Elbeszélések és rajzok a magyar írók és művészek életéből. Szerkesztette Igmándy Mihály. Budapest, 1892.

Sajátságos irodalmi viszonyok között élünk. Valakinek eszébe jut, hogy kiadja az élő magyar írók és művészek arcképeit szöveg kíséretében. Ez eddig helyes. Természetesen azt várja az ember, hogy a szöveget maga a vállalkozó írja vagy szakférfiakkal iratja. Oh, nem! A vállalkozó leleményesebb ember, mintsem a szokott úton induljon. Magokat az írókat és művészeket kéri föl, hogy írjanak magokról valamit, írják meg életök valamelyik érdekes epizódját. S az írók és művészek engedelmeskednek a vállalkozó kérésének, mint valamely fensőbb parancsnak. E szokatlan eljárást mindkét részről csak úgy lehetne menteni, ha a vállalat jövedelme jótékony célra fordíttatnék. Ily esetben szokatlan módhoz is folyamodhatik az ember, amit rendes körülmények között nem tenne meg. Jótékony célból tisztes nők a templom ajtaja elé állhatnak persellyel, műkedvelők mint művészek léphetnek föl s írók szöveget írhatnak saját arcképökhöz. A szokatlanság fölkelti a kíváncsiságot s megnyitja a közönség erszényét.

Ily mentség nélkül olynemű vállalat, mint ez az album, nem igen illik az irodalom méltóságához s hogy lapjaink mégis föltűnő méltánylattal fogadták, azt, úgy látszik, az a körülmény magyarázza meg, hogy a szerkesztők vagy dolgozótársaik szívesen írván ez albumba, saját magok ellen nem fordulhattak. Ez általános megjegyzést elégnek tartva, nem szándékozunk az album bírálatába bocsátkozni. Mindenesetre van benne néhány érdekes és sikerült dolgozat is, de egészben véve meglehetős szegényes s inkább a hiúság kirakata, mint a szellem kincstára. Az írónők leginkább írói pályájok sikereit emlegetik; a színésznők első fölléptök izgalmairól és méltánylóiról írnak; a színészek pályájok kalandjaiból beszélnek el egyet-mást, ami nem mindig érdekes, de erősen ki van színezve; a festők és szobrászok a kisebb lapok tárcacikkeit utánozzák s mintegy mondani látszanak: mégsem oly nehéz az az írói művészet; a hírlapírók némelyike ártatlan hírlapi csínyeit leplezi le, az ártalmasokról hallgat; a költők legtöbbje szerénykedve gyermeksége tehetséget jósló emlékeivel vagy pályája dicsőségével kacérkodik s egy-egy oldalvágást mér kritikusára. Ifj. Ábrányi Kornél ily cím alatt: Mit köszönhetek én Gyulai Pálnak, egy egész cikkel tiszteli meg e folyóirat szerkesztőjét, mint kritikust. Elmondja, hogy csaknem egy negyedszázad óta hadilábon állanak egymással, hogy Gyulai első ifjúsága óta rosszul bánik vele, hogy a legcsúnyább, legmérgesebb irigység kígyójával marja folyvást. «Ez a kígyó pedig – végzi elmélkedését – nemcsak azokat szokta marni, akikre rábocsátják, hanem azt is, aki keblén melengeti. Nincs borzasztóbb sors, mint egy egész életen át egy ilyen mérges kígyóval összeakasztva lenni és sohasem tudni szabadulni tőle. S minél inkább nő éveink száma, annál inkább nő a kígyónak is hatalma fölöttünk. Nos és ettől a kígyótól csak az van megmentve, aki még jókor, még gyermekkorában, úgyszólva játék közben, érezte annak marását s annyiszor érezte, hogy nemcsak hozzá szokott, hanem hozzá is edződött. Azt később hiába harapják s mivel hiába harapják, hát szállást sem keresnek nála. Ezt köszönhetem én Gyulai Pálnak. Bármeddig élnék, soha ezért a hálát el nem felejthetem.»

Hogy e hadilábon állás, üldözés, kígyómarás tulajdonképpen miben nyilatkozik, azt Ábrányi egy szóval sem említi. Kipótoljuk e mulasztást. Az egész csak annyi, hogy Ábrányi költői műveit, politikai röpiratait nem igen kedvezően bírálta meg e folyóirat. Hogy e bírálatok nem voltak éppen igazságtalanok, azt Ábrányi maga elismerte, midőn a költői pályától visszavonult, mint amelyre nem érez elég hivatottságot s egészen a politikának áldozza tevékenységét, amelyre talán nagyon is hivatottnak képzeli magát. Politikai röpiratai egyikéről, az Andrássy Gyuláról irottról, szintén maga elismerte a Pesti Naplóban, hogy egy kissé balul ítélte meg Andrássyt. E tények, úgy hisszük, nem Ábrányi, hanem e folyóirat mellett tanuskodnak. Ami Ábrányi háláját illeti, erről is hallgat a cikk. E hiányt is kipótoljuk. E hála abban nyilatkozik, hogy Ábrányi Pesti Naplója minden alkalmat fölhasznál e folyóiratnak és szerkesztőjének nagyon is heves becsmérlésére. Azonban e hála vagy hálátlanság semmi esetre nem oly csapás, amelyet bárki könnyen el ne viselhetne.