Nemrég Egy év statisztikája cím alatt egy kis közlemény járta be a lapokat, mely pontosan beszámol arról, hogy 1894 augusztus hó 18-tól kezdve 1895 június 14-ig, hány előadás volt a Nemzeti Színházban, hány tragédia, vígjáték, középfajú dráma került színre, hány eredeti, hány fordított, hány régi, új vagy ujonnan betanult, kitől és hányszor és végre a színészek és színésznők közül, kik hányszor léptek föl.

Mellőzzük észrevételeinket a műsorra nézve, mert csak azt kellene ismételnünk, amit ezelőtt néhány évvel bővebben fejtegettünk. Legföljebb még csak azt tehetnők hozzá, hogy az a nem igen dicsérendő rendszer, melyet Paulay az eredeti színművek műsorának összeállítására nézve követett, éppen nem változott, sőt még rosszabbra fordult. Most csak egyetlen pontra szorítkozunk. Föltűnő, nagyon föltűnő a statisztikai közleményben, hogy a mult színházi évben Szigligetinek csak egyetlen egy műve került színre s az is csak egyszer. Szigligeti száznál több színművet írt, majdnem egy félszázadig folyvást gazdagította a műsort, a Nemzeti Színháznak a negyvenes években úgyszólva közönséget teremtett s íme, halála után még el sem telik két évtized, már elfeledi az a műintézet, melynek egykor lelke volt; csak egyetlen egy művét adatja elő, azt is csak egyszer.

Valóban ez nagy kegyeletlenség! De mellőzzük a kegyeletet s induljunk ki tisztán esztétikai szempontból. Vajjon annyira elavultak-e Szigligeti művei, hogy a közönség egészen elfordul tőlök? Vajjon az újabb színművek, amelyek kedvéért annyira háttérbe szorul s talán a jövő évben már egészen kiszorul Szigligeti a Nemzeti Színházból, nagyobb becsűek-e az övéinél? Azt hisszük, hogy ezt még a Budapesti Hirlap sem merné állítani, habár pazar kedvében mindegyre egy-egy nagyszabású költőt födözget föl. De nézzünk csak belé a statisztikai közleménybe: vajjon kik azok az újabb drámaírók, akiknek kedvéért annyira mellőzik Szigligetit? Ott van mindjárt Bartók Lajos, akinek éppen a drámára van legkevesebb tehetsége s kinek kísérleteit únja a közönség. Tőle a mult évben négy művet adtak elő nyolcszor, sőt két művét: a Méheket és Erzsébetet új betanulással, ha ugyan nyaka-tekert jambusait betanulhatták színészeink. Ott van továbbá Váradi Antal, akinek a mult évben három darabját adták tizenhárom este. Vajjon az ő hangzatos, de üres retorikájában és élettelen alakjaiban nyilatkozik-e annyi drámaiság és történelmi érzék, mint Szigligeti leggyöngébb történelmi színműveiben?

De elég, nem folytatjuk tovább. Mi nem követelünk a Nemzeti Színháztól kegyeletet, de egy kis jóízlést mindenesetre megvárhatunk.