Ritka az oly nő, aki családi körének él, szívén viseli a háztartás és gyermeknevelés nehéz gondjait, mégis a közélet terén is nagyobb munkásságot bír kifejteni, legyen az irodalom, művészet vagy a társadalmi tevékenység bármely köre. Az emberi erő korlátozott, a több irányú munkásság egymást bénítja, kivált a nőnél, aki idegesebb természetű s érzelemben, lelkesedésben gazdagabb, mint a férfiú. Ha vizsgáljuk a közéletben kitűnt nők életét, majd mindeniknél megtaláljuk a nagy szerencsétlenséget vagy nagy szerencsét, melynek pályájokat köszönik. Az életben korán csalódott leány vagy nő, ha fennkölt szellemű, örömest fordul oly munkássági körhöz, mely begyógyítja sebeit s az elveszett boldogságért megnyugvást vagy éppen dicsőséget nyujt cserébe. A boldog nő is kilép olykor a családi szűk körből, hogy résztvegyen a közéletben, de leginkább csak akkor, ha szerencsésen alakult körülményei erre mintegy utat nyitnak, sőt ösztönzik.

Ily boldog és szerencsés nő volt Veres Pálné, Beniczky Hermin, a nőképző-egyesület kezdeményezője és tanintézetének alapítója, akinek emlékét ünnepelni gyűltünk össze e teremben. Ő nem úgy vegyült a közéletbe, mint az életben csalódott nő, hanem mint boldog hitves és anya, aki fölnevelvén és férjhez adván egyetlen leányát, hogy betölthesse a munkásságában így támadt ürt, egész Magyarország leányai gondját vette lelkére. De erre őt egy más körülmény is ösztönözte. Régi nemes családnak volt sarja s korán árvaságra jutott. Nagyatyja, egy nyolcvanéves agg, vette házához, aki már koránál fogva sem fordíthatott sok gondot unokája szellemi kiképeztetésére. Magányban nőtt hajadonná a gyermek s élénken kezdette érezni elmaradottságát a műveltségben. Maga igyekezett pótolni a hézagokat a megkapható könyvek olvasásával. Szellemi küzdelme mély benyomást tőn reá s lassanként tudatára ébredt annak, hogy hazánkban a nők szellemi kiképeztetésével éppen oly keveset gondol a család, mint a társadalom és állam.

S e tudat mind erősbödött benne férjhez menetele után is. Férje Nógrád megye előkelő nemesei közé tartozott, aki részt vett a közügyekben s barátai közé számította a megye két nagyreményű ifját, Szontágh Pált, aki nagy barátja volt az irodalomnak és Madách Imrét, aki titkon lírai és drámai költeményeket írt s örömest foglalkozott filozófiai kérdésekkel is. E társaság révén az ifjú nő mindinkább érdeklődött a magyar irodalom iránt, amelyet kevésbbé ismert, minthogy nagyatyja házánál leginkább német könyveket olvasott. Érdekelték a politikai küzdelmek is, de a nőnevelés kérdéseit legörömestebb szőtte társalgásába. Ez annyival inkább természetes volt, mert saját leányának nevelése egészen elfoglalta lelkét. Otthon neveltette, jeles tanárjelölteket tartott a háznál, mindig jelen volt a tanításkor, együtt tanult leányával, sőt nem egyszer maga is tanította. S midőn a nevelés bevégződött és férjhezment leánya odahagyta a szülői házat, őt már megszokott gondja nem hagyta el, a nőnevelés kérdése még élénkebben maradt lelkében s csak időre, alkalomra várt, hogy tettekben jelentkezzék.

És méltán. A nőnevelés ügye el volt hanyagolva hazánkban. Az állam egész az újabb időkig figyelmen kívül hagyta; az egyházak csak a legszükségesebb elemi ismeretekre szorítkoztak, a társadalom megelégedett a magánvállalkozók intézeteivel, melyeknek gondosabbjai is inkább csak a látszatra, mint a lényegre törekedtek, arra sem nemzeti irányban. Az előkelőbbek és vagyonosak külföldről hozattak nevelőnőket, mert itthon nem voltak oly intézetek, ahol ezek képeztessenek, sőt az is megtörtént, hogy külföldi intézetekbe küldötték leányaikat. Ez volt aztán egyik oka annak, hogy a felsőbb női körökben sokkal később vert gyökeret a nemzeti műveltség, mint a férfiakéban s Vörösmartynak az Úri hölgyhöz című ódája a negyvenes években is nem költői képzelgés volt, hanem szomorú valóság. A harmincas- és negyvenes években, amidőn annyi reform-eszme merült fel közéletünkben, a nőnevelés ügyét is szóba hozta néhány lelkes író, különösen Fáy András, de kevés sikerrel. Az 1848-ban történt nagy átalakulás után a magyar kormány bizonyára kezébe vette volna ez ügyet is, ha közbe nem jő a forradalom. Az ötvenes években semmi fontosabb lépés nem történt a nőnevelés ügyében s ha történik, bizonyára nem nemzeti irányban történik vala. Végre 1867-ben visszaállíttatott alkotmányunk, de eleinte a közoktatás terén annyi teendő volt, hogy a nőnevelés ügyét ideig-óráig halasztani kellett.

Veres Pálné egy percig sem tartotta halaszthatónak. Feljött a fővárosba azzal az elhatározással, hogy a nők érdekében mozgalmat indít. Célja volt egyrészt nyomást gyakorolni a kormányra, másrészt társadalmi úton egy női tanintézetet létesíteni s általában érdekeltséget kelteni a nők ügye iránt. Értekezletet hívott össze, melyen 1867 május 24-én huszonkét nő jelent meg. Abban állapodtak meg, hogy egy nőképző-egyesületet létesítenek. Még azon évben százra emelkedett a tagok száma, az alapszabályok csakhamar megerősítést nyertek s 1868 március 23-án megalakult az egyesület és Veres Pálnét választotta elnökének. A politikai és közoktatásügyi vezérférfiak némi gyanúval tekintettek a mozgalomra. Azt hitték, hogy az egyik hulláma azon európai áramlatnak, mely az úgynevezett nőemancipációval új alapra akarja fektetni a társadalmat, az államéletben új helyzetet jelöl ki a nőnek s megfosztva régi előjogaitól, oly új jogokkal ruházza föl, melyek aligha javára válnak. Valóban a nőemancipáció kérdése sokban hasonlít a szocializmuséhoz. Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás s megalkuvás a létező társadalmi renddel.

Veres Pálnét sértette a gyanú, annyival inkább, mert saját, Nézetek a női ügy érdekében című röpiratának némely nem elég szabatos kifejezései adtak erre okot. Azonban a félreértés hamar kiderült; az egyesület kérvényét, mely női iskolák alapítását sürgette s melyet kilencezer nő írt alá, Deák Ferenc nyujtotta be az országgyűléshez s br. Eötvös József is megigérte a nőnevelés érdekei támogatását. E mellett elhatározta az egyesület, hogy be nem várva az állam intézkedéseit, a maga erején alapít egy női tanintézetet, még pedig oly módon, hogy az lassanként felsőbb leányiskolává alakulhasson át s egyszersmind a nőktől elfoglalható önfenntartási pályákra szükséges ismeretek megszerzésére is alkalmat nyujthasson. Veres Pálné buzgalma és erélye nem tűrt halasztást s az intézet két kis szobában már 1869 október 17-én megnyilt egy fensőbb osztállyal, tizenkét növendékkel és öt tanárral. Magam is ott voltam bölcsejénél; elfoglaltságom mellett is örömest elvállaltam egy pár évig az intézet igazgatását s benne a magyar irodalom tanítását. Mintha most is előttem állanának a vidám arcú, élénk figyelmű és tanulékony leánykák. Azóta huszonöt évnél több idő telt el, bizonyára most nem ismernék reájok, ők sem ismernének reám, aki immár megöregedtem. De éppen azért bárkinél inkább tanuskodhatom arra nézve, hogy mily szűkös körülmények között, mily csekély kezdetből indult ki ez intézet, hogy mily erős, kitartó buzgalom és erély kellett ahhoz, hogy odáig emelkedjék, ahol most áll.

A kezdeményező lelkesülése hatott társaira is. Mind többen csatlakoztak az egyesülethez, az alapítványok szaporodtak, a társadalom minden körében akadtak pártfogói, az állam és a főváros támogatni kezdették. A tanférfiak örömest nyujtottak segédkezet mind a tantervek kidolgozására, mind a tanárok ajánlására nézve. Az intézet minden évben fejlődött szellemileg és anyagilag egyaránt s húsz év alatt megközelítette kitűzött célját, sőt 1881-ben saját házába költözhetett, ebbe a szép épületbe, melyet saját szükségei szerint rendezhetett be. A század végén ismét a magyar műveltségnek szolgálhat e telek, mint szolgált a század elején is, midőn e helyen egy francia tetőzetű ház állott s Vitkovics Mihály, a Kazinczy pesti triászának egyike, lakott benne, akinek estélyei gyakran összegyüjtötték Pest nem nagyszámú íróit, az agg Virágtól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Ahol most az ifjú női nemzedék ismerni tanulja irodalmunkat, akkor az új magyar irodalom megalkotói gyűltek össze, hogy felolvassák egymásnak műveiket s megbeszéljék a nyelv és irodalom ügyeit. A régi, dűledező ház helyén méltán emelkedik ez új épület, hogy összeolvassza a mult emlékeit és a jövő reményeit.

Alig van valami emberhez méltóbb öröm, mint amidőn az eszmét, amelyért küzd, munkálkodik, lassanként valósulni látja. Veres Pálné részesült ez örömben. A nőnevelés eszméje, melynek szószólójaként lépett föl, folyvást hódít állami és társadalmi életünkben. A nőképző-egyesület alakulásának és izgatásainak volt hatása arra, hogy egy pár évtized alatt polgári és fensőbb leányiskolák keletkeztek, községi vagy állami költségen. Azonban legnagyobb öröme telt a nőképző-egyesület iskolájában, melynek létrehozásában, gondozásában oly nagy részt vett. A siker öröme folyvást élesztette munkásságát egész végleheletéig. Annyira összeforrott munkássága ez intézettel, hogy nem is tudjuk képzelni nélküle s mintha még most is várnók, hogy újra megjelen köztünk. De nem jelen meg többé, örökre elhagyta ez intézetet, melyhez annyi hévvel ragaszkodott s attól távol a vanyarci sírboltban alussza örök álmait.

Vigasztaljanak meg bennünket egyik tisztelőjének, Madách Imrének, sorai, melyeket egy szintén nógrádmegyei nő halálára írt.

Pihenj csendesen! Emlékedet az ércnél tartósabban fogja megőrizni ez intézet folyvást megújuló növendékeinek hálája, akiknek meghalva is anyjok maradtál. Áldás poraidra, lebegjen szellemed őrangyalként fölöttök.