Tisztelt szerkesztő úr! Az «Ellenőr» vasárnapi számának tárcájában azt a megjegyzést olvasom, hogy én annak idejében Dóczy úr «Csók» című vígjátékáról a «Budapesti Szemlé»-be egy nagyobb esztétikai tanulmányt írtam, amelyet e műnek bécsi sikere teljesen megcáfol. Nem bocsátkozom e mű bécsi sikerének boncolatába, hogy t. i. mennyiben segítették azt elő bizonyos külső körülmények; nem vizsgálom: vajjon az «Ellenőr» tárcaírója híven idézi-e mindazt, amit e mű pesti sikerének okairól mondottam; mellőzöm azt is, hogy a bécsi kritika, bár más szóval, lényegben ugyanazt mondja, amit én mondottam, hogy e műnek, mint drámának, csekély becse van, cselekvénye és jellemrajza komolyan szóba sem jöhet, az egész egy lírai verseny, élcek és ötletek pattogása, amelyek között vannak sikerültek is. Annyira meg vagyok győződve e mű drámai csekély becséről, oly kevéssé tekintem azt vitás kérdésnek, hogy reám nézve tökéletesen közönyös, bárki bármennyire kárhoztatja is bírálatomat.

Azonban egy pont iránt nem vagyok közönyös s éppen csak ezért szólalok fel. Restelném, ha valaki elhinné, hogy én Dóczy úr «Csók»-ját bárminő szempontból érdemesnek találtam egy nagyobb tanulmányra. A dolog másként áll. A «Budapesti Szemle» 18-dik számában «Színházi Szemle» cím alatt bírálat alá vettem újabb drámairodalmunk azon irányát, amely Shakespeare leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait utánozza, emellett éppen Shakespeare ellenére elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőibbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Ez irányt bírálva, a többik között természetesen a Dóczy úr vígjátékáról is kellett írnom, mint ez irány egyik képviselőjéről és írtam is róla másfél ívnyi cikkemben nem egészen két lapot. Ennyi ami igaz, sem több, sem kevesebb.

Szíveskedjék, tisztelt szerkesztő úr, e sorokat becses lapjába fölvenni. Budapest, márc. 5. 1877.

Teljes tisztelettel
Gyulai Pál.