E jelen közleménnyel megkezdjük színházi szemlénket, amelyet eddig mellőzni voltunk kénytelenek. E folyó, irat szűk terét érdekesebb közlemények vették igénybe, másfelől politikai és szépirodalmi lapjaink kiváló előszeretettel foglalkozván a színkritikával, mi éppen ezért azt leginkább mellőzhetőnek hittük. Azonban színkritikánk egy idő óta anyira a drámaírók vagy az általok sugalmazottak kezébe került, hogy éppen nem fölösleges, ha nem drámaírók is hallatják szavokat; e mellett színkritikusaink inkább szavakban bővelkednek, mint eszmékben s nem levén erős meggyőződésök, annyira a pillanat benyomásai alatt írnak, hogy gyakran nem egyebek, mint a közönség zajosb, de kevésbbé mívelt részének szószólói. Mi nem vesszük rossz néven, ha jobbak hiányában gyöngébb eredeti színművek is adatnak, azt sem tartjuk bajnak, ha valamely gyönge műnek inkább csak jobb oldalai emeltetnek ki, de az már kórjel, ha a kritika gyarló kísérleteket kiváló tehetség jeleiként üdvözöl, hibákat szépségeknek hirdet, téves irányokat bátorít s kerülve minden érdemleges tárgyalást, behatóbb fejtegetést, vagy az egyéni tetszés önkényét proklamálja a kritika legfőbb elvének vagy a közönség kevésbbé ízléses részének tapsaira hivatkozva, ezt tartja döntőbírónak az ízlés legfontosabb kérdéseiben.

Sajnáljuk, hogy szemlénket egy oly mű bírálatával kell megkezdenünk, amelyre más körülmények között kevés szót vesztegetnénk. Értjük Csiky Gergely Jóslat című úgynevezett vígjátékát, amely október 11-én adatott a nemzeti színpadon s a közönség és hírlapok oly érdeklődését keltette föl, aminőt még akkor sem érdemelt volna, ha sikerültebb. A műnek egész története van, amelyet, ha röviden is, el kell beszélnünk.

Az Akadémia legközelebbi Teleki-pályázatán Szász Károly volt a bíráló-bizottság előadója. Jelentésében megtámadta a hírlapokat, amelyek élesen szokták megróni az Akadémiát bírálatainak részint túlszigora, részint kíméletlen hangja miatt s egyszersmind kimutatni igyekezett, hogy az akadémiai jelentések a tehetséget, a művek egyes jelességeit mindig elismerték és kiemelték s ha az egésznek koszorút nem nyujthattak is s ha kénytelenek voltak olykor aranyok mellé töviseket is tűzdelni a koszorúba: tehettek-e róla, ítéletöket nem igazolta-e a következés, a pályázatok többségét tevő silányságok ellen pedig lehet-e igen éles bármely modor? Hiszen minden gimnázista, sőt ha a jelek nem csalnak, sok merész suszterinas vagy legalább borbély- és szabólegények, egyszóval oly egyének is pályáznak, akikben az írói tehetségnek szikrája sincs, akik irodalommal és esztétikával komolyan egy percig sem foglalkoztak, kiknek nemcsak a drámáról, hanem általában a költészetről sincs fogalmok. Az ily pályázók nem érdemelnek kíméletet, nem jutalmat és koszorút, arról szó sincs, hanem ostort érdemelnének és huszonöt pálcát. S ezt kimondani s mert tényleg csakugyan nem szolgáltathatjuk ki nekik, legalább erkölcsileg éreztetni velök, nemcsak szabad, hanem helyes is, annyival inkább, mert a teljes ismeretlenség miatt nem válhatik személyes sértéssé. Azután elmondotta Szász Károly, hogy alig volt pályázat, amelyen annyi bírálaton alul lévő mű pályázott volna; a sok selejtes között a még talán szóba jöhető is gyönge s a legjobb is igen középszerű. A pályázat egyetlen darabja, amely mégis irodalmi színvonalon áll, a Jóslat című. Ennek van öntudatos alapeszméje, számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés iránti érzéknek, jellemek helyett nehány alakot bír felmutatni, nyelve pedig bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s általában irodalmi nyelv. A részletekre térvén, kifejtette, hogy a mű tulajdonkép nem is vígjáték, mert csak a mellékszemélyekben van komikai elem, mint dráma is elhibázott s legfeljebb az oly közönség előtt víhat ki némi tetszést, amely a mellékcselekvények és epizódok tarkaságával, mellékszemélyek hóbortjaival is megelégszik s drámai összhatást nem követel. Mindezeknél fogva a bírálók többsége, bár elismeri, hogy a Jóslat pályatársai között határozottan a legérdemesebb mű, sőt egyetlen, mely általános irodalmi színvonalon áll s így kénytelen azt az Ügyrend 109. szakasza értelmében a jutalomra ajánlani, de egyfelől, mert csak külsőleg és mellékszemélyeiben ismerheti el vígjátéknak, mert általán csak igen relatív becset tulajdonít neki s mert másfelől színszerűség tekintetében is alig hiszi, hogy közepes sikert is arathasson, feltétlenül a jutalomra még sem ajánlhajta s az Ügyrend 110. szakaszának alkalmazását kéri, mely szerint a jeligés levél csak akkor bontatik fel, ha a szerző jelentkezik. Az Akadémia elfogadta a bírálók többsége határozatát, bár egyik bíráló, Tóth Kálmán, különvéleményt adott be, Toldy Ferenc pedig felszólalt, hogy nem vígjátéknak nem lehet kiadni a jutalmat, midőn a pályázat tiszta vígjátékot követel, de az Akadémia megmaradt határozata mellett, mert a bírálók kijelentették, hogy a többi pályaművek, amelyek inkább vígjátékok, oly gyengék, hogy bármelyik megjutalmazása valóságos botrány lenne.

Szász Károly jelentésén a felolvasás előtt némi javítást tett. Ahol a minden kritikán alul lévő pályaművekről szól, a suszterinas, borbély- és szabólegények kifejezéseket tanulógyerekek és éretlen ifjoncokkal cserélte föl s ahol azt mondja, hogy az ily pályázók ostort és huszonöt pálcát érdemelnének, következőkép módosította: az ily, Petőfi szerint, mezítlábas suhancok egyáltalában nem érdemelnek kíméletet. Így is jelent meg az Akadémiai Értesítőben, azonban némely hírlap tévedésből vagy akaratból a kihúzott helyeket is kiadta.

A hírlapok felzúdultak a bírálat éles hangja ellen, bár ez csak az oly művekre vonatkozott, amelyek minden bírálaton alul voltak s melyeket hírlapjaink teljességgel nem ismertek s maig sem ismernek; megtámadták az akadémiai Ügyrend 110. szakaszát, mely szerint, ha a bírálók egy művet sem találnak jutalomra érdemesnek, minthogy a jutalmat mindenesetre ki kell adni, a jeligés levél nem bontatik fel mindaddig, amíg a szerző ki nem jelenti abbeli szándékát, hogy a rosszaló ítélet dacára is fel akarja venni a jutalmat; az író prostituálásának nevezték az ily eljárást s a szakasz eltörlését követelték. Pedig e szakasz nem a drámaírók ellen, sőt érdekökben hozatott s ha a rosszalásnak a műre nézve némi élesb kifejezést kölcsönöz is, a személy iránt éppen finom kíméletet tanusít. Az Akadémia tekintélyét eléggé védi azáltal, ha szigorú ítéletében kimondja, hogy a jutalmat csak azért adja ki, mert kénytelen kiadni az alapító akarata szerint. Az illető szakasz 1861-ben az írók érdekében az Eötvös indítványára hozatott, aki azt hitte, hogy az író akkor van prostituálva, ha a kedvezőtlen bírálat dacára is jeligés levele az ő megkérdezése nélkül felbontatik s neve átadatik a nyilvánosságnak. De amint a példák tanusítják, a mi drámaíróink és drámaíró színkritikusaink egy kissé híjával vannak a finom érzületnek s a meg nem érdemelt aranyakat meg nem érdemelt dicsőséggel akarják fölvenni. Hogy e szakaszt az Akadémia esetenként helyesen alkalmazza-e vagy nem, az lehet vita tárgya, de hogy az magában véve helyes és éppen nem prostituálja az írót, azt minden értelmes ember belátja, akit önérdeke el nem vakít.

Az ismeretlen szerző, Csiky Gergely kath. pap jelentkezett, művét kinyomatta s a Nemzeti Színház igazgatósága kitűzte azt előadásra is. Minden jel oda mutatott, hogy bizonyos körülményeket felhasználva, a drámaírók egész hadjáratot intéznek az Akadémia ellen, amelyre okuk van neheztelni. Szigligeti a szokottnál nagyobb buzgalommal fogott a mű szcenirozása- és javítgatásához. Az előadás előtt néhány nappal a Pesti Napló jelt adott az ütközetre egy heves cikkben bevádolva az Akadémiát s hízelegve a közönségnek egész a nevetségig. Elmondotta, hogy érdemesebb kézbe ritkán juttatott az Akadémia száz aranyat színdarabért. Egy vonzó, ihlettel és ízléssel írt művet jutalmazott meg a vak tyúk, ami nem sűrűn esett meg eddig rajta, egy hivatott s hozzá képzett tehetséget avatott fel, szándékán kívül ugyan és kényszerűségből, de fölavatta s megírta neki az útlevelet a dicsőséghez. Az Akadémia a jó színművektől meg szokta tagadni a jutalmat. Neki ez sem tetszett, de tetszeni fog a közönségnek, amely ritka önállósággal s éppen oly egészséges, mint öntudatos ízléssel és tapintattal ítél a színházi újdonságokról. A mi közönségünknek ebben alig akad valahol mása Európában. A Pesti Napló ily s ezekhez hasonló ömlengései csak nyegle kortesfogások voltak, de azzal már együgyűséget árult el, midőn komolyan vitatta, hogy a kérdéses művet egy a középfajokat kizáró tisztán vígjátéki pályázaton éppen azért kellett volna megdicsérni, mert nem vígjáték, az pedig valóságos erkölcstelenség volt, midőn ráfogta Szász Károlyra, hogy mindazt, amit a minden kritikán alul álló pályaművekre mondott, a Jóslatról is mondotta és szerzőjét pellengérre, korbácsra s Isten tudja még mire ítélte.

E rágalmat elhitték a többi lapok, a közönség is, amelyek rég elfeledték az akadémiai bírálatot vagy talán nem is olvasták. Ez volt a mű hatásának egyik oka. A közönség, amely különben is hajlandó ellenzékeskedni szemben az irodalmi és tudományos testületek ítéleteivel, azt hitte, hogy egy legméltatlanabbul meggyalázott írónak kell igazságot szolgáltatnia. Ezért elfogultan kereste és megtapsolt a Jóslatban minden olyast, amit csak lehetett: egy pár lírai szebb helyet s nehány burleszk alakot. Ide járult még az aránylag elég jó előadás, a szép görög öltözetek, az ünnepélyes menet fénye. Az est némi demonstráció színét viselte magán. Azonban a demonstrációban a közönségnek csak zajosb és kevésbbé mívelt része vett részt, a másik rész hidegen maradt s ízetlennek találta a művet. Mi legalább az előadás végével nem egy embertől hallottuk, hogy a mű száz krajcárt sem ér, nemhogy száz aranyat. De a hatás legfőbb okát mindamellett nem a rágalmazott Akadémia ellen való visszahatásban kell keresnünk. Legtöbbet tett arra az a körülmény, hogy a szerző katholikus pap s műve alapeszméjéből és tárgyából bizonyos irányt magyarázhatni ki. A mű tudniillik Delphiben játszik, Apolló főpapnőjének nem szabad szeretni, férjhez menni és férjhez megy, a papok pedig megházasodnak. A közönség a mult leple alatt célzást vélt a jelenre s kitapsolta a szerzőt. A vásottabb rész gyönyörködni akart egy pap drámaíró hajlongásaiban s midőn a harmadik előadáskor nem jött ki, egy páholyban meglátva, megéljenezte, hogy legalább kihajlásait élvezhesse.

Íme, a különben sem igen zajos hatásban mily kevés része van a drámai művészetnek. A hírlapok, amelyek mindenáron ünnepelni akarták e művet, többé-kevésbbé kénytelenek bevallani, hogy nem vígjáték, igen sok hibája és fogyatkozása van, de azért mégis költői mű, egy kitűnő tehetség terméke s az Akadémia nem ért a dramaturgiához. Valóban alig van valami mulatságosabb, mint hírlapjaink kritikája e műről, amelyet mindenkép magasztalva, tulajdonkép elítélnek. «A mű cselekvénye kevés – úgy mondanak a Fővárosi Lapok – a dikciók kedvéért egy eszmét sokszor és hosszadalmasan összevisszaforgat és ismétel; sok jelenetben szembeszökőn emlékeztet Aesopusra és más darabokra, egy-két alakja tökéletlenül vázolt, úgy, hogy ezekkel a darab végéig sem jöhetünk tisztába; a vígjátéki légkörből sokszor igen is zord vidékre téved, sőt alapjában a mű nem is vígjáték s végül igen is kurtán bánik el és nem is valami eredeti módon a szerelem apoteozisával. Szerkezete némileg laza, cselekvénye kuszált, bonyodalma mesterkélt.» Mindebből természetesen az következik, hogy a mű rossz. Teljességgel nem. A Fővárosi Lapoknak egészen más logikája van: a művet jelesnek hirdeti, mely megszégyenítette az Akadémia ítéletét, költői nyelve és szembeötlő szépségei által. Az ily tehetséget fel kell keresni s nem elnyomni, ha napfényre kerül. A hiányok (tehát már hibák nincsenek is a műben), amelyek a Jóslatban jelentkeznek, nem a szerző tehetségének rovandók fel, hanem színpadi járatlanságának, papi állásának. A Nemzeti Hírlap szintén ily sajátságos logikával szólott a darabhoz. Kifejtette, hogy a mű bonyodalma mily gyarló, a drámai élet egészen hiányzik benne, de a szerző ért az egyénítéshez, valódi költő, a mű egészben véve nyereség irodalmunkra nézve s az Akadémia blamirozta magát. Az Ellenőr igaznak találta az akadémiai bírálatot, de hozzátette, hogy mégis igaztalanul bántak a darabbal, mert az határozott tehetség műve, habár nem is szorosan a vígjáték és tragédia szabályai szerint nyilvánul, amaz akadémiai szabályok szerint, amelyeket az író-arisztokrácia talált föl. A műnek sok jó tulajdona van, amelyek között legfőbb az, hogy költői és vonzó. Azonban azt nem említi, hogy mik benne azok a vonzó és költői tulajdonságok, valamint azt sem, hogy ha már nem tud a szerző se vígjátékot, se tragédiát írni, vajjon tud-e drámát, az íródemokrácia szabályai szerint. A Kelet Népe három tényezőben kereste a mű hatása okait: először, mert az Akadémiának nem tetszett, másodszor mert szerzője pap, harmadszor, mert valóban költői mű, de hogy mennyiben költői mű, azt később elég hosszas és zavaros bírálatában sem fejti ki. A Hon nem igen meri dícsérni társainak e magasztalt kegyencét, de annál inkább szidalmazza az Akadémiát, hisz valamit csak szidalmaznia kell, ha már a kormányt nem szidalmazhatja. Megvallja, hogy a mű bizony gyönge, a közönség veszett híre miatt mit sem várván tőle nagyon alacsony katonamértéket alkalmazott hozzá. Meséjét bajos elmondani, mert a mű szerencsétlen technikája miatt nehéz megtartani az elbeszélő filumot. Nagy baja a műnek, hogy alakjait nem egyéníti s nem tudja irántok felkölteni a néző érdeklődését. De azért a szerzőre, mint drámaíróra szép jövő vár, mert jó nyelven ír, költői emelkedettségű helyei vannak s nehány sikerült dialógja. Hisz ennyit Jámbor Pál drámáiban is találhatni s csodálkozunk, hogy a Hon miért nem sürgeti Szigligetit ezeknek is színre hozatalára. A pesti német lapok szintén megbámulták a Jóslatot s csodálkoztak az Akadémia együgyűségén. A Pester Lloyd különösen kiemelte, hogy a mű helyenként lángoló, de egészséges érzékiséget lehet (a vén pap szerelmét értette-e ez alatt vagy az ifjú papnőét, azt nem mondja meg), de egy pár nap mulva megbánta lelkesülését s egy terjedelmes behatóbb bírálatban igazat adott az Akadémiának.

Íme, e bírálatok éppen nem tesznek bizonyságot hírlapjaink logikája s esztétikai míveltsége mellett. Azt hisszük, hogy nemcsak az Akadémiának nem szükség előttök meghajolnia, hanem másnak sem, akinek egy kis ítélőtehetsége van. S ha még csak ennyi volna, hagyján! Szász Károly egy hosszabb cikkben felelt a támadásokra. Elmondotta, hogy éles kifejezéssel csak a bírálaton alul álló műveket illette, hogy a Jóslatban mindent méltányolt, amit lehetett, csak jutalomra nem tartotta érdemesnek, most sem tartja, sőt előadva még élesebben tüntek fel előtte a mű fogyatkozásai és hibái s ezeket újabban is kifejteni igyekezett. S vajjon lapjaink megkísérlették-e megcáfolni Szász Károly fejtegetéseit? Éppen nem. Hallgatnak. De mégsem egészen. Felszólalt a Pesti Napló. Bár hallgatott volna, mert amit mondott, valódi botrány. Kinyilatkoztatta, hogy a Jóslat értéke fölött nem kíván vitázni. Sohasem jutott eszébe azt követelni, hogy másnak valami azért tessék, mert neki tetszik, semmi sincs egyénibb, mint az ízlés (pedig első cikkében éppen azt vette rossz néven az Akadémiától, hogy egy vonzó, ihlettel és ízléssel írt művet meg nem dicsért). Senkinek sem jutott volna eszébe az Akadémiát és bírálóit megtámadni azért, hogy a Jóslat nem tetszik nekik, hanem a bántalmazó hang okozta a megbotránkozást (tudjuk, hogy Szász Károly a Jóslat ellen nem használt semminemű éles kifejezést, csak a Pesti Napló fogta reá; élesb kifejezései a minden bírálaton alul levő művekre vonatkoztak). Még egyszer ismételte, hogy mindenkinek a maga dolga, hogy mi tetszik neki s mi nem, írónak, kritikusnak, közönségnek egyaránt; ahhoz nincs másnak szólója. Aztán hozzátette, hogy olynemű kritizálás mellett, aminővel Szász Károly indul a Jóslat ellen, egyetlen darabja sem állhat meg irodalmunknak.

Amely lap ily elvet hirdet, az az egyéni önkényt emeli a kritika főelvévé s lemond arról, hogy az irodalmi komoly közlönyök közé számíttassék. Ez elv szerint minden ízlés, ítélet jogos, nincs különbség a jó és rossz ízlés között. Bizonyára bárki félre vethet bármily remekművet, megtapsolhat bármily gyarló drámát, a nélkül, hogy okát tartoznék adni. De egy kritikustól, aki ítélőbíró akar lenni az ízlés dolgában, mást várunk. Hallani akarjuk okait, ítélete kifejtését, vizsgálódásai és tapasztalatai eredményét. Az ízlés ösztöne nem esetlegesség, a művészet törvényei nem konvencionális szabályok, hanem oly igazságok, amelyek a természeten, emberi szíven, a különböző művészetek és műfajok sajátságain és céljain alapulnak. A lángész oly kevéssé teremti e törvényeket, mint a kritikus; amaz csak kinyilatkoztatja s erejéhez képest betölti többé vagy kevésbbé teljesen, emez pedig csak nyomozza több vagy kevesebb szerencsével. Aki ezt tagadja, lehet a Pesti Napló dolgozótársa, szerkesztője, de bizonyára nem oly író, aki esztétikai kérdésekhez szólhatna. A Pesti Napló huszonöt év óta nemcsak politikai, hanem irodalmi lap is; Erdélyi Jánoson kezdve koronként ide dolgoztak a jobb magyar kritikusok, akik nem hitték, hogy az ízlés dolga magánügy, sőt nemzeti ügynek tartották, amely szoros kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos erkölcsi érdekeivel. Íme a Pesti Napló nemcsak multja hagyományával szakít, hanem egyszersmind egy gyarló mű kedvéért meggyalázza az egész magyar drámairodalmat, egy sorban tevén a Jóslatot legjobb drámáinkkal, amelyek szerinte éppen úgy nem állják ki a kritikát, de azért mégis tetszenek. Ha az embert megzavarja az indulat, úgy látszik, nem retten vissza semminemű abszurdumtól.

Mi nem kívánunk se az Akadémia, se Szász Károly mellett ügyvédkedni. Való, hogy az Akadémia pályázati jelentéseit és jutalmazásait bizonyos egyenetlenség jellemzi, de ez természetes. Nem mindig ugyanazon egyénekből alakíttatván a bíráló-bizottság, némi eltéréseknek kell mutatkozni. De általában e bíráló-bizottságok inkább engedékenyek, mint túlszigorúak. Hogy oda sülyedjenek, ahová az Ellenőr kívánja, hogy minden művet dicsérettel jutalmazzanak, ami a nemzeti színpadon talán előadható, az ellenkeznék az Akadémia méltóságával. A nemzeti színpadon az ujdonság, jövedelem vagy egy pár színész és színésznő kedvéért oly darabokat is adnak, amelyeknek alig van esztétikai becsök. Az Akadémia éppen oly kevéssé hódolhat e szempontoknak, mint a nagyközönség változó szeszélyeinek. Ami Szász Károlyt illeti, ő nem annyira abban hibás, hogy kevésre becsülte a Jóslatot, mint inkább abban, hogy nem emelte ki minden hibáját, fölösleges bosszúságot vesztegetett a minden kritikán alul lévő művekre s mellőzte azon drámai irány kritikáját, amely újabb drámairodalmunk egész betegségévé kezd válni s amelynek a Jóslat is egyik szerencsétlen szülötte.

Valóban a Jóslat tisztán irodalmi szempontból leginkább azért érdemel figyelmet, mert mutatja, hogy mind több követőre talál nálunk bizonyos drámai irány, amelyet egy rendszeres pajtáskodó kritika úgy félig-meddig reáerőszakolt közönségre és irodalomra egyaránt. Ez irány Shakespeare tekintélyével fedezi magát. Shakespeare nem egy tévedésre adott alkalmat a francia és német romantikában. Miért legyen máskép nálunk is? Ezelőtt negyven-ötven évvel történelmi drámánk az ő zászlója alatt indult tévútra. Akkori drámaíróink Shakespearenak nem valódi történelmi drámáit vették példányul, hanem történelmi ciklusos műveit, amelyek nagyobb részt inkább csak történelmi rajzok, melyekben erőteljes korrajz, bámulatos egyénítés s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de egészben véve sem drámák, sem tragédiák. Azonban e tévedés nem volt minden haszon nélkül; a mult felé vezette lelkesülésünket s ha nem is drámai, de ragyogó és emelkedett magán- és párbeszédeivel jótékonyan hatott költői nyelvünk fejlődésére. Ez újabb írány aligha fog ennyit is nyujtani. Mintegy kilenc éve már, hogy nehány drámaírónk Shakespeare leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait kezdi utánozni egy csoport eredeti hóbort kíséretében. Shakespeare idejében az elmés és különc beszédmód Lily útmutatása szerint egész tanulmány tárgya volt; Lily 1579-ben Euphues című művében fejtette ki erről nézeteit s igyekezett utasítást adni az elmés és keresett beszédmód művészetéhez. A nyakatekert, szimbolikus és mesterkélt beszédmód Lily művéről euphuismusnak neveztetett. Shakespeare is hódolt ez iránynak első kísérleteiben, különösen a Felsült szerelmesek című vígjátékában. Új irányú drámaíróink ezt tanulták el tőle; hajhásszák az élcet, szójátékot és mesterkélt beszédmódot; stíljök ízetlenségét még inkább kiemeli az, hogy nem igen jól verselnek s nem levén erős nyelvérzékök némely népies szót vagy fordulatot nem a maga helyén alkalmaznak. Irányuk a műfajra is kiterjed. Nem Shakespeare tragédiáit vagy sikerültebb vígjátékait utánozzák, bár írnak vígjátékot is, de leginkább a középfajú drámákat kedvelik, melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek, azonban nem értik a vegyítés módját, mire Shakespeare e fajta jobb művei elég jó példányok s műveikben a küzdő elemek úgyszólva megsemmisítik egymást. Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és fantázia minden zeg-zugát, az e korbeli angol dráma magába olvasztott mindent, amit talált; az emberi viszonyok minden árnyalatát, a fantázia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását s minden kérdést, amelyet a gyakorlati élet vagy filozófiai elmélkedés fölvethet. A dráma e divata és óriási ereje egy ideig mintegy fölemésztette a költészet minden ágát. Drámai alakban jelent meg minden: eposz, beszély, népmese, tanköltemény, szatira. Shakespeare is feldolgozott oly tárgyakat, amelyek nem voltak eléggé alkalmasak drámára s bár kizsákmányolta drámai oldalukat s bár a jellemrajz gazdagságával fedezte a fogyatkozást, neki sem igen sikerült legyőzni az anyag nehézségeit. Azonban bármit dolgozott fel, bárhonnan kölcsönözte tárgyát, tisztelte a hagyományt, mert tudta, hogy az elősegítője a költői hatásnak s ha a képzeleti világhoz fordult, azt nem hamisította meg, sőt a jellemrajz és cselekvény segítségével közelebb hozta a reális világhoz. A mi új drámaíróink éppen nem zsákmányolják ki nem eléggé drámai tárgyok drámai oldalát; megvetnek minden hagyományt, lábbal tapodják a történelmet s a képzelet céltalan korlátlanságát tartják a költői felfogás világának. Bármit kölcsönöznek Shakespeareból az kezökben gyümölcstelenné válik, de azt meg sem kísérlik, hogy Shakespeare jellemzési módját s cselekvényfejlesztése mesterfogásait tanulmányozzák. Valóban ez új drámai iránynak legfőbb baja, hogy elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőiebbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Nem mondjuk, hogy e drámaírók ne tudnának egy-egy érzést erélyesen, sőt költői bájjal kifejezni, de egy jellemet következetesen nemhogy kidolgozni, hanem csak felfogni sem igen törekesznek. Nem éppen szeretetreméltó alanyiságuk könnyen az előtérbe tolul, személyeik helyett szeretnek magok beszélni s fődolguk az élces fordulat és retorikai ékítmény. Azt sem mondjuk, hogy ne tudnának írni egy-egy sikerült jelenetet, de egész művök mesterkélt, erőszakolt s az alapjában mindig van valami, ami a hóborthoz hasonlít. Ide járul még, hogy kevés bennök a finomság, gyöngédség, sőt erkölcsi érzékök sem éppen erős.

E drámai mozgalom megindítója és főképviselője Rákosi Jenő; az ő nyomán indult Dóczy Csókjával, amely annyi nem érdemelt dicséretben részesült, Csepregi a Vízözönnel, Ábrányi Kornél a Rövidlátókkal – e két utóbbi nem adatott, csak nyomtatásban jelent meg és Csiky a Jóslattal.

Rákosi Aesopus című vígjátéka, amellyel először föllépett, mindenesetre tehetséget tanusított. Az ízetlenség mellett is nyilatkozott benne bizonyos komikai ér s az egészben véve rossz kompozicióban nem hiányzott egy pár sikerült részlet. Ez inkább hetyke, mint merész kísérletnek figyelmet kellett kelteni szemben némely akkori aluszékony és prózai vígjátékkal. Ezt némi költői fény látszott fedezni, ha nem is a költészet valódi fénye. Azonban az élesb szem észrevehette, hogy egy s más, amit a szerző másoktól tanult, nem a legjobb s amit maga nyujt, az nagyrészt egy kissé rossz. A vígjáték tárgya egészen költött s csak Aesopus személyét szolgáltatta hozzá a hagyomány. S mivé tette Rákosi a hagyomány nagyfejű, púposhátú, dadogó, de lángeszű meseköltő rabszolgáját? Egy deli, bár kissé dadogó ifjúvá, aki azonban a szerelmi vallomás hevében, ami más embert legalább abban a percben könnyen dadogóvá tesz, elveszti dadogását, aki egy pillanat alatt meghódítja gazdája, Xanthus, leányát, igen rossz s éppen nem æsopusi meséket mondogat s egy pár nap alatt gazdája családját, sőt az egész samosi udvart újjain forgatja. S még hagyján, ha ezt gyöngeségeiknél fogva tenné. De akaratnélküli bábokból áll az egész személyzet, akikkel mindent tehet Aesopus, ha a szerző akarja. A főcselekvényt majd elborítják a mellékcselekvények, amelyek különben sokkal mulatságosabbak, bár olykor nem eléggé világosak; egy-egy szerencsés komikai vonást túlzás vagy ízetlenség vált föl s a párbeszédeken, amelyektől nem tagadhatni meg bizonyos költőiséget s ötletgazdagságot, nagyon is meglátszik a Felsült szerelmesek hatása, amelyet Rákosi akkortájt fordított. A Régi dal régi gyűlölségről vígjáték akart lenni s dráma lett belőle. A magyar társadalmat rajzolná, de egy jellemző vonás sincs benne. A mű főszemélye Lévi Shakespeare Shylockjának valóságos paródiája. Ki ez a mai Shylock? Egy égőbb gyűlöletű zsidó, mint a régi, de egyszersmind oly lágyszívű, lemondó, feláldozó, mint egy keresztyén mártír. A Színre színtben jó az alapeszme s talán az egyetlen a Rákosi színművei közt, amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul lélektani feladatot akart megoldani. Egy ifjú házas féltékeny bizalmatlansága barátja iránt, amely ezt csábításra ingerli, a nő sértett önérzete, amely mindkettő ellen fordulva, mindkettő fölött diadalt ül, igen jó komikai alapeszme. De a jellemrajz elhibázott, a szövevény durva egész az ízléstelenségig. Általában Rákosi keveset gondol cselekvénye valószínűségével és művészibb szövésével. Neki elég bármely gyönge indok vagy körülmény, hogy tovább bonyolítson, előtte fő, hogy a kínálkozó helyzetet, amelybe cselekvénye belezökkent, kibányászhassa. Ami a jellemrajzot illeti, Bánfi akkor legkevésbbé féltékeny, amikor leginkább lehetne. Margitot úgy mutatja be a szerző, mint a természet naiv szülöttét, aki nem ismeri a nagy világot s íme, amidőn az udvarnál megjelen, annyi bátorságot, kacérságot, világismeretet tud kifejteni, amennyit éppen nem vártunk tőle. Mátyás király, bár van benne egy-egy királyi vonás is, lassanként együgyűvé törpül s éppen nem a magyar történelem és hagyomány Mátyás királya. Rákosiban nincs történelmi érzék s korrajz helyett mindig a népmesék világába téved, a nélkül, hogy valóban naivvá tudna válni. A Krakói barátok dráma akart lenni s a végén majdnem bohózattá vált. Rákosi ritkán tudja vagy sejti, mit akar, vagy eredetiséget akar keresni a komoly és komikai elemek nem igen szerencsés vegyítésében. Újra a történelemhez fordulva, ami nem neki való, abban lelte gyönyörét, hogy Hedvig királynőből egészen mást teremtsen, mint aminőnek a történelem, különösen a magyar hagyomány feltünteti. Valóban, Hedvig hamar szeretni tudó nő, aztán egy kissé perfid, mint királynő pedig mindent maga szeret tenni, még futárnak sem küld mást, hanem maga megyen. Látásból, a trónbeszéd izgalmai közt, halálosan beleszeret a litván követbe, aztán az elébb kigúnyolt Vilmos hercegnek nyujtja kezét, csakhamar megszegi, amit igért; barátnak öltözve, mintha senki sem állana szolgálatára, ellovagol Litvánia határszélére, hogy bizonyos gonosz szándék felől értesítse Jagellót. A jellemrajz ügyefogyottságával csak a lelemény szegénysége versenyez e minden tekintetben elhibázott műben. A Szerelem iskolája formai tekintetben legjobb műve Rákosinak, amennyiben mellőzve a henye jeleneteket, cselekvénye célra sietőbb s euphuismusait is valamennyire mérsékelni igyekszik s egy valóban kitűnő jelenetet is találunk benne. De leleménye, bár különc, éppen nem eredeti s ami a legnagyobb baj, az alapeszme s a főszemély jellemrajza alig egyéb egy megfoghatatlan tévedésnél. A mű cselekvénye tulajdonkép egy álom, amelyet Stella királyleány álmodik, akit atyja, mint a család egyetlen sarját, bár mindenkép férjhez szeretne adni, mégis a férfinemet gyűlölő asszonyokkal neveltet, aki már kilencven kérőt elutasított, senkihez sem akar férjhez menni, sőt annyira gyűlöli a szerelmet, hogy egyik udvarhölgyét, mert egy testőrrel együtt találta, száműzi udvarából, aztán fáradtan elalszik. Ezzel végződik az első felvonás. A második, harmadik, negyedik felvonás nem egyéb, mint a királyleány álma, melyben férjhez nem-menetelének borzasztó következményei tárulnak fel előtte s midőn fölébred, álmától annyira megijed, hogy férjhez menne akárkihez, aminthogy meg is kéri kezét egyik kérőjének. Az egész álomnak nincs lélektani nyitja és fejleménye. Alig készíthette elő azt valami kedélyében s nagyrészt oly emberekről álmodik, akiket sohasem látott. Az álom borzadalmasságai megijeszthetik, de következik-e ebből, hogy szerelemre ébredjen s rajzolja-e ezt a szerző bármily alapon, mint Moreto Donna Diannájában, aki úgy látszik, szeme előtt lebegett. Nem egy büszke, fennhéjázó bölcselkedő leány átváltozása ez, de egy zavart lélek félelme vagy egy vérkeringési bajban szenvedő beteg kedélyállapotja, aki felindulásában mindenre kész. Ez mindenesetre sem lélektani, sem költői felfogás. E mellett a mű nem úgy van írva, hogy a néző tulajdonkép tudja, mikor kezdődik az álom s ami még különösebb, az álom eseményei indokoltabbak, mint az ébrenlété. Különben ez is vígjáték akart lenni s nagyon is komoly dráma lett, a szerző valami nagyon költőivel akarta meglepni a közönséget s nagyon is költőietlen labirintba tévedt.

Íme e drámai új irány legfőbb művei. Mi nem vonjuk kétségbe Rákosi tehetségét, jövője felett sem törünk pálcát – jósolgatni különben sem a kritika tiszte – de annyi bizonyosnak látszik előttünk, hogy ez irány nem szülhet jó drámát s hogy mégis nem egy követőre talált, az valóságos kórjel. S csodálatos, Rákosi egyik utánzója, Dóczy, Csókjával sokkal több tetszést aratott, mint maga a mester bármelyik művével. E vígjátékot az Akadémia megjutalmazta, ami mutatja, hogy elég engedékeny, de ha már tette, jobb lesz vala, ha mással irat róla bírálatot s nem Tóth Kálmánnal, aki népszerű drámaíró lehet, de mindenesetre gyönge kritikus.

E mű alapszeméje egy kissé erkölcstelen s egy kissé nem igaz. Azt akarja bebizonyítani, hogy minden ember: férfi, nő, ifjú vagy öreg, házas vagy férjes, szerelem dolgában tilosban vadász, ha szükség készti vagy alkalom csábítja. S mi furcsán bizonyítja be ezt két főszemélyében! Egy ifjú király, aki csak nemrég nősült, szereti nejét, udvarában nem tűri a tilos viszonyt és csókot, fogadni kész udvara erkölcsiségére s elhagyva azt, álruhában tér vissza, hogy mindent kikémleljen, először is maga esik tilos viszonyba s egy paraszleányt, akit a csókolózásért megbüntetett, maga akar összevissza csókolni, sőt oly őrjöngő felindulás martaléka, ami igen heves szerelemről tesz tanuságot. Minő szükség készti? Csak nem az, hogy fogadását elveszítse. Minő alkalom csábítja? A parasztleány nem igen kínálgatja szerelmével, aztán könnyen megismerheti benne a királyt s a királyi kert nem éppen legalkalmasabb hely ily kalandra. De mindamellett a király szereti nejét. Hát neje, a szende spanyol királyné mit csinál? Ezt, úgy látszik, a spanyol udvari szigorú szabályok éppen semmiben sem akadályozzák. Elhisz egy mesét, tudniillik, hogy van egy zsidó, a legrútabb ember a világon, de a világ legnagyobb gyémántját bírja s ezt a világ legszebb asszonyának akarja adni, ha őt megcsókolja. Lejön éjjel a kertbe, meg is csókolja a zsidót, tulajdonkép férjét, aki őt parasztleánynak gondolja. Természetesen nem ismernek egymás hangjára, pedig sok mindent összebeszélnek. Ennél hóbortosabb históriát a legrosszabb bohózatban sem láthatni. Valószínűségről, jellemrajzról szó sincs az egész műben. A szerző minden egyéb, csak nem objektív. Mindig maga beszél személyei helyett. Az egész mű lírai verseny, élcek és ötletek pattogása s ezek között vannak sikerültek is; csakhogy a nyelv és verselés magyarsága kissé hasonlít a Faust fordításához ugyancsak a szerzőtől, amelynek magyartalanságát ezelőtt két évvel eléggé kimutatta e folyóirat. A cselekvény a valószínűtlenségek halmaza, melyben minden abszurdumot álruhának s az éj sötétének kell indokolni. Valódi bujósdi gyermekjáték az egész bonyodalom. Dóczy, úgy látszik, megirigyelte a Szentivánéji álom összevisszaságát, csakhogy ott egy növény nedvének varázsa költi fel a szívben élő, bár nyugvó szenvedélyeket s az álom szeszélye fejezi ki a kedély igaz titkait. Dóczy művének vége, midőn elhitetik a királynéval, hogy mindez csak álom volt, költőietlen másolata Shakespeare legköltőibb bohózatának. Valóban e drámai új irány nem egy szülöttéről elmondhatni Horatiussal: velut ægri somnia. Mi tetszett hát mégis e műben, hogy annyiszor adatott színpadunkon? Akárki könnyen kitalálhatja. Tetszett benne néhány lírai hely, különösen a csók dicsőítése, amely ily alakban ugyan nem illlik a parasztleány szájába, ha jól emlékszünk, reminiszcencia is, de mindenesetre jól van írva, aztán tetszett az erős csókolózás, amelyet színészeink egész virtuózitással érzékítettek és végre egész tűzbe hozta a karzatot az a jelenet, midőn a parasztleány kedvéért felmász a fára az udvari pap, hogy neki almát szakítson, a leány pedig elveszi a lajtorját s a pap a fán akad. Ez volt a legtermészetesb, a legérthetőbb az egész műben, a többiből nagyon keveset értett mívelt és nem mívelt közönség, mert a mű kuszált és zavaros meséje még olvasva sem éppen könnyen felfogható. S végre legtöbbet tett e mű sikerére nézve a hírlapok szertelen dicsőítése. Oly dicsőítéssel üdvözölték a szerzőt a pesti magyar és német lapok, aminőben a legnagyobb magyar költők, Vörösmarty, Petőfi és Arany legjobb művei sem részesültek. Mindenki sietett megnézni e híres művet; némelyek azért, hogy elmondhassák: láttam, de keveset ér, mások pedig azért, hogy hódolva a csinált közvéleménynek, felkiálthassanak: valóban nagyszerű!

Nem csoda, ha ilynemű siker reményében a Jóslat szerzője is ez irányhoz csatlakozott. Hanem szerencsére nyelvet és verselést nem Rákosi- és Dóczytól tanult, hanem Vörösmartytól, sőt a harmadik felvonás első jelenete, midőn a fiatal papnők és főpapnő megjöttének örülnek, hangban igen nagyon hasonlít Csongor és Tündében a tündérek párbeszédéhez. Hogy illik-e ide e hang, az egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy Csiky jambusai eléggé hangzatosak, nyelve is szabatos s éppen nem magyartalan vagy keresett, azonban általában véve inkább lírai, mint drámai nyelv. Csiky, ha szerét teheti, nagyon szeret ömledezni s minthogy jellemrajzai nagyrészt absztrakciókból állnak s főszemélyei passzív természetűek, akik csak sóhajtoznak, erre nagyon is tág tere nyílik. Egyébiránt művének lírai szépségei nem valami nagybecsűek, gyakran csak közhelyek s olykor az iskolás erőlködés is megérzik rajtok. Például:

Amit Csiky újabb drámaíróinktól tanult, az nem más, mint az, hogy vígjátékot akarván írni, ne írjon az ember vígjátékot, hogy vígjátéka tárgyát ne a jelenben keresse, hanem a multban, a mesés korban, azonban ne tiszteljen semmiféle hagyományt, hogy a cselekvény annál költőibb, mennél kevesebb benne a józan ész és valószínűség, hogy mesterkedjék egész erejéből, de az emberi szív tanulmányára és rajzára minél kevesebbet adjon.

A Pesti Napló pedánsoknak nevezte az akadémiai bírálókat, mert tiszta vígjátéki pályázaton nem méltányolhattak egy nem vígjátékot. «Nem vígjáték! – úgymond – oh, ti pedánsok! Persze Venus nem csillag, hanem bolygó, de fényesebb a csillagnál.» Azonban később észre vévén, hogy mégis csak együgyűség ezt vitatni, egyet kanyarodik s így szól: «Egy akadémiai bírálónak méltó ambiciója lehet a dolgon fordítani, mondván: ez a munka nem tiszta vígjáték ugyan a molièri szabályok értelmében, de ha a Sok hűhó semmiért című shakespearei vígjátékból absztrahálunk szabályt, a Jóslatot könnyűszerrel megkoszorúzhatjuk». A Pesti Napló, úgy látszik, azt hiszi, hogy Molière csak bohózatokat írt s nincsenek oly művei, amelyekbe komoly elem vegyül, sőt az úgynevezett fensőbb vígjátékot, amely bizony nem kacagtató, nem éppen Molière teremtette volna meg. Való, hogy Shakespeare némely vígjátékaiban vannak komoly fordulatok, de a legjobbak sokkal derűltebbek, sőt hajlóbbak a bohózatos felé, mint Molière fensőbb vígjátékai. Való, hogy a Sok hűhó semmiért című vígjátékban egy fordulat komoly összeütközést idéz elő, de a mű kezdete oly derűlt hangulatba ringatja a nézőt, a komikai és humoros alakok annyira mérséklik a komolyabbakat s a herceg testvérének gonosz cselszövényét annyira meggyengítik a kitűnőleg rajzolt és elhelyezett törvényszolgák, hogy ott, ahol komoly fordulat kezd beállani, éppen nem tarthatunk a tragikai katasztróftól. Sőt az, hogy a herceg testvére gonosz csínyét nem az okos, hanem az együgyű emberek leplezik föl, éppen komikai vonás. Már maga a mű címe és alapeszméje, hogy egy kis semmiség mennyi nevetséges és komolynak látszó bajt okozhat a gyönge embereknek, megőrzi a néző kedélyét a komolyabb felindulástól. Azonban nem szükség csak Molière- és Shakespearere tekintenünk. Mióta vígjátékot írnak, bizonyos pontig a komoly elem sohasem volt belőle kizárva. Már Horatius megmondotta, hogy a vígjáték néha elkomolyodik. Minden attól függ, hogyan vegyíti a költő az elemeket, művének van e komikai alapeszméje s főszemélyeiben erősb vagy finomabb komikai vonás. S ha e szempontból vizsgáljuk a Jóslatot, mit találunk? A mű úgy indul, hogy akár tragédia is válhatnék belőle, már tudniillik olyan, amilyen. A páthosz fuvallatát érezzük és erős vagy legalább erősnek látszó szenvedélyek akarnak megküzdeni nemcsak a kötelességgel, hanem egy végzetszerű jóslattal is. A főpap Adrastos aggódik, hogy a főpapnő Olympia szívében szerelem gyulhat föl valaki iránt s csókja férfi ajkát érintheti s akkor a jóslat szerint összeomlik a templom; ő Apolló örök szűzének szánta a leányt, de ha azé nem lehet, akkor az övének kell lennie, mert szereti őt egy elkésett szenvedély egész őrjöngésével. S éppen akkor érkezik haza Olympia szerelmesen; egy ifjú, Helios követi. Olympia szíve háborog, küzd fogadalmával, de hű marad hozzá. Helios nem élhet Olympia nélkül, ki kell őt vívnia az ég ellenére is az isten karjai közül. Nem drámai, sőt tragikai motivumok-e ezek? Van-e a főszemélyekben, akik a főcselekvényt végrehajtják, még csak árnya is a komikumnak s a vénülő főpap, akire bizony ráfért volna egy kis komikum, a mű végén nem egy valóságos gonosztettet akar-e elkövetni? A komikum csak a mellékszemélyekben és alakokban nyilatkozik, amelyek meglehetősen elkoptatott színpadi reminiszcenciák s amelyek nélkül az egész főcselekvény megtörténhetnék. Igaz, hogy a mellékdolgok a főcselekvény nyakára nőnek, de ez bizonyára nem érdeme a műnek s nem teszi vígjátékká.

De ne nézzük e művet vígjátéknak, nézzük drámának s vizsgáljuk ez oldalról. Először is feltűnik, hogy a szerző a görög korba tévedve, nem elégedett meg a görög mythologiával. Megtanulta újabb drámaíróinktól, hogy a hagyományt nem kell tisztelni. «Már maga a mythologia is egy képzelt, nem létező világ nekünk, amelyet a modern drámaíró csak nagy diszkrécióval használhat – jegyzi meg helyesen Szász Károly e műről szólva – s e képzelt világba még egy egészen önkényes s magában is abszurd föltevést csúsztatni belé, oly lábbal taposása minden tradiciónak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bővítésének, melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő a képzelt világban is respektálta a tradiciókat.»

Csiky a következő, nem éppen szerencsés leleménnyel toldja meg a görög hagyományt. Delphiben, Apolló jóstemplomában minden 20–20 évben négy szűzet férjhez adnak; ezek egy évre anyák lesznek és pedig egyik ikerleánykákkal, a más három is leányokkal, úgy, hogy a jóstemplomnak a négy férjhez adott leány helyett öt leány áll ismét rendelkezésére öt csecsemő közül a legszebb, az ikrek egyike, Pythiának van kijelölve s mind az öt együtt neveltetik föl. Mikor húsz évet érnek, hogy az előbbi eljárást ismételni lehessen, a Pythia-jelöltet kiküldik a világba, hogy keressen férjet a másik négy leánynak; maga aztán, ha a világ- és férfilátás e nehéz kísértését a nélkül állja ki, hogy szerelemre gyuljon, átveszi a Pythia tisztét, a másik négy leányt pedig a kijelölt férjeknek odaadják azzal a kötelezéssel, hogy első leánygyermeköket a jóstemplomnak szentelik. De [ha] a férjkeresésben a Pythia szerelmes talál lenni, ha ajkát férfi ajka éri: vége mindennek, a templom rombadől s Delphi dicsősége, Apolló tisztelete oda van.

Ez éppen nem naiv és különben sem igen jól gondolt leleményre volt-e szüksége a szerzőnek műve szempontjából is? Mi szükség arra, hogy egyik nőnek mindig ikerleánya szülessék. Van-e ennek hatása a mű legcsekélyebb mozzanatára is? Mi szükség, hogy megpróbáltatás végett a leendő főpapnő bekóborolja a világot. Ezt a mélyebb erkölcsi alapon nyugvó keresztyén vallás sem téteti papnőivel. Olympia a nélkül is könnyen találkozhatnék Heliosszal. Mi szükség, hogy a főpapnő a többi négy számára férj-keresni induljon a világba, midőn egy felhívásra a templomi szép szűzekhez örömest csődülnének Görögország ifjai s a mű ügyetlen bonyodalmai így még könnyebben megtörténhetnének? De a legnagyobb baj az, hogy a mű vallásos és csodás elemeivel a szerző éppen nem tud bánni. Nemcsak a nézőket nem ringatja illuzióba, hanem még drámája személyeit sem. A főpap hinni látszik Kastal forrása csodás erejébe, a hívek csődülnek Delphibe, hogy vigasztalást találjanak s megtudják jövendő sorsukat; a jóslat teljesül, a templom összeomlik, de a főpap és papnő kedélyében éppen nem nyilatkozik félelem a bosszuló istenségtől, a nép, bár a templom összeomlik s így szeme előtt történik csoda, oly félvállról veszi a dolgot, mintha valami építőállvány omlott volna össze és Görögország hit nélkül marad s éppen a csodák korszakában. Midőn a mű végén a papnő férjhez megy, a papok megházasodnak s majdnem az egész személyzet megtalálja párját, nemcsak a szerelem ül diadalt a cœlibatus felett, hanem egyszersmind a nyers természeti ösztön mindennemű hit és erkölcsi hatalom felett.

A főszemélyekben még külső drámaiság sincs s a mű cselekvénye a lehető legdurvább, sőt együgyű. Helios és Olympia nem tesznek semmit, csak ömlengenek és belső küzdelemben emésztődnek s a végső felvonásban is ott vannak, ahol az elsőben. E két személy jeleneteiből semminemű tett nem fejlődik ki. Olympia találkozót igér Heliosnak, meg is jelen rajta, megvallja, hogy szereti, neki is adja gyűrűjét, de visszautasítja a szöktetés tervét, sőt felfogadtatja Heliosszal, hogy másnap megjelenik a triposz előtt s amit Apolló a Pythia szája által rendel, azt híven követi. Olympia tulajdonkép hű akar maradni kötelességéhez, szívében lemondott Heliosról s egy más leányt akar hozzá nőül adni holnapi jóslatában. Helios ugyan nem mond le kedveséről, de nem tesz érte semmit s elvégre is a véletlen által jut hozzá. Az egész műben csak Adrastos a cselekvő személy, de oly dolgokat tesz, amelyek éppen nem hangzanak össze azzal, amit akar. Mikor megtudja, hogy Olympia Heliost szereti, sőt ez a papnőt szöktetni is akarja egyik barátja segélyével, aki szintén egy másik papnőt akar szöktetni, a helyett, hogy egy pillanatra se hagyja Olympiát magára vagy éppen elzárja, két hæterát öltöztet fel a papnők ruhájába, hogy az ifjak ezeket szöktessék el. Midőn a jósnap szertartásai között Olympia elájul, Adrastos látván, hogy Kastal forrásának csodatevő ereje nem fog rajta, elhatározza, hogy ő maga szökteti el őt a templom kincseivel Egyiptomba. S hogyan hajtja végre a szöktetést? Amíg társa összeszedi a templom kincseit, a Parnass hegyére hurcolja Olympiát s ott egy barlangba akarja elrejteni, tehát éppen oda viszi, ahova gyűlnek az ő tudta szerint is a hívek s köztök Helios, föltalálni kedveseiket, akiket a jósige rendelt számukra nőül. Természetesen ezek kiszabadítják Olympiát körmei közül s a mű ügyetlen cselszövője a legügyetlenebbül megbukik.

Van-e ebben józan ész? Szerző jól megtanulta a magyar dráma új irányától, hogy annál költőibb valamely mű, mennél kevesebb benne a józan ész. Igaz, hogy a józan ész még nem költészet, de e nélkül még nem volt valamire való drámaíró. Nem boncoljuk tovább e művet, nem is jósoljuk azt a Jóslat szerzőjéről, hogy nem lehet belőle drámaíró, de az bizonyos, hogy e műve inkább csak lírai tehetséget, verselési gyakorlottságot, némi párbeszédbeli ügyességet tanúsít, mint drámaírói tehetséget. Az is bizonyosnak látszik előttünk, hogy az irány, amelyet követ, éppen nem fogja elősegíteni drámaírói fejlődését. Ez irány az erőlködés hóbortja, az ízetlenség gőgje, amely ellen ideje valahára minél erélyesebben felszólalni a józan ész és jóízlés nevében.