Minden csonkítás nélkül, egész terjedelmében veszi itt az olvasó Volf úr válaszát, amelyet éppen oly gőgös önteltség és durva hang jellemez, mint majd minden polémiáját. A dolog érdemére nézve V. jegyű bírálónk bizonyára meg fogja tenni észrevételeit, ha szükségesnek látja, azonban a magunk részéről egyet-mást addig sem hagyhatunk szó nélkül.

Volf úr nagy ortológus és évek óta a legharsányabb hangon hirdeti a Nyelvőrben: ne újíts, magyar, de úgy látszik, hogy más tekintetben nagy kedvelője a gyökeres újításoknak. Meg akarja változtatni nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalmaknak egy régi szokását, amúgy könnyedén elítélve az irodalmi névtelenséget és Schopenhauerrel gyávának, nyomorultnak, becstelennek nevezve mindenkit, aki névtelenül írt, ír és írni fog. S ez még nem elég. Úgy látszik, a polémiában is némi új szokást akar meghonosítni. Szerinte először is szükséges, hogy a polémikus dicsérgesse a maga nagy szellemi erejét, tudományát; másodszor másban némely nem teljesen szabatos kifejezést, de amelyek a dolog lényegén mit sem változtatnak, ráfogásnak, hamisításnak bélyegezzen, azonban magát följogosítva érezze a valóságos ráfogásra is; harmadszor ellenfelét folyvást bosszúállónak, személyeskedőnek, igazságtalannak, illetéktelennek nevezve, csak arról szóljon, amit fölvilágosítani vagy megcáfolhatni vél, de a sokkal számosabb és lényegesebb ellenvetésekről teljesen hallgasson s mintha azok figyelemreméltók sem volnának, packázva vesse oda: minderre nem érek rá, inkább ráhagyom, hogy neki legyen igaza. Íme, az ósdi és újító Volf kettős arca! De úgy hisszük, hogy Volf úr ortológiája minden ízetlenségével együtt hamarább válhatik a stiliszták katekizmusává, mint irodalmi újításai a kritika kodexévé.

Volf úr az irodalmi névtelenséget gyalázatos visszaélésnek tartja s azt mondja, hogy ezért mindeddig csak korlátoltságot vágtak a fejéhez, de igazi, elfogadható okot egyetlen egyet sem tudtak mondani. Nem tudjuk, hogy Volf úr mikor és hol fejtette ki elméletét a névtelenségről, de azt tudjuk, hogy a névtelenség védelmére nálunk is, másutt is sok mindent összeírtak s hoztak föl oly okokokat is, melyeket ha Volf úr bölcsesége nem fogadhat is el, de megcáfolásuk nem ellenkeznék méltóságával. De vajjon ő maga mily okokat hoz föl a névtelenség ellen? Szerinte a névtelenség mindig gyanús, a bírálók rendesen azért hallgatják el nevöket, mert az olvasó ítéletén erőszakot akarnak elkövetni vagy egyenesen nem igazat, vagy csak módjával igazat szeretnének vele valóságos és teljes mértékű igazság gyanánt elfogadtatni, vagy ha az igazságot tiszteletben tartják is, azt nem magáért, hanem valami mellékes célból szolgálják s éppen azért rejtik el nevöket, mert jól tudják, hogy szíve szándéka ítéli el az embert. Szerinte a névtelenség káros mind az irodalomra, mind az íróra nézve. Annak silányítja tartalmát, mivel gondolatok helyett pajtáskodással és személyes herce-hurcával tölti meg, ennek tompítja és sokszor megrontja erkölcsi érzékét, mivel fölmenti a személyes felelősség alól. Egyszóval a névtelenség valóságos átka az irodalomnak, mert csak a pajtáskodásnak, személyes bosszúnak s minden néven nevezendő egyéb alávalóságnak szolgál menedékül. Volf úrban a névtelenség gyűlölete valóságos mánia. Neki a névtelen bíráló hiába szolgálja a teljes igazságot, már névtelenségénél fogva gyanús és szándéka nem lehet tiszta, ellenben, aki aláírja nevét, ha nem szolgálja is az igazságot, bizalomkeltő és tiszta szándéka minden kétségen felül áll. Azt látszik hinni, hogy a hirlapirodalom és kritika minden bajának a névtelenség az oka s mihelyt aláírja nevét az író, megszűnik minden fölületesség, igazságtalanság és pajtáskodás. De vajjon van-e valami lényeges különbség a legkitűnőbb magyar kritikusok és hírlapírók aláírt és névtelen vagy álnevű dolgozatai között s ha van, a névtelenség-e ennek az oka? Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Erdélyi, Arany stb., gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös, Kemény, Deák Ferenc stb. mindnyájan írtak névtelenül vagy álnévvel s névtelen és aláírt cikkeik ész és jellem tekintetében általában véve egyértékűek. Hiába nevezi el őket Volf úr Schopenhauer szájával gyáváknak, nyomorúltaknak, becsteleneknek, e tekintetben már ítélt fölöttük az idő. S vajjon, ha a jelent tekintjük, bölcsebbé válnék-e báró Kaas Ivor, ha mindig aláírná cikkeit és dühöngőbbé-e Verhovay, ha eltitkolná nevét? Szana Tamás és Irmei Ferenc több együgyűséget írnának-e névtelenül, mint írnak nevök alatt s vajjon magának Volf úrnak fönnebb közlött és aláírt cikke, bárminő tekintetben, fölötte áll-e V. jegyű dolgozótársunk bírálatának? Azt a bűverőt, amelyet Volf úr a névaláírásnak tulajdonít, mi sehol sem tapasztaltuk.

Azonban nem akarjuk félreérteni Volf urat. Állításaiból ugyan logikaian következik mindaz, amit megcáfolni igyekeztünk, de ő tulajdonkép nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy mindennemű írói és kritikai fogyatkozás, tévedés, sőt bűn kifejlődésére sokkal kedvezőbb a névtelenség, mint az ellenkező, mert az írót fölmenti a személyes felelősség alól. De vajjon a névtelen cikkért, bírálatért vagy könyvért senki sem felelős-e s a szerkesztő és kiadó felelőssége sok tekintetben nem korlátozóbb, mérséklőbb-e, mint magáé az íróé? Minden szerkesztő és kiadó sokkal nehezebben ád ki névtelen, mint aláírt cikket vagy könyvet, mert ezért kevésbbé felelős, amazért pedig a felelősség egész súlya reá nehezedik. Éppen azért szerkesztő és kiadó sokkal szigorúabbak minden ily esetben, az írók pedig engedékenyebbek s könnyebben állnak reá módosításokra, sőt kihagyásokra is. Mindez a névtelenség természetes következménye, amelyet Volf úr éppen nem vesz tekintetbe. Éppen azért, ha a névtelenséget elítéljük, vagy éppen törvénnyel tiltjuk, elegendő ok nélkül korlátoljuk a vélemény szabadságát. Nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat, véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek leginkább megfelel. Azt, aki névtelenül akar írni, ugyan miért korlátolja az állam és társadalom, midőn sértett érdekeiért mindig feleletre vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik az íróért teljes felelősséget vállaltak? Az írók részint azért írnak névtelenül vagy álnév alatt, mert nem bíznak eléggé magokban, félnek a szégyentől, bár néha váratlan nagy sikert vívnak ki, részint pedig azért, mert mint politikai cikkírók és kritikusok, természetök miatt vagy állásuk és körülményeiknél fogva nem akarják magokat kellemetlenségnek, bajnak vagy éppen veszélynek kitenni. Már Bajza megmondotta, hogy vannak éles, mélyítéletű, nagy tudományú emberek, de mindemellett is tartózkodók, félénkek, néha pedig túlságig szerények, kiktől önszemélyökben vagy nem hallhatni semminemű ítéletet, mert hallgatnak inkább, hogysem valakivel összeütközzenek vagy legalább való, őszinte ítéletet nem. S vajjon az ily férfiaktól Schopenhauernek Rousseautól kölcsönzött paradoxonai kedvéért megfosszuk-e az irodalmat? S ha a névtelenség elítélésével el tudnánk is nyomni némely léha és nem tiszta forrású cikket, nem nyomnánk-e el komoly és nemes törekvéseket is? De mit használna az elnyomás, midőn az aláírt léha és rosszakaratú cikkekben azután sem volna hiány? Volf úr szűk ajtót akar nyitni a komoly és nemes törekvésű íróknak, ellenben tág kaput tár a léháknak és rosszakaratúaknak, akik rendesen tolakodók és szemérmetlenek. Minden korban írtak névtelen vagy álnevű könyveket, cikkeket, kritikákat s írni fognak ezután is s ami a dolgok kényszerűségéből foly, azon nem vehet erőt semminemű filozófusi önkény vagy rossz kedv szülte szofizma.

Volf úr el akarná hitetni velünk, hogy az összes külföldi, sőt a magyar irodalom is elítéli a névtelenséget s kiírtására törekszik. Ez éppen nem áll. Az írók most is, mint régen tetszésök szerint névvel vagy névtelenül írnak s a kiadók és szerkesztők nem igen hajlandók, saját érdekök ellen, elvkérdéssé fújni föl e kérdést. A magyar irodalomban most is éppen oly divatos a névtelenség vagy álnevűség, mint ezelőtt negyven évvel s csak egyetlen folyóiratot tudunk, amely elvül látszott kitűzni a névtelenség kiküszöbölését. Ez a Nyelvőr, de amidőn kénytelen volt vele, mégis közlött álnevű cikket, sőt újabban nem retten vissza a névtelen cikkek közlésétől sem s így Volf úr saját fészkét gyalázza meg, midőn a névtelenségre a becstelenség bélyegét akarja sütni. Angolországban mindig szokásos volt a politikai cikkek, röpiratok, tudományos és irodalmi bírálatok névtelen írása s bizonyítja, hogy a névtelenség éppen nincs szoros kapcsolatban a sajtószabadság és nyilvánosság kérdésével. Angolország sajtója és alkotmánya régóta a legszabadabb s írói mégis folyvást gyakorolják a névtelenség jogát. Volf úr fölhozza, hogy az Academy és Fortnightly Review mindig megnevezik közleményeik íróit. Senki sem tiltja, ha az íróknak úgy tetszik. De a Timeson kezdve a legjelentéktelenebb napilapig nem névtelenek-e az angol politikai cikkek? S a szemlék, magazinok, hetilapok legtöbbjében nem találunk-e névtelen közleményeket s a legrégibb és legtekintélyesebb angol szemle az Edinburgh Review minden közleménye nem névtelen-e? A német irodalomról Volf úr azt jegyzi meg: mindenki tudja, hogy itt a kritikusok mindig megnevezik magokat s elég a Jenaer Literaturzeitungra hivatkoznia. Óhajtjuk, hogy Volf úr nyelvtörténeti adatai biztosabbak legyenek, mint az irodalomtörténetiek. Ott a Literarisches Centralblatt s még egy csoport irodalmi és kritikai lap, szemle, melyek számos névtelen bírálatokat közölnek; a német politikai lapok mellékletei és tárcái szintén telvék névtelen cikkekkel. Franciaországban törvény tiltja a névtelenséget, de, ha jól emlékszünk, e törvény III. Napoleon önkényének szüleménye, aki nem elégedett meg a kiadóval és szerkesztővel s az írón is bosszút akart állani. De azért álnevű könyvek és cikkek itt is jelentek meg s olykor nem a szerzők írták alá cikkeiket, hanem oly írók, akik a felelősséget elvállalni készek voltak. Minden rendszabály, amely az irodalom és zsurnalisztika természetével ellenkezik, eredménytelen és megbosszulja magát.

Szint ily alaptalanok Volf úrnak azon vádjai is, melyekben V. jegyű bírálónkat ráfogással, hamisítással igyekszik megbélyegezni. Volf úr a Nyelvemléktár IV. kötete előszavában ezt írja az Érdy-kódex szerzőjéről: «Egy pár adatból azt következtetem, hogy déli Magyarországban élhetett vagy talán oda való volt. Ilyen az, hogy Prologusában Szlavóniát közel helyhezi s a szlavón vallásos irodalmat különösen kiemeli. Ilyen továbbá az is, hogy a szerencse szó néha éppen úgy, mint déli íróinknál mindig szerencsa alakban fordul elő. Ilyen végre még az, hogy egy helyen a kutya szót gunyhó értelemben használja, amit csak valamely délszláv dialektusból sajátíthatott el, mert az éjszakiakban e szó tudtommal nincs meg; a déliek közül magam az illyrből ismerem». Bírálónk e helyre ezt jegyzi meg: «Nyelvészeti ismerete is hiányos lehet annak, ki a IV. kötet előszavában azért gondolja délvidéki írónak az Érdy-kódex íróját, mert szerencse mint mondja, déli íróinknál általában mindig szerencsa alakban fordul elő. Ha az Akadémia nagy szótárába tekint, megtanulja, hogy ez alak Ilosvainál s Szalay 400 levelében is található. Azt pedig tartozott volna tudni, hogy Tinódinál és Illésházynál is megvan. Ezeket pedig déli íróknak nem nevezheti».

Volf úr ezért nagy zajt üt, ráfogást, hamisítást emleget, mert ő nemcsak a szerencsa szóból következtette az Érdy-kódex írójának déli származását, hanem két más körülményből is s ezeket bírálónk mellőzte. De vajjon megtámadta-e a bíráló Volf úrnak két más bizonyítékát, nemcsak e harmadikat hibáztatta-e s nemcsak e harmadikból következtette-e nyelvészeti ismerete hiányos voltát? Megengedem, hogy bírálónk szabatosabban szól vala, ha így ír: Volf úr azért is gondolja déli írónak stb., de az is, ahogy írt, a dolog lényegén mit sem változtat s Volf úrnak éppen nincs joga ráfogást, hamisítást emlegetni.

A második ráfogás, hamisítás a következő volna: Volf úr a Nyelvemléktárnak ugyancsak IV. kötete előszavát így végzi be: «Több (hiba) nem igen lehet, mert a kész nyomtatványt még egyszer gondosan betűről-betűre összevetettem az eredetivel. Kérem az olvasót, hogy a kijelölteket használat előtt kijavítani s a netalán észre nem vetteket elnézni szíveskedjék». Bírálónk bővebben kiterjeszkedvén a másolási és sajtóhibákra s különösen megróván azt az eljárást, hogy előbb kinyomatták az első kötetet a Gévay és Jászay másolatai után s csak akkor jutott eszökbe meghozatni az eredetit, így folytatja fejtegetését: «Volf úr a IV. kötet vége felé egész fideliter mondja: több (hiba) nem igen lehet, azután kéri az olvasót, hogy az észre nem vetteket igazítsa ki. Ez kissé nevetséges dolog. Ugyan kérem, miből, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki stb». Volf úr egész méltatlankodva kiált föl: «Az van-e itt mondva, amit a bíráló mondat velem vagy más? És ha más, mit gondoljunk a bírálóról? Nem szándékos hamisítás-e az, ami itt elkövetett?» Bizony nem szándékos hamisítás, sőt szándéktalan sem. Lehet-e valamely másolási vagy sajtóhibát elnézni, ha észre nem vettük s ha észre vettük, nem igyekszünk-e kiigazítani? A bírálónak, Volf úr kérése logikai következményeit kivonva, joga van fölkiáltani: a Volf úr által észre nem vett hibákat miből, honnan, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki?

Jól mondja bírálónk Volfról, hogy nem gondol a kicsiségekkel, ha akarja, de a kicsiségekből nagy dolgot tud csinálni, ha akarja. Íme, kicsiségből mily hamar tud nagy ráfogást, hamisítást fölfújni s mily kicsibe veszi azt, ha maga úgy mellékesen valóságos ráfogást követ el. Válaszában több helyt fitymálón emlegeti bírólónk ítélőtehetségét s a többek közt azt jegyzi meg róla: «Hogy a bíráló írás- és hangtani nézeteket akar a kódexekből elvonatni (198. l.) és mégis úgy szeretné kiadatni, ahogy a Régi költők tára van kiadva (190. l.), tehát a mai ortográfiával, az mutatja, hogy maga sem tudja, mit akar». Bírálónk sehol egy szóval sem hibáztatja a kódexeknek eredeti ortográfiával való kiadását, sőt az ortográfia kérdését föl sem hozza. Amire Volf úr hivatkozik, az egészen mást jelent. Bírálónk azt hibáztatja, hogy a Nyelvemléktár kódexeinknek csak foto- vagy inkább telegráfja, amely közli a megértett és meg nem értett szókat és sorokat, értelmező, magyarázó jegyzetek, szótár stb. nélkül és amaz idézett helyen azon csodálkozik, hogy a Nyelvtudományi Bizottság ezt így akarta vagy eltűrte, holott Sziládyval nem így adatta ki a költőket, hanem értelmező, magyarázó jegyzetekkel, szómutatóval stb. Amint Volf úr fölfogja bírálónk hibáztatását, kétszer is ismételve, az már a dolog lényegébe vág s valóságos ráfogás.

A keményhangú Volf úr, aki saját kíméletlenségét nagyrabecsüli, bírálónknak hangján is megbotránkozik és szemünkre hányja, hogy e személyeskedő bírálatot a Budapesti Szemle ugyanazon számában adtuk ki, amelyben megróttuk némely politikai lap durva hangját. Annyi való, hogy a bírálatban van itt-ott élesség, de nincs durvaság. Volf úr különösen kiemeli, hogy az indulatos bíráló nem igen válogat a kifejezésekben s őt eszetlennek, pontosságát pedig butának nevezi. Ama sorok, melyekre Volf úr hivatkozik, így hangzanak: «A IV. kötet 15. l. ezt mondja: ‚A jelen kiadás kódexünket hű másolatban közli s így az eredetinek nemcsak ortográfiáját, hanem még íráshibáit is meg kelle tartanunk’. Így könnyebb is volt. Meg sem kellett érteni, csak értetlenül adni odább. De nem szégyelletes dolog-e az, a tökéletlenségek eszetlen közlőjévé lenni? Nem szégyen-e, hogy csak egy szerény jegyzetben sem vet hozzá gyanítást arról: mi lehet az a sok tarka-barka alak s miképpen kell kibonyolítani egyik-másik összezavart, érthetetlen, utavesztett mondatot? Mit gondoljunk, mi oka lehet e buta hűségnek, micsoda lélekkel adhatni mindezt így a magyar olvasó és éppen nyelvtanuló közönség, tanuló, tanító kezébe?» Ez idézetből látszik, hogy az eszetlen, buta kifejezés az elvre, a kiadás rendszerére vonatkozik s nem Volf úr személyére. Ellenben Volf úr válaszában folyvást a bíráló személyét illeti a legbecsmérlőbb kifejezésekkel s nemcsak tehetségét, tudományát támadja meg, hanem egész erkölcsi lényegét. A bosszúállás tényének bélyegzi a bírálatot, kutatja a személyt s megállapítja, hogy ellene egy egész összeesküvés alakult: van egy bűnszerző, aki kigondolta a bosszút és adatokat szolgáltatott, egy orgyilkos, aki stílusba öntötte az egészet s végre egy szerkesztő, aki mindezt készségesen elősegítette. Csodálkozunk, hogy Volf úr nem hozta föl a szedőt is, aki a bírálatot kiszedte, a korrektort, aki kijavította, a Franklin-Társulatot, amely kiadta, az expeditort, aki szétküldte s az olvasót, aki el merte olvasni. S ily orgyilkosság fényes nappal történt Budapesten, a rendőrség szemeláttára. Iszonyú!

Nekünk Volf úr válaszában az tűnt föl leginkább, hogy egész crimen læsæ majestatisnak tartja azt, hogy őt megbírálni merték és nem kedvezőn. Mintha ilyesmit tárgyilagos író, tisztességes ember nem követhetne el, csak elfogult elme és bosszúért lihegő szív. S vajjon, ha így állana is a dolog, megfosztaná-e az minden becsétől a bírálatot s nem-igazzá tenné-e ami benne igaz? Mi azt hisszük, hogy a kritikára nem egy esetben reáillik az, amit Mephisto mondott Faustnak, amikor ez azt kérdezte tőle, hogy ki ő:

Mi több joggal emlegethetnők a bosszút, ha nem találnók oly nevetségesnek. Alighogy a Szemlében megjelent a Nyelvemléktár bírálata, a Nyelvőr tüstént nekünk rontott, hirdetve, hogy mi hibásabb kiadó vagyunk, mint Volf, mert az általunk szerkesztett Olcsó Könyvtár Daykájában e sorokban: «Ha ütsz ismét te boldog óra? Ha fordul végezésem jóra? (Esdeklés.) Hazám, ha ügyelsz majd tulajdon kincseidre? Ha vonsz örök homályt balhimezéseidre?» (Vitéz Imréhez) a ha-t hah-ra javítottuk, nem tudva a ha kötőszónak, mint névmásnak független kérdő használatát, mikor, mely időben jelentéssel, pedig megtanulhattuk volna ezt a Ballagi szótárából, Simonyi nyelvtanából, Aranytól: «Oh nemzetem ha fognád elfeledni, hogyan viselte súlyos nyavalyád?» Vörösmartytól: «Csaták miatt ha nyughatol, oh ifjú szép hazánk?»

A Nyelvőr egy kissé mohón kapott az alkalmon; ennyit Ballagi és Simonyi nélkül sem nehéz tudni. Ha figyelemre méltatta kiadásainkat, tudhatná, hogy mi, ha javítunk, a régi írók szövegén, azt mindig megemlítjük jegyzetben; másodszor mi kiadtuk Vörösmartyt is s ha ott a ha-t nem javítottuk ki hah-ra, bizony ezt Daykában sem akarhattuk s itt valamely figyelmetlenségnek kellett okozni a hibát. Úgy is történt. Daykának két kiadása van: a Kazinczyé és a Toldyé, ez utóbbi a jobb, mert Toldy az eredeti kéziratból visszaállította a Kazinczytól itt-ott önkényesen megváltoztatott szöveget. Mi azért a Toldy kiadásából szedettük ki a munkát, s midőn az egész ki volt szedve, a reviziót odaadtuk segédünknek, hogy hasonlítsa össze a Kazinczyéval, részint az írásjelek, részint a Toldy kiadásába becsúszott nyomdahibák miatt. Segédünk kijegyezte a revizió ívére az eltéréseket, amelyekből némelyt megtartottunk, némelyt elvetettünk. A Kazinczy kiadásában a kérdő ha mindenütt hâ-val van jegyezve s azt segédünk mindenütt hah-ra javította. Ez figyelmünket vagy elkerülte vagy utána akartunk járni, hogy Kazinczy mit értett ama jel alatt s valami közbe jövén, feledésbe ment az egész s így maradt benne a hiba. De akárhogy történt, a hiba hibának marad s a Nyelvőr jól tette, hogy nem hagyta szó nélkül, akár bosszúból tette, akár ügyszeretetből. Volf úr is jobban tenné, ha nem emlegetné annyit a bosszút. Ezzel nem lehet lefegyverezni a kritikát, sem félrevezetni a közönséget. Ami helyes és igaz, helyesnek és igaznak marad akárki akármely indokból mondja, névvel, vagy névtelenül s tökéletesen mindegy a Budapesti Szemlében jelen-e meg vagy a Nyelvőrben.