Bizonyára önmegtagadásunknak s a szerző iránti figyelmünknek adtuk jelét, midőn a fennebbi cikket e folyóiratba fölvettük. Senkitől sem vesszük rossz néven, legkevésbbé a megbírált írótól, ha a Budapesti Szemle nézeteiben nem osztozik, bírálatait nem helyesli, sőt ellenbírálatra fakad. De hogy ez ellenbírálatokat éppen mi adjuk ki, amidőn annyi más lap van, amelyek örömest fölvesznek mindent, ami a B. Sz. ellen szól; hogy dolgozótársaink ellen írt és meggyőződésünkkel ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk: azt ugyan jogosan tőlünk senki sem kívánhatja. Így lehetetlenné válnék a szerkesztés, nemcsak elvi, hanem más tekintetben is. Az ellenbírálatok kiadása nem a kötelesség kérdése, amint sokan hiszik, hanem csak a figyelemé, amellyel a körülményekhez képest, valamely ügy vagy személy iránt viseltetünk.

Íme az ok, amiért önmegtagadással is kiadtuk Grünwald úr ellenbírálatát. De éppen azért óhajtjuk vala, ha jobban védi saját ügyét, ha ellenvetéseinket pontonként cáfolja, ha kevesebbet beszél magáról s többet arról, ami a dologra tartozik. Grünwald úr, mint író, egész áldozatnak képzeli magát, pedig még eddig írói pályáján sokkal több méltánylattal találkozott, mint gánccsal; személyeskedésről panaszkodik, holott a B. Sz. bírálója csak munkájáról, írói egyéniségéről szólt s benne a magánszemélyt még távolról sem érintette; nagy önérzettel emlegeti, hogy a valót, a reális életet akarja bevezetni publicisztikánkba, mintha eddig minden magyar publiciszta léha álmodozó lett volna; senkit sem tart jogosultnak munkája bírálatára, aki közvetlen tapasztalatok után nem ismeri a felvidéki viszonyokat, de ugyanakkor munkáját nemcsak a Felvidék, hanem az egész ország ismertetésének hirdeti, amelyet nem közvetlen tapasztalatok után ismer; némi úrias szenvelgéssel hánytorgatja, hogy ő nem professzionátus író, nem keres irodalmi sikert, nem kedveli a banális dicséreteket, nem bosszankodik a kedvezőtlen bírálatért, mintha bizony a bírálatot az író kedvéért írnák s nem a közönség számára valamely eszme vagy ügy érdekében.

Nem háborgatva Grünwald úr fennhéjázó képzelgéseit, áttérünk arra, ami ellenbírálatában inkább a dologra tartozik.

Grünwald úr először is azzal vádolja a B. Sz. bírálóját, hogy ferdített, mondatait megcsonkította s olyasmiket fogott reá, amiket nem mondott vagy nem úgy mondott. Mi figyelmesen összehasonlítottuk a röpiratot a bírálattal, de Grünwald úr vádját nem találtuk alaposnak s minthogy vádja támogatására ő maga nem hoz fel semmit, fölmentve érezzük magunkat a további fejtegetéstől s mint ő, a figyelmes és elfogulatlan olvasóra bízzuk az ítéletet.

Grünwald úr másik fontos vádja az, hogy a B. Sz. bírálójának lelkét nem kapta meg ellenállhatatlanul az a nagy tény, amely a munka tárgyát képezi s a helyett, hogy ezzel foglalkozott volna, holmi kicsinyeskedésre vetemedett. E vádnak, ha van valami értelme, nem lehet más, mint az, hogy a bíráló nem a tárgyat bírálta, hanem a tárgyalást, hogy nem a tárgyalás szabatossága, ereje határozza meg valamely munka becsét, hanem a tárgy fontossága. E szerint igen könnyű volna a tudomány és irodalom bármely ágában kitűnő és remek munkákat írni s a kritikának nem volna más tiszte, mint vizsgálódni: vajjon elég fontos, nagyszerű-e a tény, amelyet valamely munka tárgyal, aztán lelkesülni rajta és lemondani a tárgyalás megítéléséről, mint kicsinyeskedésről. De vajjon a B. Sz. bírálója nem ismerte-e el a munka tárgyának fontosságát s vajjon nem éppen azért hibáztatta-e a tárgyalás modorát, túlságait, ellenmondásait, tévedéseit, mert méltatlanok a tárgy fontosságához s károsak éppen arra a célra nézve, amelyet a szerző el akart érni?

De Grünwald úr nemcsak kicsinyeskedéssel vádolja a B. Szemlét, hanem könnyelműséggel, tájékozatlansággal és nyegleséggel is. Mélyen sértve érzi magát, hogy rajza hűségét kétségbe hozta a bíráló; csodálkozik, hogy oly viszonyokról és állapotokról mert írni, amelyeket közvetlen tapasztalat útján nem ismer, amelyekkel abszolute nem foglalkozott; hibáztatja a szerkesztőt, aki ily bírálatot nem átallott kiadni s azt hiszi, hogyha egy író, aki Afrikában nem járt, valamely afrikai híres utazó könyvéről így írna, bírálatát bizonyára visszautasítanók. Grünwald úr túlozni, kicsinyleni szeret mindent s ha heve elragadja, éppen úgy elfeledi a következetességet, mint nem tud különböztetni. Mondotta-e csak egy szóval is a bíráló, hogy Grünwald úr ez vagy amaz adata azért nem való, mert ő közvetlen tapasztalat útján, vagy más forrásból máskép tudja a dolgot? Nem. A bírálatban egyetlen egy oly állítás sincs, amelyhez a Felvidék viszonyainak részletesb ismerete volna szükséges, mint amennyi a Grünwald úr könyvében is található. A bíráló a való tényállást kereste. Ezt nem lelte meg a könyvben, nem azért, mintha a szerző valótlant akarna mondani, ezzel nem is gyanúsította, hanem azért, mert modorában van annyira túlozni, hogy ahol valamit fehérnek akar feltüntetni, ott mindent fehérré, a hol feketének ott mindent feketére fest. A bíráló a munka belső ellenmondásaiból indult ki s e szempontból hozta kétségbe a rajz hűségét s így bármely afrikai híres utazó könyvét is bírálhatja oly ember is, aki sohasem járt Afrikában. Grünwald urat elragadta az izgatói hév, ahol könyvében a magyar kormány gyámoltalanságát akarta bebizonyítni, oly nyomorúltnak, tehetetlennek rajzolta a pánszláv pártot, amely egy csapással megsemmisíthető, ahol pedig a párt veszélyességét szándékozott kimutatni, oly ügyesnek, befolyásosnak és áldozatra késznek tüntette föl, hogy megsemmisítése éppen nem látszik oly könnyűnek. A párt terjedésének indokait is ily ellenmondóan magyarázza; hol tagadni, hol elismerni látszik a nemzetiségi eszmék és demokráciai intézmények hatását, sőt fennebbi nyilt levelében is egy tényt annyira általánosít, oly rózsás színben tünteti föl a dolgokat, mintha nem ő volna az, aki egész erejéből kongatja a vészharangot.

Ez ellenmondásokat hibáztatta a bíráló Grünwald úr könyvében s egyszersmind megrótta modorát, amely dúslakodik az elégedetlenségben, amelynek örömet látszik adni a zúgolódás korlátlan kiöntése, felfogását, amely az intéző férfiakban csak képtelen és tehetetlen bábokat lát, amely nem akar ismerni nehézségeket, nem törődik az akadályokkal, könnyűnek hiszi minden magában helyes gondolat kivitelét s nem veszi semmibe azt a hosszú utat, amely egy helyes eszmét, ennek a politikai intézményekben megvalósításától elválaszt. A bíráló ez állítását indokolni is igyekezett és példát hozott fel a felekezeti kérdések kényességére nézve, amelyekkel a szerző könnyen szeretne elbánni.

Mindezt Grünwald úr mellőzi válaszában s cáfolat helyett gúnyos csodálkozását fejezi ki, hogy mily furcsa bíráló a B. Szemle bírálója, aki nem emel kifogást a munka alaptételei ellen, az orvosszereket is helyesli s mégis hibáztatja a munkát s éppen nem magyarázza meg azt a magasabb álláspontot, amelynek hiányát megrótta a szerzőben. Grünwald úr szerint, úgy látszik, csak a teljes méltánylat vagy a teljes hibáztatás a valódi kritika s azt a kritikát, amely a körülmények szerint hol méltányol, hol hibáztat, egészen haszontalannak hiszi. Valóban a bírálat helyeselte a munka alaptételeit és javaslatait, tudniillik, hogy a felvidéki tótságnál a nemzetiségi kérdés nem vált oly veszélyessé, mint az oláhok és rácok között, hogy elfajulásának elejét venni inkább lehet kilátásunk, hogy e célra elsősorban a közigazgatás erélyesb vezetéséről kellene intézkednünk s aztán a jövőre gondolva az elemi iskolákat és tanítóképző-intézeteket magyar szelleműekké alakítanunk át, de egyszersmind hibáztatta a felvidéki viszonyoknak zavart, egymásnak ellenmondó rajzait s azt a túlzást és szenvedélyességet, amelyet szerző egész munkáján elönt. Vajjon e két dolog ellenkezik-e egymással? A bíráló nagyrészt egyetértett a szerzővel az orvosszerekre nézve is, de hibáztatta a módot, amely szerint a szerző azokat alkalmaztatni kívánja, a részletekkel nem törődve, az akadályokat nem tekintve. Vajjon e két dolog nem összeegyeztethető-e? Vajjon nincs-e bennök kifejezve az a magasabb szempont is, amelyeket Grünwald úr teljességgel nem akar megérteni, tudniillik bizonyos tárgyilagosság, amely kiemelkedik a helyi tapasztalatok és érzelmek köréből, bizonyos behatóbb és nyugodtabb fölfogás, mely nem esik hol a pesszimizmus, hol az optimizmus zsákmányául.

Grünwald úr sokat emlegeti a reális életét, a tényleges viszonyokat, amelyekből kiindul és szánakozva tekint reánk, akiket ideológoknak tart. De nekünk úgy tetszik, hogy ő sokkal inkább ideológ, mint mi s Magyarország reális viszonyait, legalább egy pár főpontra nézve, éppen nem veszi tekintetbe. Mindnyájan óhajtjuk a rendszeresebb nemzeti politikát s a magyar állam eszméjének erősb érvényesítését, amennyiben viszonyaink közt lehetséges. De Grünwald úr szemei előtt mindig külföld leghatalmasb államai lebegnek s ami ott lehetséges, nálunk is lehetségesnek hiszi. Hajlandó oly politikát javasolni, aminőt Bismarck követ Elszászban s a vallásfelekezetek iránt is hasonló eljárást követel, de igenis kirívó egyoldalúsággal csak a protestánsokra nézve. Grünwald úr tapasztalván, hogy a felvidéki pánszlávok a protestáns autonómiát saját céljokra zsákmányolják ki, az 1791: XXVI. törvénycikket módosíttatni kívánja s fennen hirdeti, hogy mennél nagyobb veszély a protestáns autonómia az államra nézve, az állam annál nagyobb veszély a protestáns autonómiára nézve. De, habár hasonló jelenséget tapasztal a katholika egyházban is, habár elmondja, hogy a pánszláv párt befolyást gyakorol a bécsi Pazmanæumban, kezében van a primás nagyszombati tanítóképző-intézete, hogy az esztergomi és nyitrai egyházmegyék tót részeiben akadálytalanul foly a pánszláv izgatás, mindamellett nem az illető püspököt támadja meg, hanem csak a kormányt, hogy miért nem figyelmezteti őket kötelességökre s éppen nem hajlandó Bismarck-féle rendszabályokat ajánlani a katholikus püspökök irányában. Következetes politika-e ez s vajjon a protestánsok irányában annyira ki van-e merítve minden eszköz, hogy bajainkat még felekezeti viszályokkal is sokszorozzuk?

Nem akarunk Grünwald úr nyilt levelének minden pontjára válaszolni, csak a legfőbb pontokban védjük e folyóiratot és bírálóját.

Grünwald úr azt mondja, hogy mi rossz néven vettük Bittóval, Szapáryval és Tiszával való megelégedését. Ez nem áll, mi csak Andrássy torzképét nem helyeseltük. Ha csak abból ítéljük meg államférfiainkat, hogy a Felvidékre nézve mit és mit nem tettek, akkor Deák bizonyára éppen úgy eltörpül Grünwald úr szerint Bittó előtt, mint Andrássy szemben Szapáryval. De hogy Andrássy miniszterelnöksége alatt is történt valami a Felvidék érdekében, azt a Grünwald úr könyvéből is kimutathatni. A felvidéki középiskolák hazafias szellemét általában dicséri Grünwald úr is és elismeri, hogy mindjárt a magyar minisztérium megalakulásakor elmozdíttattak belőlök a pánszláv érzelmű tanárok, azt is elismeri, hogy a kiegyezkedés tette lehetővé a nemzetibb politikát s így Andrássynak e tekintetben is érdemei vannak. De Andrássy mint közös miniszter szintén befolyt arra, hogy Bécsben a föderáció felé hajló államférfiak felül ne kerekedhessenek, amit bizonyára a Felvidék érzett volna meg leginkább.

Egyébiránt mi nem védjük államférfiainknak se mult, se jelen mulasztásait a felvidéki ügyekre nézve, a közigazgatás erélyesb vezetését is óhajtjuk, de azt hisszük, hogy különbség van az erély és erőszak között, valamint a tevékenység és meggondolatlanság között is s a nehézségek megvetése nem egy legyőzésökkel. Szívesen elismerjük Grünwald úr könyve jó oldalait, méltányoljuk tehetségét és buzgó hazafiságát, sőt őszintén köszönjük, hogy a kérdést szőnyegre hozta s nagy körben figyelmet ébresztett iránta. De újra ismételjük, ha rossz néven veszi is Grünwald úr tanácsainkat, hogy bizonyos tárgyilagosság, némi nyugodtabb felfogás nem fog ártani neki, ha akár író, akár államférfiú, akár csak izgató akar is lenni. S ha Széchenyire hivatkozik, mi is ugyanezt tesszük s ajánljuk figyelmébe Széchenyinek 1842-ben az Akadémiában elmondott beszédét, amely szintén a nemzetiségi kérdésről szól s az óvatosságot és eszélyt teljességgel nem tartja ideológ kozmopolitizmusnak.