Regény. Írta Herczeg Ferenc. Két kötet. Budapest, 1894. Singer és Wolfner.

Ha jól emlékszünk, e mű Herczegnek második regénye. Az első csak félig sikerült, amennyiben egy pár részlet tehetségéről tőn bizonyságot. Vajjon e második sikerültebb-e? E kérdésre bajos a határozott felelet. Mindenesetre ez újabb regény forma és előadás tekintetében jobb az elsőnél és egyes részletek is sikerültebbek. Herczeg, aki egy pár kötet elbeszélést és rajzot adott ki s köztök sikerülteket is, néhány jelenetet, rajzot jól eltalál itt is, de a regény alapeszméjét, cselekvényét s a főszemélyek jellemrajzát a legjobb akarat mellett sem lehet sikerültnek mondani. Szerzőnek mentségül szolgálhat, hogy oly tárgyba fogott, mely a legkitűnőbb írónak sem könnyen sikerül, de másfelől azt a vádat sem kerülheti el, hogy céljához nem a legalkalmasabb eszközöket választotta.

A regény tárgya egy elcsábított leány története, aki végre boldog révpartra jut. Simon Zsuzsa egy nyugalmazott ezredes leánya, aki éppen akkor veszti el anyját, mikor nagyleánnyá nő fel. Vidám és kedves leány, akit mindenki szeret. Egy volt képviselő és birtokos, Orlay, fiatal özvegyember, aki éppen abban a kis városban lakik, melyben az ezredes, sok rokonszenvvel viseltetik a leány iránt. De fejlődő szerelmét visszariasztja Réfalvy festő, az ezredes távol-rokona, aki egy pár hónapra a kis városba jő magát kipihenni s kibe Zsuzsa beleszeret. Az ezredes észreveszi ezt, kérdőre vonja őket s midőn bevallják titkukat, abban állapodik, hogy Réfalvy hagyja el a kis várost, menjen vissza Párizsba, esztendő mulva visszajöhet s ha akkor is egymáséi akarnak lenni, vegye nőül. Réfalvy másnap indulandó, Zsuzsa négyszemközt el akar búcsúzni tőle, késő este szobájába suhan s nála tölti az éjet. Hónapok telnek el. Zsuzsa tévedése, bűne tudatában szenved, de remél s várja Réfalvy visszajövetelét. Azonban egy francia lap akad kezébe, melyből Réfalvynak egy botrányos pöréről értesül s egyszersmind arról is, hogy egy rosszhírű leányt vett nőül. Amennyire lesujtja Zsuzsát e hír, annyira megörvendezteti Orlayt, aki most gyakrabban kezdi látogatni őt. Orlay szerelme lassanként erős szenvedéllyé válik, mely a leányt is magával ragadja, de Zsuzsa mégis csakhamar fölébred mámorából, midőn Orlay kezét akarja megkérni. Levelet ír hozzá, melyben bevallja tévedését, bűnét. «Nem lehetek az ön felesége – írja – valamint más becsületes emberé sem lehetnék. Csak egy embernek volt joga és kötelessége, hogy engem oltárhoz vezessen.» E válasz sem változtatja meg Orlay elhatározását, Zsuzsát nőül veszi s a fővárosba költözik. Ezalatt Réfalvy, aki Párizsban korhely életet élt, nejétől elvált, Pestre érkezik, hogy egy új festményét a műtárlaton kiállíthassa. Meglátja Zsuzsát az utcán, színházban s találkozni akar vele. Előbb egy levelet ír hozzá, hivatkozva a vele töltött éj emlékére, találkozást kér tőle, de mást gondol, nem küldi el a levelet. Maga megy Zsuzsához, de ez kiutasítja házából. Réfalvyt más csapás is éri, festménye a tárlaton teljesen megbukik. Zilált anyagi viszonyai, ideges bántalmai, reménytelen jövője halálba űzik. Öngyilkos lesz. A rendőrtiszt, aki lepecsételi holmiját, megtalálja a Zsuzsához írt s el nem küldött levelet is s hogy idegenek ne olvashassák, kezébe juttatja Zsuzsa egyik nőrokonának, aki ismerőse volt. E rokon, Osztrovayné, ellensége volt Zsuzsának és bosszús Orlayra, akihez egykor örömest ment volna nőül s kivel később is kacérkodott. Most kapva kap az alkalmon, hogy bosszúját kielégíthesse. Az őt meglátogató Orlaynak megmutatja e levelet azzal a megjegyzéssel, hogy ezek után Orlayné asszonyt kénytelen kitiltani házából. Orlay e sértés miatt férjét párbajra hívja ki, de ez elsímítja az összeütközést. Egy hírlapi cikk, mely Réfalvy halálát tárgyalja, a nevek elhallgatásával megemlíti, hogy a művésznek egy gazdag leány volt kedvese, de atyja ellenezte a házasságot; egy gavallér megbocsátotta tévedését gazdagságáért s nőül vette. E rágalom elkeserítette Orlayt, meglátogatta a nyilvános helyeket, hogy valaki szemébe mondjon ilyest s párbajra hívhassa. Végre megnyugodott sorsában, felülemelkedett a világ ítéletén s hazament a kis városba, hova nejét már elébb elküldötte. Otthon szótalan s bár nyugodt, mégis meglátszott rajta a kiállott küzdelmek nyoma. Neje is szenved s midőn egy reggel atyját látja jönni izgatottan házukhoz, kiejti kezéből a fésűt és felkiált: «Édesatyám mindent tud, Budapestről jő, ott megmondtak neki mindent.» Bezárja ajtaját és kihallgatja a másik szobában levő atyjának és férjének beszélgetését. Az atya dühöng, a férj csöndesíti, megvallja, hogy mindent tudott, midőn Zsuzsát nőül vette s a világ ítéletét megveti. De az atya nem bocsát meg neki, az ő becsülete nem tűr szennyet. Zsuzsa kétségbeesve revolvert ragad, de eszébe jut, hogy anyának érzi magát és eldobja a fegyvert. Az atya és férj veszélyt sejtenek és betörnek szobájába. Zsuzsa bevallja öngyilkos szándékát, melytől anyasága tartóztatta vissza. Az atya elcsöndesült s midőn a házastársak egyedül maradtak, Orlay a felesége szemébe nézett nem a szerelmes ember lázas gyöngédségével, hanem a férfi tiszta rajongásával, ki az asszonyban először tiszteli gyermeke anyját, Zsuzsa pedig rátette két kezét férje vállára és megkönnyebbülten mondotta: Mégis jobb élni.

E vázlatból is észrevehetni, hogy a szerző könnyen, mondhatni könnyelműen vette föladatát s megoldására éppen nem alkalmas eszközöket használt. Egyik főbaj, hogy a regény hősnője, Zsuzsa, nem tud maga iránt elég érdeket felkölteni s amit fölkelt, az is hamar elenyészik. Nem tudunk vele tisztába jönni, nincs kulcsunk jelleméhez, nem értjük eléggé. A szerző rokonszenvesen mutatja be, de egyetlen oly vonással sem rajzolja, mely elhitetné velünk, hogy oly könnyen csábuló vagy csábítható. S íme a szegény leány, a naívság minden érzelme, a szenvedély minden heve s a csábítás minden ostroma nélkül, egyszerre csak megtéved. Besurran jövendőbeli jegyese szobájába s nála tölti az éjet. Meglepetve, lehangolva olvassuk tovább a regényt s többé nem érdeklődünk iránta, nem azért mert tévedt, hanem mert nem értjük, hogyan tévedhetett. Ide járul még azon körülmény is, hogy csábítójának, Réfalvynak, rajza éppen nem világosítja meg e rejtélyt. Az ifjú művészben alig van valami, ami hathatna Zsuzsa képzelmére, kedélyére. Lehet valaki lelkiismeretlen csábító, de bizonyára van benne valami vonzó tulajdon, szeretetreméltóság is, mely megejti a tapasztalatlan szívet. Említi is a szerző, hogy Réfalvy «egyike azoknak a hatalmas féljellemeknek, melyek örvény módjára vonzzák magok felé a nőt, olyan ember, akinek ellenállhatatlan erőt kölcsönöz az a hazárd tulajdonsága, hogy minden pillanatban kész mindenét egy kártyára föltenni; ily emberrel szemben a leány teljesen védtelen». De mindebből a cselekmény egész folyama alatt, Réfalvynak se szavában, se tettében nem látunk semmit. Egy mozzanatot fölhoz ugyan a szerző, mely vezetője lehetne a rokonszenvnek, vonzalomnak, tudniillik Réfalvy búskomolyságát, megrontott ifjúságát panaszolja s a leány azt mondja rá: «Neked nem szabad így beszélned, te nem vagy romlott, te jó vagy, csak valami bánatod van». De ebből nem válik semmi, a leány nem bánatjáért szereti meg, hogy vigasztalója, őrangyala legyen. Egyszóval nem igen érthető a viszony, valamint az sem, hogy Réfalvy, kiről azt mondja a szerző, szerelme nem léha kaland volt, hanem az igaz szerelemnek várva-várt megnyilatkozása, hogyan él vissza oly galádul az annyira szeretett leány vonzalmával.

Általában a regény fordulópontjain a cselekvényt nem igen táplálja a jellemrajz, pedig e kettőnek összhatásától függ úgy a drámai, mint az elbeszélő művekben a költői hatás, úgyannyira, hogy valamely cselekvény valószínű, költői hatású lehet bizonyos jellemekkel, de másokkal éppen nem az. Itt nemcsak Zsuzsa és Réfalvy jellemrajza árt a költői hatásnak, hanem az Orlayé is. Orlay képviselő, kormánybiztos, aki szerepet játszik vidéki és fővárosi társaséletben, lovagias ember, sokat tart világi becsületére, de nem olyan, ki az életben megtanult lemondani s dacolni a világ ítéletével, mégis kétszer megbocsát Zsuzsának; először, midőn elveszi, másodszor, midőn neje esete a világ szájára kerül. Mindezt megteheti egy sokat szenvedett, emelkedett lelkű s a világban már nem élő férfiú, de Orlay bajosan. A szerző szembeszökőn erőlteti a dolgot, hogy megtestesítse alapeszméjét, tudniillik, hogy egy nemesszívű, bár tévedt leány egy kis szenvedés után, a zavartalan boldogság révpartjára juthat. Nem vizsgáljuk, helyes-e az alapeszme, de az bizonyos előttünk, hogy az nincs megtestesítve a regényben. Vajjon zavartalan boldogsággal végződik-e a regény? Zsuzsa, akinek kétszer megbocsát Orlay, nincs-e némi alázott helyzetben s egyrangú-e a szerelemben férjével? Nem a hála rabszolgája-e bizonyos pontig. És Orlay sebe, melyet büszkeségén ejtett neje esete, nem fog-e sajogni később is. Vajjon zavartalan boldogság-e ez? Úgy hisszük, ez elemek kiképzésén jobban végezhette volna be regényét a szerző, ha már a tragikai véget kerülni akarta, mint azzal, az erőltetett optimizmussal, melyben az olvasó bajosan hihet.

A regényhez függelékül, de tőle teljesen függetlenül egy Böske, Erzsi, Erzsébet című beszélyke van csatolva, mely igen sikerült, mindenesetre sikerültebb a regénynél. Szemere Pál szokta volt mondogatni, hogy némely költő nagy tárgyba fog, de nem tud belőle nagyot alkotni, másik a kis tárgyat kedveli s belőle, ha nem is mindig nagyot, de mindenesetre szépet alkot. Némi tekintetben Herczeg egy személyben testesítette meg Szemere megjegyzését. Regényében ő nagy tárgyba vágta fejszéjét, de bizony nem tudott belőle sikert kicsikarni, ellenben beszélykéjében a kis tárgyat természetesen és kellemesen alakította szép művé. Egy ifjú ember beszéli el történetét; azon kezdi, hogy gyermekkorában milyen volt Böske, az ő kis nénjének barátnője. Hogy nénje meghalt, majd mindennap átjött a szomszédból, játszott az árva babákkal s felöltöztette őket. Anyja rendre mind neki ajándékozta a babákat s midőn az utolsót is odaadta, többé nem jött el hozzájok. Aztán elmondja, hogy amidőn mint jogász hazajött, Böske már Erzsi kisasszony volt, kibe ő halálosan beleszeretett. Azonban Erzsi máshoz ment férjhez s neki azt mondotta: «Jankó legyen eszed, csak nem vagy belém komolyan szerelmes, hiszen egy évvel idősebb vagyok nálad», ezzel elment s nem jött többé házukhoz. Végre azt is elbeszéli, hogy találkozott vele mint Erzsébet asszonnyal, kinek már felnőtt szép leánya volt, kibe beleszeretett és nőül vette. S azóta Erzsébet szorgalmasan járt házukhoz, nem úgy, mint Böske és Erzsi. Mindez oly jól és jellemzőn van elbeszélve, hogy semmi sem zavarja élvezetünket.

Reméljük, hogy Herczeg harmadik regényéről kedvezőbben nyilatkozhatunk; nagyobb tárggyal is sikeresebben fog megbirkózni.