A Nyelvőr utolsó száma (1881. XII. füzet) oly nagy zajjal ront reánk, mintha valami csínyen kapott volna bennünket, pedig ha csínyről lehet szó, nem mi, hanem ő követte el. A dolog igen egyszerű, bár azt a Nyelvőr mindenkép összebonyolítni törekszik. Általában természete a Nyelvőrnek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és dulakodjék, de a legcsekélyebb támadást is rossz néven véve, üldöztetését panaszolja. De térjünk a dologra.

A Nyelvőr egyik számában (1881. IX. füzet) Bánóczi Greguss Költészettanát ismertette. A könyv fény- és árnyoldalairól nem tudott vagy nem akart semmit mondani, hogy mégis mondjon valamit, idézett belőle, de oly hibás fölfogással, annyira megcsonkítva, hogy annak, amit az író mondott, éppen ellenkezője következett belőle és fennen hirdette, hogy mindez a Nyelvőr szellemében van mondva. Az idézet főpontja ez: «A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ik-es igét ik-telenül ragozza, karomat helyett azt mondja karom, tájszókat, népies kiejtéseket, szokatlan szórendet, inverziókot engedjen magának». A Budapesti Szemle erre fölszólalt, a Greguss könyvéből egész terjedelmében lenyomatta az idézett helyet, kimutatta az ismertető tévedését s visszautasította a Nyelvőr szellemének ez újabb nyilatkozatát, mely éppen oly ellenkezésben áll a dolog természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.

S mit tesz a Nyelvőr? Azt mondja rólunk: «a gyanúsítás szomorú fegyveréhez nyúlva, a legkétségtelenebb tényeket elcsavarjuk, csakhogy a közönségben fölszíthassuk ellene a netán már hamvadóban levő bizalmatlanságot». S mivel bizonyítja be mindezt? Először is elismeri, hogy Bánóczi csakugyan csonkán idézett s idézetének az az értelme van, amit mi megtámadtunk s amit most maga a Nyelvőr sem helyesel. De hisz ezzel éppen ellenkezőt bizonyít be, mint amivel bennünket vádol. A vád elesik s nincs helye többé a vitának. Mindegy, azért mi mégis gyanúsítottunk s elcsavartuk a legkétségtelenebb tényeket, mert a Nyelvőr azt hiszi, úgy akarja; aki oly lehetetlen dolgot is lehetőnek hisz, hogy nyelvünket vissza lehet erőszakolni a Kazinczy előtti korra, az bizony ily csekély lehetetlenségen fönn nem akad.

A Nyelvőr a következő okoskodással hiszi bebizonyithatónak vádját: az nem változtat semmit a dolog velején, hogy dolgozótársa félreértette a Greguss könyvét, csonkán idézett belőle s megtiltott a költőknek oly dolgokat, melyek mindenha szabadosak voltak; mert az alaptétel, tudniillik, hogy nincs költői szabadság, a nélkül is megáll és ez, nem pedig a magyarázat veendő a Nyelvőr szelleme nyilatkozatának. Különös, nagyon különös. Az egész könyvismertetésben, valamint a csonka idézetben is egy szó sincs arról, hogy nincs költői szabadság, hanem csak arról, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot. Hogyan állhat meg tehát a Nyelvőrnek egy oly tétele, melyet nem is vitatott? S az a tétel, melyet tulajdonkép vitatott, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot, hogyan lehet helyes, midőn a magyarázó példák azt mutatják, hogy a dolgot teljesen félreérti? Egyébiránt az a kérdés, hogy van-e, nincs-e költői szabadság, attól függ, hogy mit értünk alatta. Jóravaló költő eddig sem értette alatta azt, hogy a költőnek szabad megsérteni a nyelv legsarkalatosabb törvényeit, hanem csak azt, hogy különbség van a költői és prózai nyelv között s amabban némely oly megnyujtások, rövidítések, kettőztetések, összevonások, csonkítások, archaizmusok, szoloecizmusok, inverziók is szabadosak, melyeket emez kevésbbé, vagy éppen nem vehet igénybe. S e szabadságot is mindig a nyelv természete és szelleme korlátozza, azért ami egyik nyelvben szabad, nem következik, hogy a másikban is szabad legyen. Nálunk nem Kazinczy volt első hirdetője a költői szabadságnak; nép- és műköltészetünk századok óta gyakorolja s ezelőtt két századdal Gyöngyösi már elméletét is megírta.

De vizsgáljuk, hogy mivel támogatja még nagyhangú vádját a Nyelvőr? Azzal, hogy a karom-féle használat helyességére nézve már rég nyilatkozott, továbbá, hogy az ik-es ragozás további fenntartásának szükségét szintén rég megszüntnek hirdette. Jól van, de miért adott hát ki egy oly cikket, mely a karom-féle használatot megtiltja s némely ik-es igéknek ik-telen ragozását még a költőknek sem engedi meg? Ha egy folyóirat előbb így, aztán amúgy beszél, két ellenkező véleménye közül mindig az utolsót szokás végső megállapodásának venni, kivált ha azt, mint a folyóirat irányának egyik kifejezését, bocsátják világgá. Mi tudtuk, hogy a Nyelvőr nyilatkozott mindkét kérdésben, cikkünk meg is említette, hogy szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Egyszóval se nem ferdítettünk, se nem hallgattunk el semmit s a gyanúsítást s a legkétségtelenebb tények elcsavarását nem mi követtük el, hanem a Nyelvőr a maga igazságszerető ártatlanságában.

Az ember azt hinné, hogy itt már véget ér a Nyelvőr polémiája. A világért sem. A Nyelvőr szeret szélesen, hosszan, sőt laposan is írni. Úgy látszik, az új szók miatt annyira megutálta az újabb magyar irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul és Sámbár és Matkó mintaírói. Aztán kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl, melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól szigorúan megköveteli. A minap azt hirdette, hogy nem illik névtelenül vagy álnévvel írni, de azért közöl névtelen és álnevű cikkeket is. Most meg azt hirdeti, hogy a megtámadott írónak kötelessége felelni minden támadásra, minden hozzáintézett kérdésre, bár maga nem egyszer válasz nélkül hagyja támadóit. Szemünkre hányja, hogy még maig sem feleltünk ezelőtt harmadfél évvel hozzánk intézett kérdéseire s míg tartozásunkat le nem rójuk, nem igen van jogunk bíráló megjegyzéseket tenni a Nyelvőrre. Az igaz, hogy nem válaszoltunk ama kérdésekre, nem válaszoltunk pedig azért, mert nem tartottuk szükségesnek, de a Budapesti Szemle azóta is folyvást igyekezett kideríteni az ortológia némely tévedéseit s ama kérdéseket is érintette, amennyiben szükségesnek látszott. Az író mindig maga határozza meg, hogy válaszoljon-e, vagy ne valamely támadásra, ő vallja kárát, ha némasága miatt veszti írói reputációját; azért ne fájjon a Nyelvőrnek a mi fejünk. Úgy látszik, hogy a Nyelvőr mindenkép vitázni akar velünk. Jól van, mi is hát kérdéseket intézünk hozzá az ő modorában. Nem követeljük ugyan, hogy feleljen reájok, magunkat sem kötelezzük a válaszra, de ha polémiai kedvének táplálék kell, nem annyira a magunk, mint az olvasóközönség kedvéért, határozza meg világosan és szabatosan:

1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is s ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy történeti tény, amellyel számolni kell?

2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek, vagy csak törvényeinek fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója s hogy mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és beszélő nemzet java?

3. Szándéka-e a Nyelvőrnek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat, melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha általánosan elterjedtek és szükségesek is?

4. Minthogy a Nyelvőr is használ oly új szókat, melyeket rosszaknak tart, megengedi-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat, melyeket jóknak vagy legalább szükségeseknek tartanak?

5. Ha a Nyelvőr magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal s nem lesz-e kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is, meghajolni az író és beszélő nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?

S midőn e kérdéseket ajánljuk a Nyelvőr figyelmébe, egyszersmind azzal a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy dolgozótársait buzdítsa egy kissé jobb magyarságra. Például Bánóczi újabb cikke egy fordított regényről oly rosszul van írva magyarul, hogy ritkítja párját. Éppen most vettünk Kolozsvárról egy névtelen levelet, mely kócsintásait tárgyalja. De minthogy kifogytunk a helyből, közlését jövő számunkra halasztjuk.