Tisztelt szerkesztő úr! A Manasszes-féle Petőfi-mondának ugyan végeszakadt; de a Petőfi emlékét úgy most, mint régebben, folyvást kísérti bizonyos Manasszes-féle szellem. Hiszen «Szibéria és az ólombánya» is Pestről származott Erdélybe, az itteni álmodozás ott hazugsággá alakult s visszakerülve itt mint valóságot kezdették hinni. De hadd térjek a dologra.

Az «Üstökös» jún. 17-iki számában «Muszka rajzok: Hogy becsülik meg a poétákat Oroszországban» című cikkben K-s M-n összehasonlítván Puskin és Petőfi sorsát, a többi között ezt mondja: «Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak: senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még a tudós társaságnak sem.»

Ebből egy betű sem igaz. Hogy az Akadémia 1858-ban (1848 óta első nagygyűlésen) a nagy-jutalommal tüntette ki Petőfi munkáit, azt mindenki tudja, de ha netalán az «Üstökös» kétkednék benne, álljon itt az Akadémia 1858-dik nagygyűlése jegyzőkönyvének VI-dik pontja:

«Következvén a nagyjutalmi ügy tárgyalása, Czuczor Gergely r. t. a nyelvtudományi osztály jelentését olvasta az 1843/48-ki évkörben megjelent szakbeli legjobb munkákról, mely szerint akadémiai nagy jutalomra 200 aranyban Petőfi Sándor költeményei, Pest, 1847., a Marczibányi-féle 50 aranyas jutalomra pedig Fogarasi Jánostól «A Magyar Nyelv Szelleme», Pest, 1844. ajánltatnak. Helybenhagyatott; kéretvén a T. Igazgató Tanács, hogy az első jutalmat, nem élvén többé szerzője, a költő fiának kiadatni méltóztatnék.»

Hogy az Akadémia 1858 előtt miért nem jutalmazhatta meg Petőfi költeményeit, az kitűnik magából a jegyzőkönyvből. Petőfi 1844-ben adta ki költeményeinek első kisebb gyüjteményét, 1845-ben ennek folytatását és végre 1847-ben nagy gyüjteményét, amely magában foglalta a két első gyüjteményt és némely önállóan megjelent műveket is. A nagyjutalom hat évenkint szokott kiadatni s így az Akadémia Petőfit a legjobb akarat mellett is csak 1849-ben jutalmazhatta volna, azonban akkor nem tarthatván nagygyűlést, az elmaradt jutalmat csak 1858-ban adhatta ki, amidőn a nagygyűlés tartása megengedtetett. A 200 arany jutalom ki is adatott fiának, akinek egyedül ez tette atyjáról maradt örökségét, azzal az ezer forinttal együtt, melyet Pfeiffer fizetett az általam kiadott «Vegyes művek»-ért.

Az sem igaz, hagy Petőfit országunk nagyjai semmi figyelemre nem méltatták s csak a kunyhók becsülték. Eötvös elég országnagy volt mind rangjára, mind politikai és irodalmi állására nézve és 1846-ban [!] ő írt egy egész cikket Petőfi mellett. Petőfi dalait éppen úgy énekelték a szalonokban, mint másutt, midőn a negyvenes években a magyar dalok divatba jöttek s munkáit a hazafiasb magyar arisztokrácia éppen úgy ismerte, mint a középosztály és sokkal inkább, mint a szoros értelemben vett nép. Ha Petőfi csak a kunyhók kedvence lett volna, Emich bajosan vette volna meg költeményeit örökre és semmi esetre sem adta volna ki oly díszesen.

Az igaz, hogy Petőfit sem kis, sem nagy úr, sem pedig a kunyhók lakója nem kínálta meg pénzzel, de azt Petőfi el sem fogadta volna. Azonban ilynemű jutalomra talán az «Üstökös» sem gondolt. Petőfi munkái ügyében, csak egyszer folyamodott nem könyvárushoz, de az sem volt magánszemély; 1849-ben Kossuthnak, mint a magyar kormány elnökének, azt az ajánlatot tette, hogy 1848/49-ben írt költeményeit vegye meg az állam kinyomatás végett, minthogy a könyvárusok semmire sem vállalkoznak. Kossuth nem teljesítette Petőfi kérését, azonban később Szemere, a Csengery közbenjárására, megtett annyit, hogy «Honvéd» című költeményét megvette az állami pénztárból 500 forinton, kinyomatta és kiosztotta a hadseregben.

De elég erről ennyi. Soraim közlését kérve, maradtam teljes tisztelettel

Budapest, jún. 24-én, 1877.

Gyulai Pál.