Mielőtt megnyitnám ünnepélyes közülésünket, legyen szabad egy rövid negyedórát báró Kemény Zsigmond emlékének szentelnem, akinek márványmellszobrát tisztelői adományaiból immár elkészítette társaságunk s ezennel bemutatja a közönségnek.

Báró Kemény Zsigmond egykor elnökünk volt, buzgó elnökünk, akinek egy válságos napon veszélyben forgó vagyonunk megmentését köszönhetjük. De nem ez kegyeletünk főforrása, hanem az ő írói érdemei, melyekkel annyi fényt árasztott társaságunkra. Kemény harminc éven át, mint regényíró és publicista szolgálta nemzetét. E két pálya között oszlott meg munkássága, amíg csak bírta tollát. Politikai szélcsendben regényeket írt, küzdelmesebb időben politikai röpiratokat és vezércikkeket. Mint regényírót csakhamar Jósika és Eötvös mellett emlegette a közönség, mint politikus bár lassabban, de folyvást emelkedett s vezércikkeivel s egy napilap szerkesztésével nevezetes befolyást gyakorolt közéletünkre.

Kemény sajátságos helyet foglal el regényíróink között, de a legfőbb sajátság, mely őt megkülönbözteti, a tragikum erős érzéke. Valóban regényei tragikai művek, tragikaibbak tragédiáinknál. Rajtok nem annyira kellem ömlik el, mint némi zord fönség s derült hangulat helyett a búskomolyság árnya borong: a fájdalom és megnyugvás bizonyos vegyülete. Éles szeme az állami és társadalmi bonyodalmakban hamar meglátja a végzetest és az egyénekben azt az elemet, mely fejlődve örvény felé vonja a halandót. Folyvást tragikai összeütközéseket vesz tárgyul; az egyént rajzolja, aki összeütközik az egyetemessel vagy együttlegessel és elbukik. De tragikai hőseinek kiindulópontját, fejlődését és katasztrófáját bajos volna egy rövid szabatos meghatározás alá vonni. Egyik esetben a viszonyok alakítják tragikai hősét, másikban a hős tettei idézik föl a bonyodalmat; néha párhuzamosan halad egyik a másik mellett. Sorsukat a viszonyok és szenvedélyeik döntik el s a végzet és szabad akarat egymás részei. Az állami és társadalmi viszonyok mily változatossága táplálja a szenvedélyeket s az emberi természet mily gazdagsága nyilatkozik az élet küzdelmeiben. Az élet szép, mint a paradicsom kertje, de a lombok suttogásában kígyó sziszeg; reményeink, vágyaink tündérligetekbe csalnak bennünket, de minden bokorban nemezis ólálkodik. A szegény halandó folyvást saját és mások tetteinek hatása alatt áll s a végeredményt ritkán számíthatja ki. A küzdelem hevében elvesztjük ítéletünk biztosságát s csak akkor látunk tisztábban, amikor már késő. E mellett bűnhödésünk ritkán van arányban tévedéseinkkel, vétségünkkel, bűneinkkel; az állami, társadalmi, általában az erkölcsi viszonyok fejleményei éppen oly kényszerűek, mint a fizikai törvények: nem ismerik a szánalmat, könyörületességet, sőt még az igazságosságot sem. A tévedés, gyöngeség, hiba gyászosabb következményeket szülhetnek, mint maga a bűn, s a tévedő és bűnös nemcsak magát sodorja örvénybe, hanem azokat is, akik hozzá ragaszkodtak. Mindez a tragikum miszticizmusa, melyet az ókor éppen azért a fátum fogalmába foglalt össze, a keresztyén hit pedig a túlvilágba helyezte a rejtély megoldását: a végleges, örök igazságosságot.

Így fogta föl Kemény a tragikumot s bár első ifjúsága arra a korra esik, midőn diadalát ülte a francia romanticizmus, amely annyira kedvelte a nagy bűnök tragikumát, ő inkább a nemesebb szenvedélyek, mondhatni az erény tragikuma felé fordult előszeretettel. Senki sem volt buzgóbb magyarázója azon szárnyas igének, hogy a pokol jószándékkal van kikövezve. Valóban a nagy bűnöktől inkább meg tudjuk őrizni magunkat, mint szívünk nemes, de eszélytelen elragadtatásaitól. Boldogítani akarunk mást és szerencsétlenné tesszük; erényünk könnyen örvény felé ragadhat bennünket, ha nem párosul eszéllyel; szolgálni hisszük hazánkat és sértjük érdekeit, mert bonyodalmas voltukat nem tudjuk megérteni; erélyünk, tevékenységünk éppen annyi bajt hozhat reánk, mint önmérsékletünk és tétlenségünk; engedünk egy szeszélyes fölindulásnak és elhatároztuk sorsunk tragikai folyamát. Ily s ezekhez hasonló eszméket hirdetnek Kemény regényei, melyeknek bonyodalmát erős jellemrajz táplálja. Kemény kedveli az összetett indokokat, a szenvedélyek rajzában több indokot, szenvedélyt olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást élesztve, vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és kifejlést. Különösen kitűnő a lelki küzdelmek rajzában. Élénken tolmácsolja a szív és ész dialektikáját, a képzelődés erejét elhatározásunkra, a tettreragadtatás vagy a tett visszahatásának hangulatát s a halálrasebzett hős végperceit.

Kemény regényei nagyrészt történelmiek; csak két regényt s egy pár nagyobb beszélyt írt a jelen korból. Vonzotta szülőföldjének, Erdélynek történelme. Atyja birtoka közel feküdt Gyulafehérvárhoz, az erdélyi fejedelmek székhelyéhez, hol egyik őse, Kemény János fejedelem is trónolt; közel a szentimrei térhez, hol másik őse, Kemény Simon, Hunyadi Jánosért áldozta föl magát. Családja emlékei megkedveltették vele az erdélyi emlékírókat, mély benyomást tett reá Magyarország kettészakadása, Izabella királyné és Martinuzzi, a Báthory- és Rákóczi-család. A történelmi regény már fölzsendült irodalmunkban, Kemény emelni igyekezett, történelmi szellemet lehelve belé. Nagy súlyt fektetett a korrajzra, de nem a külsőségekben, hanem a lényegesekben. A kor eszméit és szenvedélyeit testesítette meg személyeiben és összeolvasztotta a költői célt és történelmi hűséget. A családi tragédiák szoros kapcsolatban vannak az országos viszonyokkal s a történelmi és költött személyek egyaránt a kor színében jelennek meg. Gyulai Pál című regényében mily élesen tünteti föl a prágai és stambuli udvar cselszövényeit, a jezsuitákat és muderrizeket, a pártokat és államférfiakat s magát Báthory Zsigmond udvarát, melynek körében foly le a regény tragédiája. Az Özvegy és leányában és a Rajongókban jellemzőn társulnak elénkbe I. Rákóczi György kora, az erdélyi fejedelemség létjoga, politikája, diplomáciája, a katholicizmus és protestantizmus küzdelme, az elnyomott szekták rajongása s mindezzel kapcsolatban az örök emberi sznevedélyek harca. Utolsó regényében, a Zord időben, egy családi drámát véve központúl, Magyarország állami és társadalmi fölbomlását rajzolja. Buda eleste, a török hódoltság s az erdélyi fejedelemség megalakulása a regény főpontjai s a bonyodalom és jellemrajz egészen e viszonyok szülöttei. Keménynek nemcsak a történelemből, hanem a jelen életből vett regényein is megérzik a kor levegője. Hátterök a harmincas- és negyvenes-évek magyar viszonyai. Kemény mindig tényleges viszonyokból indul ki, erős képzelme a mult vagy jelen valóságát alakítja s a korfestő és lélekbúvár összhangzik benne a költővel.

A regényíró Kemény a publicisztában és hírlapíróban sem tagadta meg magát. A költőt és politikust összekapcsolta az eszme és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek tévedéseit rajzolta: úgy politikai műveiben előszeretettel fejtegette a nemes törekvések tévedéseit, a hazafiság túlságait, némely népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Regényeiben örömest merült a lélekbúvárlat mélységeibe, mint politikai író semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék fejleményeinek, a tények okainak, az események értelmének nyomozását. Behatóan boncoló tehetségét tudományos műveltség és széleskörű ismeretek támogatták. Lapja szerkesztésében talán egyetmást elhanyagolt, de a nevezetes pillanatokban mindig résen állott s a legfontosabb kérdéseket folyvást tárgyalta. Lapjának határozott színe, iránya volt, nem szeszélyből, hiúságból vagy önzésből, hanem mély meggyőződésből s mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell írni. Ellenfelei álláspontját híven fölfogta, akaratlan sem értette félre s a heves küzdelmek napjaiban is folyvást megőrízte lapja méltóságát. Ma már nem kívánunk ennyit vezércikkíróinktól és szerkesztőinktől. Megelégszünk kevesebbel, sőt hajlandók vagyunk lenézni régibb hirlapirodalmunkat. Nemrég olvashattuk valamelyik napilapban, hogy a fejlődésnek mily alacsony fokán állott régibb hirlapirodalmunk, a maihoz képest. Csak egy pár évtizede fejlődtünk oda, hogy a külfölddel is versenyezhetünk. Bizonyára mai hirlapjaink mozgékonyabbak, gyorsabb közlésűek, amiben elősegíti őket közlekedési eszközeink fejlődése, bizonyára terjedelmesebbek, változatosabbak s több ágát ölelik föl a közéletnek, mit részben a sajtószabadságnak s jobb anyagi helyzetöknek is köszönhetnek, de mégis régibb hírlapjainktól irigyelhetnek valamit, azokat a vezérférfiakat, akik a régibb lapok élén állottak, azokat az államférfiakat, akik írók is voltak egyszersmind s írói munkásságukkal annyira megtermékenyítették közéletünket. Elég legyen csak Széchenyit, Kossuthot, Dessewffy Aurélt, Eötvös Józsefet, Szalay Lászlót és Csengery Antalt említeni.

E férfiak közé tartozott Kemény is. Erdélyben kezdette politikai pályáját: föl-fölszólalt Kolozs megye közgyűlésein s vezércikket írt egyik kolozsvári politikai lapba. Igyekezett odahatni, hogy az erdélyi ellenzék ne csak sérelmi politikát űzzön, hanem foglalkozzék a reform kérdéseivel is. A Korteskedés és ellenszerei című röpirata, mely tárgyával kapcsolatban, reformjaink vezéreszméiről, a cenzusról s a demokráciai törekvések és a magyar nemzetiségi érdekek kiegyeztetéséről értekezett, szélesebb körben tette ismertté nevét. Az Akadémia tagjává választotta, Széchenyi pedig meghívta egy általa alapítandó lap szerkesztőjének. Kemény nem remélve, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából, az Eötvös-töredékhez csatlakozott s 1846-ban Pestre költözve, Csengery Pesti Hirlapjának fődolgozótársa, majd társszerkesztője lett. Itt leginkább oly kérdésekről írt, melyek alkotmányunknak a képviselőrendszerre való átmenetelét tárgyazták, majd 1848-ban a márciusi napokon kezdve egész december végeig folyvást cikkeivel kísérte a mozgalmakat, egyaránt küzdve a bécsi és pesti szélsőségek ellen. Mint képviselő követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra, s a világosi nap után Ugocsa és Szatmár megyében bujdosott. Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette írói tollát, egy pár történelmi tanulmányt írt s két röpiratot, a Forradalom után s Még egy szó a forradalom után címűeket. Ez legkitűnőbb politikai műve Keménynek. Bámulatos az a tárgyilagosság, az a beható boncolás, amellyel a közelmult huszonöt év történelmét tárgyalja. Kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kímélve. A mult és jelen tanuságaiból ád tanácsot a jövőre. Egyesülésre szólítja föl a hazai pártokat egy nagy nemzeti párttá; mind a dinasztiának, mind a nemzetnek azt a tanácsot adja, hogy lépjen vissza a Pragmatica sanctio alapjára, mely mindkettőjök jogfolytonosságának legfőbb biztosítéka. Mi volt egyéb e két röpirat lényege, mint magva a kiegyezésnek, mely 1867-ben terebélyes fává nőtt? De akkor Keményre senki sem hallgatott, fönt lenézték, alant gyanúsították. Azonban volt jutalma is. E röpiratok még szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, aki azelőtt is nagyrabecsülte jellemét és tehetségét. Kemény 1855-ben átvette a Pesti Napló szerkesztését s az Angol királynőbe költözött, hol Deák is lakott.

E két férfiúval a magyar politika súlypontja az Angol királynőbe költözött. Deák szerény, de tágas szobája az ország szalonja volt, melyet gyakran látogatott meg pártkülönbség nélkül minden rendű és rangú hazafi. Deák jobban ismerte az ország hangulatát, mint a rendőrség feje. Látogatói az ország minden részéből értesítést hoztak neki s irányt, vigaszt vittek el tőle: lelki erőt a türelemre, kitartásra és hazafias cselekvésre buzdítást oly téren, mely még szabad volt. Sikeretlen kísérlete után Kemény is a szenvedőleges ellenállás és várás politikáját követte, de cselekvésre buzdította nemzetét a társadalmi téren. Lapjában nem foglalkozott a belügyi politikával, csak följegyezte a tényeket s csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Erősíteni törekedett a nemzeti összetartás szellemét, buzdítani a nemzetiséghez való hűséget, irányt adni a társadalmi erőnek minden téren. A kormány gyanús szemmel tekintett lapjára, a rendőrség örömest bosszantotta, de Kemény közönyös türelmén s nyugodt méltóságán nem fogott ki. Nem írt olyat, amibe beleköthettek volna, arra, amiről hallgatott, nem kényszeríthették, pedig ez volt leghathatósabb szónoklata.

De végre, 1860-ban, midőn az októberi diploma kiadatott, szólnia kellett nyiltan és hangosan. Egy pár napi habozás után meg is szólalt s kitűzte az 1848-iki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. A nagy szótól visszhangzott az ország s Kemény vívta első csatáját Zsedényi Edvárddal, az októberi diploma egyik képviselőjével. Az országgyűlés megnyiltával Deák vette át a szót, hogy kifejezze az ország közvéleményét azokban a fönséges föliratokban, melyekben Magyarország jogai oly világosan és kétségbevonhatatlanul voltak földerítve, mint államiratban még soha. Kemény ekkor még szorosabban csatlakozott Deákhoz s lapjának taktikája, fejtegetései folyvást érlelték a kiegyezés fejleményeit egész a siker stádiumáig. Ekkor még egyszer síkraszállott egy hosszabb cikksorozatban Kossuth híres levele ellen. Ez volt hattyúdala:

De mi nem feledtük el. Híven őriztük emlékét, tanusítja e márványszobor is, mely üléstermünket ékesíti. Emlékeztessen e szobor tovább is minket és utódainkat azokra az irodalmi eszményekre, melyekért Kemény nem siker nélkül lelkesült s azokra a hazafias erényekre, melyek egy szomorú korszakban oly fényesen jelölik pályáját.

S e kegyeletes érzések között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIX. ünnepélyes közülését.