodalomban, hanem Vörösmarty kisebb munkái közt is van oly mű, mely sokkal költőibb, nagyobbszerű mindkettőnél, például a «Két szomszédvár».

Dessewffy Emilről ezt jegyzi meg egy helyt: «Azon érdemet senki sem tagadhatja meg tőle, hogy műveinek ékességét a világosságban kereste». Ez igen szembeszökő túlzás, bár szerény méltánylat akarna lenni. Dessewffy stílusából éppen az egyszerűség és világosság hiányzott, egyike a legnehézkesebb stilisztáinknak. Szalayról ezt olvassuk: «Soha lángész több szorgalommal nem párosult». Nem tudjuk: vajjon Eötvös a lángészt a tudományos értelmében veszi-e, vagy csak nagy tehetséget ért alatta, mint ahogy a közbeszéd használja e kifejezést. Ez utóbbi értelemben teljesen igaza van, de hogy nagy tehetség több szorgalommal sohasem párosult annyira, mint Szalayban, az legfeljebb csak akkor állhat meg, ha hozzá tesszük: Magyarországon, mert ha általában az egész világra vonatkozólag értjük e mondatot, nemcsak az igazság, hanem az eszményítés szempontjából is hibáztatnunk kell.

Máskülönben a Szalay fölött mondott beszéd legsikerültebb az egész gyüjteményben. Itt is bebizonyult, hogy a rokonszenv az emlékbeszéd valódi múzsája. Lelkesíti a szónokot, hogy érezze s éreztetni tudja a valódi érdemeket, erőt kölcsönöz az élénk rajzhoz, sőt a közönségesnél mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési túlzásoktól. Eötvös emlékbeszédeiben senkinek alakja sem emelkedik ki oly egyszerű fönségben, átlátszó fényben, mint a Szalayé. Mintha nem is rajzolna, csak fölleplezné e képet, mely évek óta ott él lelkében, letörülhetlenül. Kissé eszményíti, de nem többel, mint amennyit az emlékbeszéd eltűr, sőt megkíván. Kevésbbé folyamodik szónoki fogásokhoz, mint más beszédeiben, mégis ékesszólóbb, mint bárhol. Mindezt nem mondhatni el a Széchenyi fölött tartott emlékbeszédről. Az ok alkalmasint a rokonszenv hiányában rejlik. Eötvös tiszteli Széchenyit, bámulja nagy tehetségét, elősorolja érdemeit, de érezzük, hogy nem viseltetik rokonszenvvel egyénisége iránt. Inkább értekezik róla, mint szónokol fölötte, inkább pályája egyes oldalait mutatja föl, mint az egész államférfiút és embert. Nem áll előttünk az újabb magyar történelem legnagyobb és legtragikusabb alakja. Széchenyi több, mint reformer, regenerátora a magyarnak, Széchenyi legeurópaiabb államférfiaink közt, mégis mindvégig legmagyarabb, Széchenyi a siker legtöbb nyomát hagyta maga után, mégis legszerencsétlenebb mindazok között, kik a jelen században a magyar politikai élet színpadán szerepeltek. Mindezt, minek a beszéd központját kell vala képeznie, csak érinti Eötvös vagy éppen mellőzi. Lehet, hogy a politikai körülmények, melyeknek hatása alatt szónokolt, lehet, hogy saját multja, mert egykor határozott pártállást foglalt el Széchenyi ellenében, szintén befolyhattak arra, hogy egyetmást mellőzzön, vagy a fődolgot kevésbbé emelje ki. A beszédben nem hiányoznak egyes szép részletek, de az egész benyomása nem olyan, minőt Széchenyi pályája és egyénisége mintegy követel. Széchenyi a történet lapjain, árnyoldalaival, tévedéseivel együtt nagyobb arányokban fog kiemelkedni, mint ahogy rajzolja ez emlékbeszéd, mely csak fényoldalait tünteti föl.

Ami a beszédek alkatát illeti, az sokkal változatosb, mint a hangulat, melynek egyhangúságát már fennebb megjegyeztük. A kezdet és bevégzés gyakran hasonlít egymáshoz, nem eszmékben, hanem módban, de maga a beszéd ritkán. Eötvös nem követi akadémiai beszédeinket, melyek gyakran nem egyebek, mint életrajzi vázlatok a dicsőítés cirádáival felpiperézve. Tudja, hogy a szónoknak csak annyit kell beolvasztania az életrajzból, mennyit a beszéd formája megbír, sőt ez sem mindig szükséges, fődolog a szónoklattá vált jellemrajz vagy egy nagy eszmének, célnak kultusza, melynek az illető bajnoka volt. Kazinczy fölött mondott beszédében Eötvös mellőz majd minden életrajzi adatot, az írót és embert is csak egy pár vonással érinti; beszédét mint központ, a nemzetiség eszméje uralja, melyet Kazinczy mint író és nyelvújító fölébresztve, hitté erősített. S mi jól illett leginkább erről beszélnie akkor, midőn nemzetiségünk ellen irtó háborút indított az osztrák minisztérium s az országszerte megüllött Kazinczy-ünnep első zajosb tiltakozás volt a zsarnokság intézményei ellen. Szalayt már rajzolja mint embert, írót és államférfiút egyaránt s jellemvonásaiban egyszersmind megelevenülnek mindazon főbb eszmék, melyekért Szalay egész életén át küzdött. Reguly emlékét egy lélektani és tudományos kérdés vizsgálatával ünnepli, melyet Reguly pályája kelt föl benne s mely éppen oly világot vet Reguly egyéniségére, mint tudományos küzdelmeire. Reguly valóságos egyénként emelkedik ki. Jellemzési tekintetben e beszéd vetekszik a Szalay fölött mondottal, csakhogy ez utóbibban több a szónoki erő és meghatottság. Dessewffy Emilben mellőzi a politikust s csak a hazafit és embert eleveníti meg s jó tulajdonai túlságaiból magyarázza ki némely árnyoldalait. Politikai ellenfele, de barátja és tiszttársa fölött kellett beszélnie s minden affektáció nélkül a legfinomabb tapintattal oldotta meg feladatát. A Vörösmarty fölött mondott beszéde legkevésbbé sikerült, tulajdonkép nincs alapeszméje s a jellemrajz oly általánosság, melyet más költőről is el lehet mondani. E mellett bizonyos bágyadtság ömlik el rajta. Ilynemű a Kölcsey fölött mondott beszéd is, csakhogy a szónoki erő ifjú felbuzgása némileg takarja a jellemrajz hiányát. Egyébiránt Eötvös 1848 előtti beszédei általában kevésbbé sikerültek, mint a későbbiek. Amazokban talán több a hév és csillogás, de se jellemrajz, se szabatosság, se a reflexiók erejére nézve nem mérkőzhetnek emezekkel.

Eötvöst, mint szónokot, nem lehet igazságosan megítélni csak emlékbeszédeiből. A fejtegető és vitatkozó szónok, ki a megyei és országos termekben nem egyszer vívott ki diadalt, itt egészen háttérbe szorul s csak az ünnepély szónoka áll előttünk. Azonban egy tulajdonsága, mely mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira előtérbe, mint emlékbeszédeiben s ez a reflexió által felköltött érzés s az érzés által felköltött reflexió. Nem emelkedik a szenvedélyig, legfeljebb érinti azt, nem ragadja el hallgatóit, csak meghatja. Fantáziája nem erős s a plasztikaiság éppen úgy hiányzik rajzaiban, mint stíljében. Még annyira kedvelt s túlságosan kedvelt hasonlataiban sem találhatni meg a plasztikai kidomborodást, vagy ragyogó színezetet. Mintha ezekhez is reflexió által jutna, nem könnyedén árasztja, hanem némi nehézkességgel tárja ki s olykor mintegy elnyujtja. Innen van, hogy az elevenség nem kiváló tulajdona s átmenetei, fordulatai ritkán gyorsak, önkénytelenek s meglepők. Beszédeinek egységét inkább a hangulat és gondolat képezi, mint a részek aránya s a fokozatos és szerves emelkedés. Ő gondolkozik és érez, e kettő egy nála s túlsúlyok olykor megbénítja a fantázia működését s fogyatékossá teszi a művészi formát. Ebben rejlik főereje és főgyöngesége. Mívelt és gazdag lelke, könnyen felinduló nemes kedélyének áramlata oly jótékonyan hat elmére és szívre. Az emberiség és hazafiság, a keresztyénség és kultúra, az európaiság és magyarság, a kegyelet és igazság, a melankólia és megnyugvás nagy eszméi és érzéseinek varázsa alatt állunk. Az érzés reflexióvá, ez pedig érzéssé válik bennünk is. De a reflexiók nagy tömege, melyekben több finomság nyilatkozik, mint erély, néha a hallgatót is éppen úgy elbágyasztja, mint a szónokot s mintegy el-elmosódik előttünk a láthatár.

A könyvet elnöki megnyitó beszédek zárják be, melyeket szerző a Kisfaludy Sándor tiszteletére rendezett dalünnepen, az Akadémia, Kisfaludy-Társaság, Erdélyi Múzeum, magyar orvosok és természetvizsgálók, magyar írók segély-egylete ünnepélyes ülésein tartott. Közpályájának egyik igen kitűnő oldalát jelölik e beszédek. Ez intézetek majd mindenike körül feledhetlen érdemei vannak s némelyiknek még ma is elnöke és szónoka. Az emberszeretet, tudomány és hazafiság, a mívelt elme és nemes kedély ritka emberben egyesül annyira, mint benne s teljes mértékben illenek reá Quintilianus e szavai: «Orator esse, nisi vir bonus non potest».