Íme, egész terjedelmében közöljük dolgozótársunk polémiáját bírálói ellen, bár azt hisszük, hogy nem éppen szükséges oly cikkekre válaszolni, melyekben majdnem oly kevés a valódi tárgyismeret, mint a komoly meggyőződés. De ha már kiadtuk e polémiát, a magunk részéről sem nyomhatunk el egy pár megjegyzést.

A magyar hirlapirodalom néha oly sajátságos képet tár elénk, minőt a szatiraíró sem gondolhatna ki jobban. Ilyen ez is. Kossuth egy könyvet ír, melyben Deákot csempészőnek nevezi, s az újabb közjogi intézményeinket megállapító 1867: XII. törvénycikkről pedig azt hirdeti, hogy annak egész alapja történeti falsum. Ez állítás annyira új, oly hallatlan, hogy minden esetre megérdemelt volna politikai hirlapjainktól egy pár megjegyzést. S mi történik? Egyetlenegy politikai lap sem szólal fel. Hallgat az Ellenőr, Pesti Napló és Lloyd, hallgat mindenik. Ugyanakkor egy fiatal kritikus egy elég objektív tanulmányt ír Jókairól, mint regényíróról s tüzetesen és rendszeresebben igyekszik kifejteni azt, amit már több kritikus megjegyzett s a műveltebb közönség is rég érez, tudniillik, hogy Jókainak a pszichológia nem erős oldala. S mi történik? Néhány politikai lap, mintha összebeszélt volna, felzúdul s oly zajt üt, mintha valaki a magyar alkotmány alapját támadta volna meg, vagy a Deák emlékét akarná meggyalázni. A Lloyd, mint a nemzeti becsület védője lép föl, az Ellenőr a lángészen történt sérelmet bosszulja meg, a Pesti Naplót sem hagyja alunni a nagy ártatlan igazság és síkra lép a hallatlan igazságtalanság ellen. Egyszóval főbb politikai lapjaink egy pár napig legfontosabb kérdésnek tartották, hogy Jókai pszichológiai nagyhatalmasságát egyesült erővel megvédjék. Hát nem nevetséges-e ez?

Mi harminc év óta sok társaságban megfordultunk, néha olyanokban is, melyek esztétikai tekintetben műveltebbek voltak, mint a Lloyd, Pesti Napló és Ellenőr szerkesztőségei, de sohasem hallottuk, hogy valaki Jókait, mint pszichológot, különösen kiemelte volna. Legőszintébb tisztelői is ez oldalról nem tartották erősnek s egészen más oldalról méltányolták. Szerették benne az elbeszélő stíl ritka bájait, a rajz és színezet élénkségét, a leleményes kalandokat, a humoros ötletek és genreképek gazdagságát s ezekért sok mindent megbocsátottak neki. Lélektani botlásait, a jellem- és korrajz szembeszökő, olykor botrányos hibáit inkább csak menteni igyekeztek, mint igazolni, de sohasem dicsekedtek velök, mint fényoldallal. Sőt újabban ez őszinte tisztelők is sokallani kezdik, hogy kedvencök mennél többet ír, annál kevesebb tiszteletben tartja a fizikai és erkölcsi lehetőség határait.

Valóban óhajtandó volna, ha a Lloyd, Pesti Napló és Ellenőr e felfogás tévességéről mielőbb felvilágosítanák a magyar közönséget és kritikát, de nem Asbóth- és Keszler-féle fecsegésekkel, hanem alapos tanulmánnyal, részletes analizissel. A Lloyd egyszersmind Németországot is fölvilágosíthatná, mert mi nem ismerünk valamirevaló német kritikust, aki Jókai pszichológiáját erősnek tartaná. Legalább Schmidt Julián, aki porosz-német fensősége érzetében egész leereszkedéssel igyekszik méltányolni Jókait, pszichológiáját meglehetős gyöngének találja. Világosítsa őt fel a Lloyd, védje meg nemzeti becsületünket, az Ellenőr és Pesti Napló pedig győzzék meg a magyar közönséget arról, hogy Jókai regényeiben tulajdonkép nem az a jó, amit benne leginkább élvezhetni, hanem az, ami nem igen élvezhető: az affektált szenvedélyek s a lélektani abszurdumok – és tegyék tönkre a Budapesti Szemlét, mely mindezek becsét már húsz év óta nem hajlandó elismerni.