Két kötetben. Pest, 1850. Heckenast Gusztáv sajátja. Ára 2 frt ezüstben.

E novellák írójára – bár csak földönfutónak címeztetik – mindenki ráismerhet. Neve most több ajkon hangzik, mint három-négy év előtt, midőn az itt összeszedett műveivel föllépett. Hanem ez éppen úgy nem volt az ő hibája, mint amaz nem egészen az ő érdeme.

Őt a forradalom tette ismertté s itt hamar híresedik az ember. Sokszor alkalmas perc, jól választott modor s egy kis merészség mindennél többet tesz. Vele is ez történt. Eddig nem szokott hangon szólott, mit, mit nem, az nem tartozott a dologhoz, a modor volt a legfőbb s ez tetszett. Ő sem többet, sem kevesebbet nem tőn, mint hízelgett a napi szenvedélyeknek, hangot adott az utcák és kávéházak pillanatszerű véleményeinek, mindezt komoly terv, kiszámított politikai rendszer s organizált párt nélkül ugyan, de éppen azon csinos, piquant s jól elbeszélni tudó modorban, miként azt novelláiban megszoktuk. A különbség csak az volt, hogy az elmésség szúró tőhegyéből gyilkoló tőr lett, a finom gúnymosolyból sarcasticus hahota, gondolatai a néha fölmerülő könny helyett mindennapos vérben úsztak s ő, a glacée-keztyűs, elegáns arszlán, ki némi előszeretettel viseltetett a szalonokhoz s egyik novellájának – «Egy kastély az erdőben» – érdekességét illendő bókkal, valamely magyar hercegi család fényes nevétől föltételezé, tetszék magának piszkos kezekkel és szurtosan, nem mindig az előjog és visszaélés, sőt többször a becsület, közügy és kegyeletek oszlopait döntögetni.

És mi történt?

Előbb nevettek rajta, később gyűlölték és félték, majd éppen ezáltal hatásra emelvén, bókoltak előtte. Egyébiránt ez nem tartozik ránk. Itélni fog a jövő s most legföllebb csak hiányosan véleményezhetünk. Inkább azért is érintők, mert összefüggésben van azokkal, miket mondani akarunk.

Ő a politikai hatást szépirodalmi tehetségének köszöni s mint írónak éppen ugyanazon árny- és fényoldalai vannak ezen a pályán, miként amazon. Könnyed szeret lenni, hogy nehézkes, untató ne legyen, ha mindjárt üressé és tartalmatlanná is fajul, ő ezért sokat, sőt – ha kell – mindent föláldoz, nála az alak minden, a tárgy kevés vagy semmi, a dolgok mélyére ritkán száll; mert tudja, hogy vannak mindkét nemben tudós művek, melyeket senki sem olvas; magasra sem emelkedik, mert hasonlókép lehetnek olyanok, kiknek ez nevetségesen áll, ő pedig minden inkább kíván lenni, mint ez – s végre érdekesnek találja magát bizonyos könnyelmű szinezetben, melyet tán genialitásnak hisz. Azonban, mint szépirodalmi író végetlenül fölötte áll a politikainak. Az érintett tulajdonok közül több is van helyén a novellában, mint vezércikkben; továbbá az alakító tehetség inkább költői, mint bármi más s végre novelláiban, nálunk mód nélkül puszta s kevés szerencsével mívelt téren, sok szerencsével mozog.

Mi őt szépirodalmunkra nézve igen is érezhető veszteségnek tartjuk. Nem halt meg ugyan, de kibujdosottjaink nem követik a francia és német menekülteket, kik nem politikai tartalmú műveikkel gyakran fölkeresik hazájok könyvárusait; sőt ellenkezőleg, még regényt is idegen nyelven írnak, mint például Jósika. Hír szerint Eötvös is több történeti műven dolgozik, melyek hasonlólag nem magyarul jelennek meg. Ez ellen éppen úgy ki kell kelnünk, mint kikeltünk közelebbről a bennlevők hallgatagsága ellen. Bajos ugyan itélni némely magánviszonyok tekintetbe vétele nélkül, melyek itt sokat nyomhatnak, de annyi joggal megjegyezhető, hogy ha a nemzetiséghezi hűtlenséget íróink kezdik meg, legkevésbbé sem lesz csudálatos, ha a közönség velök éppen semmit, ez egyetlen megmaradt kincsünkkel pedig kevesebbet gondol, mintsem kellene.

E novellákat összeszedni szerencsés gondolat volt; kivált ha az írói tulajdon megsértése nélkül történt. Különben nekünk sem erről, sem az ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs s ki útbaigazítana – főképp a megsértés esetében – igen megköszönnők; mert kötelességünk őrködni az írói tulajdon fölött, melyet a jelen viszonyok közt is szőnyegre hozni már nagy ideje.

Pálffy legjobb novellaíróink közé tartozik. Nem lehet őt ugyan a szó magasabb értelmében költőnek nevezni – bár némely műve sejtetni látszik, miként tőle függ, hogy több legyen, mint amennyi – de teljes joggal számot tarthat az úgynevezett kellemes és mulatságos író nevére, kit elolvasni rendszerint minden ember ráér. És ez nem kevés, különösen nálunk, hol az írni tudás azon értelemben, mint azt a francia veszi, fehér holló. Ő a magyar novellairodalom legszomorúbb korszakában lépett föl. Kovács Pál ritkán hallatá magát, Csató, ki majd legjobban érté a novella mesterségét, meghalt. Kuthy félreismerve tehetségeit s elvesztve benső egyszerűségét, csak kicsapongásokban jelent meg. Nagy Ignác elmésséghajhászattal ölte olvasóit, Jókai még nem lépett föl. A többiek által csak íródtak a novellák s a szerzőn és szerkesztőn kívül alig olvasá el más. E körülmények közt ő ott kezdte, hol kelle, azt hozott, mire leginkább szükség volt. Megmutatta, mint kell előadni, elbeszélni, egyszerűségével szembetette magát a Kuthy hibáit eltanult tömeggel, mely csak lázas jeleneteket és bizarr hasonlításokat vadászott; elhagyott térre, halmokra mutatott, hol jellem- és mesében annyi gazdag ér hever kibányászatlanul, a társalgási dialognak, mely a jobbaknál is kevéssé volt élvezetes s melyben Jósika is, minden bárósága mellett szerencsétlen, műveltebb, ízletesebb, finomabb hangot adott s könnyedségével legyőzte azon számtalan nehézségeket, melyek itt rendszerint fölmerülnek.

Maig is legerősebb oldalai maradtak: az elbeszélni tudás, egyszerűség, s a kör, honnan történetét és személyeit meríti. A legegyszerűbb meséből is legtöbbször meglepő cselekvényt bonyolít s csekély, közönséges történetet oly érdekesen tud elbeszélni, hogy felednünk kell a lényeget. A cselekvényt mindig ott kezdi, hol kell s a bevégzéskor minden alkalmatlan jelenést, mi a hatást gyöngíthetné, gondosan kerül. Meg tudja találni az illő alakot s oly nagy szenvedélyeket sohasem tárgyal, melyek egy novella szűk körén ki nem fejthetők, vagy új genialis alakot kívánnak. Jellemzései rövidek, de a főbb vonalokat egyszerre előtüntetők. Néhány szavakban többet mond, mint más, lapokon. Különben jellemeit nem leiratokban, hanem a novella párbeszédei közt s a cselekvény drámaiságában igyekszik kifejteni. És ez nagyon helyén van, mert ez a különbség novella és beszély között. Itt igen szerencsés. A párbeszédeket bámulatos könnyedség- és élénkséggel kezeli s a mellett nyelve hajlékony, kellemes s néhol oly finom, hogy a franciával bátran kiállhatja a versenyt. Személyeit nem valami fantasztikus világból, vagy a torzított események beteges légköréből veszi, hanem a való életből. Leginkább a társas körökben mozog s itt a magyar életnek sok kedves oldalait tünteti föl. A kor, melyből ír, leginkább a jelen s ha a multra tér, nem megy vissza ezelőtt öt-hatszáz évre, csak a mult századra s hajporos őseinkről érdekesen beszél. Ez figyelemreméltó. Mult századi életünk úgyis egyképpen el van hanyagolva költőink és történetíróink által. Bár többen követnék!

De az itt elősorolt előnyök nem teher nélküliek, mint valának a magyar nemes birtokai, sőt mint a dolgok természetes rendje hozza magával, éppen a tehernek okai. Többeket fennebb érinténk, nehányról még alább emlékezni fogunk. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy e művek egy kellemes perc hatásán kívül egyebet ritkán hagynak magok után. Ritkán, mondjuk: mert általánosságban beszélünk. Ez lehet tiszta esztétikai gyönyör, de hasonlít ahhoz, minőt egy kert nyujtana, melyben ugyan szép, de mind egyszínű s illatú virágok ültetvék. Egy perc alatt mindent élveztünk s nincs miért többé ott mulatnunk. Egy költői lélek hatalmasabb erővel hat reánk, a gyönyörérzés több nemeivel illet s magokat szór el, melyek öntudatlanul lelkünkre hullanak s virágzásba jőnek. Ezért lehet a költőket nemcsak nemi, hanem abszolut tekintetben is összehasonlítani; mert különben azon furcsa állításra jönnénk, hogy egy jó népdalíró éppen oly nagy költő, mint Shakespeare.

Pálffy leginkább mulattatni kíván oly értelemben, mint a műveltebb társaságban szokás. Ilyenkor, mint mindenki tudja, sok kellemes ürességet is kell elmondanunk… Ha olvasói nem éppen ásítanak, egyébre keveset gondol. Megvetni látszik azon számtalan eszközöket, melyeket a költészet nyújt egy mű tökélyesítésére. Nála a reflexiók ritkák, a lírai elem még csöppekben sem szivárog, a meglepő s erőteljes gondolatok – követelje bár egyképpen a helyzet és jellem – igen gyéren mutatkoznak. Aztán némelykor csak vázol, mi sok helyt a maga helyén van s művészi, de olykor hasonlít azon arcképhez, melyen csak egyes vonások láthatók összhang és színezet nélkül s így belőle egészet nem alkothatunk. Szeret továbbá az élet- és szenvedélyeknek fölszínén járni. Előtte a komikum alig több, mint mulatságos, víg esemény, a tragikum pedig szerencsétlen és szomorú.

Ezért novelláiban kevés eszme, semmi világnézet. Az eszmék közül feltünőbben csak egy húzódik rajtok át. Gúny a kordovány csizmájú táblabírák ellen s üldözése mindannak, mi a bon ton-nal ellenkezik. Innen van aztán az, hogy társaséletünket nem mindig olyannak festi, mint amilyen, hanem inkább milyennek lenni kellene. E tekintetben dicséretére legyen mondva messze távozik novellaíróink nagy sokaságától, kik valami nevetséges monstrumot akarnak ránk disputálni s belénk érzelegni. A nemzetiségről is más véleménye van. Nem sokat ad a külsőségekre, melyeket a polgárosulás egyszínűvé tett már minden nemzetnél, de annál többet a lényegesekre s ezeknek alapján akar ő Pestből egy második Párizst teremteni.

Ideje már az egyes művekre térnünk. Rövidséggel kárpótlandjuk eddigi hosszadalmasságunkat.

A két kötet összesen tizenkét novellát tartalmaz.

Az első Carteaux. Ez szoros értelemben nem annyira novella, mint szeszélyes elmefuttatás eseményekben s hogy szavaival éljünk: «a Paulo, Antonio, Lucio, Vincenzio-féle beszélyek ellen van intézve, melyeknek ideje – szerinte – szerencsésen lejárt.» Carteauxnak Infloisvali jelenése igen mulatságos.

Egy éj a csárdában. Az elbeszélés teszi érdekessé. Méltó elolvasni csak a csaplárért is, ki vendégtelen korcsmájában nejével táncol. Levéteti fejkötőjét s felkiált: Úgy rózsám!… most meg vagyok veled elégedve. Életemben sohasem szenvedhettem az asszonyt, nekem csak leány kell; nem is asszonynak vettelek el… hanem, hogy mellettem leánykodjál. Jer, őgyelegj mellettem, mint mikor anyádnál voltál s aztán szívesen megölellek, agyoncsókollak, táncolok veled, csak arra ne emlékeztess, hogy asszony vagy, hogy konty alá kerültél, inkább nem bánom, durcáskodjál, mint otthon tevéd, az jól illett neked.

Etoile-Sombre és Rivuli Dominarum. Együtt említjük, bár külön kötetben vannak. Mindkettő a mult időből van véve s elbeszélési modoruk ugyanaz. Azon számtalan beszélyek közé tartoznak, minőket a francia lapok mindennap közölnek, a németek csak fordításban, a magyarok igen ritkán. Sem nem jó, sem nem rossz, ha t. i. a nem jót nem szabad rossznak címezni. Emlékirat- vagy utazási rajzban, hol a költészet nem lényeg, igen helyökön vannak.

Trois-Riviers. Angolhonban játszik s az idegen körülmények között igen jól feltalálja magát a szerző. Jele, hogy haszonnal tanulmányozta a külföldi irodalmakat. Sok magyar arisztokrata nem hinné el, hogy ezt Pesten írták. Különben a kalandok egyszerűbbítése még emelné becsét. Olykor az anekdotok körében csapong.

Városi és falusi elmésség. Pesti szerelem. Csel és véletlen. A tiszttartó veje. Harlem Richárd. A tanulékonyság majd ugyanazon magjából keltek majd mindnyájan. Rászedett nagybátyák, pajkos unokaöccsök, megcsalt vőlegények játsszák benne a főszerepet s a csomót néha egy-egy francia vaudeville-t író kéz szövi meg és vágja ketté. De a szerző mindemellett sok új színezetet öntött el rajtok s gondoskodott róla, hogy ne únjuk magunkat. A jókedvű jurátusok, feszes táblabírák oly mulattatón és elmésen vannak festve. Könnyelmű víg pajtásokat és zsémbes öregeket Pálffy általában kitűnő szerencsével rajzol. Nem kevésbbé szerencsés a magyar arisztokraták feltüntetésében is. Erényeik- és hibáikkal együtt írja le, nem mint népszínműíróink, kik népszerűség-hajhászatért minden báróból és grófból aljas gazembert gyártanak. Lehet s van báró gazember, de az ő gazemberök nem báró. A falusi és városi elmésség legkevesebb, a Pesti szerelem igen jókedvű előadású s meséje ügyesen szőtt, valamint a Tiszttartó veje is, bár igen jól kezdett elejének nem felel meg. Harlem Richárd-ban a dialog kitűnő, annyira, hogy a magyar irodalomban az úgynevezett társalgási nemben jobbat nem ismerünk, míg a Csel és véletlen meséje erőltetett s a színész alakváltoztatása által elhasznált rugó szerencsétlen.

Mindegyiknél jobb az Egy báróné. Minő művésziek Emiliának kedélymozzanatai s mennyi költészet- és emelkedéssel vannak festve! Neki egész világa az ős kastély és tágas kert, ismerősei, anyja s testvére. Megjelen egy ifjú – testvére barátja – de rá kevés hatást tesz. Azonban az ifjú olvasni szeret. Emilia figyelmes lesz s látja az ifjú arcáról, hogy a könyvekben rejlő gondolatok neki örömet szereznek. Az ifjú könyvei, elmenetele után, hátramaradván, Emilia lapozni kezd bennök s a megjegyzett gondolatok az övéivel leginkább összehangzanak s míg hasonlókat ír melléjök, szívében tiszta szűz szerelem fejlődik ki… A kolostor nevelőintézetének templomában, hova később vitetik, egy apácává szentelendő leány képét látja. A kép hozzá hasonlít, a festő az ifjú… Az ábrándos álom valóvá lesz, a csöndes érzés zajongó szenvedéllyé válik. De minek beszéljem tovább? Ki nem sejti, hogy az apácává szentelendő leány ő leend? S minő ügyes motivumokat használ erre a szerző! Ízletül elég ennyi a novelláról, a mese érdekességét, az elbeszélés komoly egyszerűségét s a többi jellemek jól talált vonásait az olvasóra bízzuk, hibákat nem is keresvén.

Egy kastély az erdőben végzi be a köteteket. Itt is megismerjük az Egy báróné íróját.

Bár futólagos észrevételeink felébresztenék a közönség figyelmét.

Nem politikai rokon- és ellenszenv vezette nézeteinket, hanem tisztán művészi szempont. Reméljük, hogy az ismertetett köteteket a közönség is csak e szempontból nézendi, annyival is inkább, hogy azok fognak bizonyosan rajtok legtöbbet mulatni, kik őt a politikai pályán leginkább gyűlölték.