Egy pár megjegyzést akarunk tenni a Nemzeti Színház műsorára, de nem bocsátkozunk bővebb részletekbe s még kevésbbé szándékozunk kimeríteni a tárgyat, amely különben tüzetesebb fejtegetést is megérdemelne. Azt hisszük azonban, hogy néhány megjegyzés sem fölösleges különösen akkor, midőn alig szól valaki e kérdéshez s ha szól is, nem igen tárgyilagos indokok vezetik.

A Nemzeti Színház műsora kezdettől fogva három irányt egyesített: először színre hozatalát s fenntartását egy pár külföldi nagy drámaíró remekműveinek; másodszor kiválogatását az újabb európai drámairodalom oly sikerültebb újdonságainak, melyek nálunk is sikerre számíthatnak és végre fejlesztését a magyar drámai irodalomnak, színre hozva minden oly eredeti művet, mely egy vagy más tekintetben sikerültebb, a jelesbeket fenntartva mindaddig, amíg jelesbek le nem szorítják, de ekkor sem mellőzve egy pár olyant, amelyeknek állandóbb becsök van vagy amelyekhez nevezetes irodalomtörténeti emlék fűződik. E hármas irányt nem az igazgatók találták föl, ez a viszonyok természetes kényszerűségéből folyt s egyhamar nem is változtathat rajta senki. Ezért a Nemzeti Színház műsora megítélésében mindig csak a körül foroghat a kérdés: vajjon az igazgató e hármas irányt minő ízléssel és sikerrel szolgálja.

Ezúttal mellőzzük a külföld remekeit és újdonságait s csak a magyar drámairodalomra szorítkozunk s mindjárt minden habozás nélkül ki merjük mondani, hogy kivéve talán a forradalom után egy pár évet, soha annyi rossz eredeti színmű nem került színre, mint a közelebbi évtizedben Paulay Ede igazgatása alatt. Elég lesz csak Mérai Horváth, Kabos Ede, Szemere Attila, Tolnai Andor, Abonyi Árpád színműveit említenünk. Megemlíthetnők még más szerzők hasonló értékű műveit is, de elégnek tartjuk csak a legfőbbekre rámutatni. Mi az oka e jelenségnek? Bizony nem annyira az ízléstelenség, bár olykor ez is befolyással lehet, mint inkább részint a hibásan felfogott hazafiság és nemzeti irány, részint pedig a sajtó nem éppen önzetlen ösztönzése. Politikai és társadalmi mozgalmaink között is megtaláljuk e jelenséget, mely lelkesedve és lelkesítve, a nemzeti irányt a nemzetibbel akarja megrontani. A cél és lelkesedés nemes, de az eszközök rosszak, céltévesztők, sőt célellenesek. Nem csoda, ha ettől a Nemzeti Színház igazgatója sem ment. Miért ne higyje ő is, hogy minél több eredeti új mű színrehozatala a leghatásosabb módja az eredeti drámairodalom fejlesztésének? Pedig ennek éppen ellenkezője áll. A sok rossz eredeti új színmű árt a jobbak hitelének, vagy ha nem, megrontja a közönség ízlését; a színészekre nézve sincs jó hatással, lehangolja őket s nem nagy gondot fordítanak oly színműre, amely nem soká a lomtárba kerül. Jól tudjuk, hogy senki sem állhat jót valamely színmű sikeréről, mert az néha a közönség hangulatától és esetleges körülményektől is függ: a drámairodalom története nem egy művet említ, amelyek ideig-óráig nagy hatást tettek, aztán elfeledték őket és volt nem egy oly remekmű is, amely megbukott s csak később vívta ki a közönség tapsait. Azt is tudjuk, hogy a valóban sikerült színmű ritka, de az ilyen és a valóban rossz színmű között még sok fokozat van s éppen a Nemzeti Színháznak nem lehet hivatása az utóbbi iránt különös rokonszenvvel viseltetni. A Nemzeti Színháznak az új színművekre nézve mindig a körülményekhez kell alkalmazkodnia; termékenyebb korszakban, midőn sikerültebb művek között válogathat, minél ritkábban kell kísérletet tenni a gyöngébbekkel; meddőbb korszakban természetesen olyanokat is színre hozhatni, amelyek máskor mellőzhetők, mert megkívánhatja ezt az eredeti drámairodalom fejlődésének folytonossága, de az olyanok minden időben mellőzendők, melyekben se drámai, se színi, se nyelvi tekintetben nincs valami figyelemreméltó vagy éppen ízléstelen léhaságok. Ez nem volna fejlesztés, hanem sülyesztés, nem a nemzeti irány támogatása, hanem akaratlan kigúnyolása.

Nem ismerjük a színházi újabb szabályzatokat; ezeket nálunk kényök-kedvök szerint, szükségeikhez képest szokták változtatni intendánsok és igazgatók, a kormány folytonos helybenhagyásával, pedig némi állandóság nem ártana e tekintetben is. Nem tudjuk: vajjon a régi viszonyban van-e az intendáns az igazgatóval s az ujjonnan visszaállított drámabíráló-bizottságnak is megvan-e a régi hatásköre s így mennyiben, mily arányban illeti meg mindnyájokat a felelősség. A régibb szabályzat szerint az intendáns nem elegyedett belé az igazgatók teendőinek részleteibe, csak általában ellenőrizte azt a művészeti irányt, melyben előlegesen megegyeztek; továbbá az igazgató, felelősségénél fogva, nem tartozott előadatni minden oly művet, amelyet a drámabíráló-bizottság elfogadott, de a visszavetett művet sem adathatta elő, vagy ha mégis elő akarta adatni, ez a visszavető drámabírálók lemondását vonhatta maga után. Így arányosan oszlott meg a felelősség, a nélkül, hogy egyik a másikat csorbította volna. Ha a régi szabályzat áll, akkor mind a három intézmény képviselői felelősök, de a dolog természete szerint legfőkép az igazgató, akinek feleletre vonását, kirívóbb esetben, a sajtónak kellene gyakorlatba venni.

Azonban a sajtó inkább ösztönzi az úgynevezett hazafiasb, nemzetibb irányt, mint korlátozza. Az új eredeti színművekről különbözőkép vélekednek ugyan hírlapjaink, sőt némelyiket keményen el is ítélik, de abban mindnyájan egyetértenek, hogy a műsorra minél több új eredeti művet kell kitűzni, mert csak ily módon fejlődhetik drámairodalmunk s jutunk majd abba a helyzetbe, hogy mennél ritkábban szoruljunk idegen újdonságokra. Mi legalább nem olvastunk hírlapjainkban olynemű felszólalást, mely az új eredeti színművek irányában egy kis mérsékletre, több óvatosságra s némi kritikára ösztönözné a Nemzeti Színház igazgatóját. Ide járul még az a körülmény is, hogy drámaíróink legnagyobb része hírlapíró, vagy valamelyik hírlap pártfogoltja. Így még kevésbbé hajlandók alkalmatlankodni az igazgatónak, oly tanácsokkal szolgálva, melyek esetleg ellenök fordulhatnának. A drámaírók és hírlapok előzékenységét az igazgató hasonló előzékenységgel viszonozza s talán ez egyik oka annak, hogy Paulay oly népszerű a hírlapok hasábjain.

A sikerültebb művek műsoron maradására és a régiek fölelevenítésére sem a leghelyesebb eljárást tapasztaljuk. Nem egyszer sokáig maradnak a műsoron oly művek is, melyeknek néhány előadás után végkép el kellene tűnniök, ami pedig a régiek fölelevenítését illeti, arra rendszerint csak élő költők számíthatnak, a halottakkal oly kevéssé törődik az igazgatóság, mint a sajtó. Néhány évtized óta szokás a Nemzeti Színházban, hogy egy pár elhúnyt drámaíró születése vagy halála napján előadják valamelyik művét, meglehetős készületlenül, mintegy robotból. Az igazgatók azt hiszik, hogy ezzel lefizették a kegyelet és nemzetiesség egész terhes adóját. Miért ne lehetne az ily műveket máskor és többször is előadni? Mindenesetre ez inkább szolgálná a nemzeti irányt, mint a rossz művek iránt való előzékenység. A másnemű fölelevenítéseket inkább személyes tekintetek sugalmazzák, mint tárgyias okok. Például miért eleveníteni föl Rákosi Jenőnek A báróné levelei című művét, mely csekély becsű s hatást sem tett? Az Éljen az egyenlőség br. Eötvös Józseftől, a Tisztújítás Nagy Ignáctól, mindenesetre többet érnek, hatást is tettek a magok idejében s e mellett a közelmult korrajzai. Miért vetik ezeket sutba s miért elevenítik föl Bartók Lajos Legszebbjét, e drámaitlan, hideg és unalmas vígjátékot? Ott van régibb vígjátékaink között több sokkal becsesebb. Például, hogy csak egyet említsünk, Csató Megházasodtam című vígjátéka, mely egykor kedvelt darabja volt a Nemzeti Színház műsorának. Miért erőnek erejével fenntartani Dóczi Lajosnak némely gyarlóbb darabját s Bartók Lajosnak annyira szegényes és zavaros történelmi drámáit, melyeknél sokkal jobbakat találhatni régibb történelmi színműveink között első sorban Szigligetitől? Azonban úgy látszik, lassanként maga Szigligeti is leszorul a nemzeti színpadról, melynek annyi szolgálatot tett.

Nem kívánunk bővebb részletekbe bocsátkozni. Ennyi is elég figyelmeztetésül. Nem hisszük ugyan, hogy sikere legyen, de fölszólalásunkkal némi kötelességet véltünk teljesíteni.