Hazafias és egyéb költemények. Írta Lampérth Géza. Beöthy Zsolt előszavával. Budapest, 1897.

Egy új lírikus, akit Beöthy Zsolt vezet be, azonban bevezető előszava nem foglalkozik a költemények esztétikai becsével; inkább csak általánosságban akarja megjelölni azt az irányt, melynek az ifjú költő képviselője. Beöthy szerint ifjú költőink táborában különböző jelszavak alatt, voltakép a falu és nagyváros világa állanak szemben egymással. Az egyik a magyar természet eredetiségéből, erejéből, egyszerű érzéseiből és képeiből meríti ihletét. A másikat egy nagy tömeg izgatott idegélete hevíti, hogy az életnek ezer színű és ezerféle nyüzsgő zűrzavarát a költői érzés és gondolat villámfényével hassa át. Budapest ma nagyobb, gazdagabb és szebb, mint a régi volt, de élete még korántsem magyar nagyvárosi élet. Költészete visszhangozza utcái lármáját, de nem merít belőle se érzést, se eszméket, melyek magyar valónkkal és céljainkkal kapcsolatosak lennének. Hogy a fővárosi fejlődés a kivánt irányt vegye, még erre is a magyar vidék, a magyar falu életének és költészetének minél nagyobb, minél mélyebb befolyást óhajtanánk. Igazi magyar költészet eddig más níncs is, mint a magyar vidék, magyar falu költészete. A kisérletek, amelyek valami egészen másnak kezdésére történtek, azt mutatják, hogy a tőle és nagy hagyományaitól való elszakadás a nemzeti lélek irányában is idegenséget jelent. Az új magyar nagyvilág költészetének csak a régi magyar kisvilág költészetéből lehet kifejlődnie. Ezért méltánylást érdemel Lampérth, aki nemcsak mintáit kereste a magyar falu nagy költői közt, de eszményeit és lelkesedését is a magyar természetből merítette. Ihlete és iskolája egyaránt magyar. Lelkes ódáival és kedves dalaival, egyszerű és nemes érzéseivel, szép formáival bizonyára meg fogja találni az utat közönségünk szívéhez. Jó úton indult, mely nem kifelé visz, hanem fölfelé.

Íme, Beöthy eszmemenete, melyben különösen meglepő az, hogy költészetünket két részre osztja: falusira és városira s Magyarország minden nagy költőjét a falusiak közé sorozza s kimondja, hogy igazi magyar költészet eddig más nincs, mint a magyar vidék és magyar falu költészete. Maga megvallja ugyan, hogy ez a kategória talán nem esztétikai, de mi azt hisszük, hogy más szempontból sem igazolható. Ősidőktől fogva a költészet tárgya az emberi szív, természet, társadalom és állam; vallásos himnuszok, hazafias és szerelmi dalok zengtek mindenkor a költők lantján; az állami és társadalmi összeütközések a családi élet örömei és fájdalmai foglalták el lelköket. Ezekből merítette a költő ihletét akár falun, akár városon lakott s ha a falusi magány vagy a zajos városi élet inkább meglátszott művein, az csak oly egyéni vonás volt, mint sok más egyéb. Zrínyi és Balassa miért volnának falusi költők, midőn mindketten a renaissanceból merítettek s a vallásos és hazafias küzdelmek hatása alatt írtak? Miben nyilatkozik Vörösmarty falusi költészete, mely kiválóan nemzeti és Pest irodalmi és politikai mozgalmaiból keletkezett? Petőfi és Arany költészetére ugyan nagy hatással volt annak a magyar vidéknek környezete, ahol születtek, de mennyi más hatás járult ehhez, részint irodalmi, részint politikai. Igaz az is, hogy elődeiknél többet merítettek a népköltészetből s a nemzetit és művészit magasabb fokon egyesítették, de a népköltészet több, mint egy falu vagy vidék költészete, az az egész népé és több százados maradvány, mint maga a nyelv; egyik főforrása ugyan a nemzeti költészetnek, de nem egészen az s midőn Beöthy az egész magyar nemzeti költészetet falusi költészetnek nevezi, lejjebb szállítja a népköltészetnél. Az ő falusi költészete nem népköltészet, hanem a műköltészetnek oly faja, melynek alig lehetnek más sajátságai, mint hogy falun keletkezik s a falusi életből van merítve. Az első sajátság semmit sem magyaráz ki, a második csak csekély mértékben igaz s oly kevéssé illik Vörösmartyra, mint Aranyra vagy Petőfire.

Beöthyt az vezette e különös osztályozásra, hogy nagyobb városaink nem voltak túlnyomóan magyarok, s ennélfogva inkább vidéken lüktetett a magyarság szíve. De nem vett észre egy más jelenséget, tudniillik, hogy nem magyarajkú városainkban is mindig megvolt a magyarságnak bizonyos nagyobb vagy kisebb köre, mely folyvást növekedett és fejlődött, sőt az idegen elemeket magába olvasztotta, sokkal nagyobb mértékben, mint falun. Fővárosunk egy félszázadnál több idő óta inkább központja szellemi mozgalmainknak, fészke a nemzeti szellemnek, mint bármely vidéke az országnak, de azért helytelen volna fővárosi és falusi tudományt és költészetet különböztetnünk meg. A másik ok, amely Beöthy osztályozására befolyt, az a tapasztalata volt, hogy ifjú költőink közül nem egy mintegy megtagadni látszik nemzeti költészetünk szellemét s ez onnan származik, mert Budapest élete még korántsem magyar nagyvárosi élet. De Párizsban és Londonban nem élnek-e oly költők, akik eltérnek a francia és angol nemzeti költészet hagyományaitól s vajjon nem ezeket utánozzák-e némely ifjabb költőink? Hiszen a multban is találunk erre példát. Kazinczy a vidéken élt, sohasem volt fővárosi lakos, de a német-görög klasszicizmust igyekezett átültetni irodalmunkba. Arany is a vidéken élt, hatottak reá a külföldi költők is, de azt nemzetibb szellemben tudta földolgozni, mint Kazinczy. Nem a falu és főváros dönti el a költő sorsát, hanem sok minden összehatása, különösen a közszellem, a nemzeti fejlődés és saját géniusza.

Azért jó lesz fölhagyni a falusi költészet elnevezéssel s megtartani a nemzeti vagy a nép-nemzeti költészet műszavát. Beöthy is tulajdonkép azért méltányolja Lampérthet, hogy a nemzeti költészet hagyományainak híve. Valóban Lampérth többször zendíti meg nemzeti ritmusunkat, mint sok más társa s a magyar világ eszme- és érzésköréből igyekszik meríteni tárgyait. Azonban ez még magában senkit sem tett költővé s a nemzeti költészet fogalma is tágabb körű, mert magában foglalhat különböző költői egyéniségeket, új tárgyakat hódíthat meg, új eszmék tolmácsa lehet, de leginkább abban a módban nyilatkozik, amint mindezt a költő kifejezi s a nemzet szellemébe oltja. E tekintetben Lampérth költészete nem igen vonja magára a figyelmet. Úgy látszik, hogy tehetsége nincs még kifejlődve. Költeményei inkább csinos verselési gyakorlatok, mint valódi költői művek. Megakad bennök egy-egy sikerültebb versszak, de egész vers ritkán. Nincsenek hóbortjai, de eszmékben éppen nem gazdag s a szenvedély nem háborgatja. Nem igen esik dagályba, de hasonlatai, képei nem megragadók. Nyelve elég szabatos, de különösebb báj nem nyilatkozik benne.

A gyüjteményt hazafias költemények nyitják meg, nagyrészt ódák. A költő megénekli a kivándorlást, a magyar dalt és nyelvet, a magyar ifjúságot március 15-én, a honvédek emlékét, Rodostót, az ezredéves ünnepet több ízben és Jókait jubileuma alkalmával. Ez ódákra sehogy sem illenék a «falusi költészet» elnevezés; nem falun, hanem a fővárosban merítette hozzájok a költő ihletét, még pedig a napisajtó vezércikkeiből. Hírlapjaink némely ünnepélyes alkalommal nagy lelkesedésre tűzelik magokat, de a legtöbbször csak stereotíp szónoki frázisokban áradoznak s a hazafiság túlzásában keresik a hatást. Lampérth ódáiban is valami ilyest találunk, habár csinosabb nyelven, de nem csekélyebb túlzással. A honvédekről szólva, így kiált fel: «Föld soh’se hordott több ily katonát!» Továbbá: «Gondolj a dicsőkre, félistenekkel csodás nagy időkre!» Petőfi és Arany is írtak a honvédekről, de idáig nem ragadtatták magokat. Lampérth Rodostóról emlékezve, óhajtja, vajha dala fölrázhatná az alvó nemzetet. Vajjon miért alvó nemzet a magyar? Mert elfeledte multját s nem hozatja haza a rodostói bújdosók hamvait. Annak sok más oka lehet, de az álomba sülyedés legkevésbbé. A Jókaihoz írt ódában azt olvassuk, hogy a nagy mestert az egész nagyvilág hódolattal veszi körül. Ez is hírlapi cikkek visszhangja; az ódai emelkedés nem ily frázisokban nyilatkozik. Egyszóval ez ódákban bizonyos obligát tartalom és hang a túlnyomó. Azonban van köztök egy pár olyan is, mely elüt a többitől. Ilyen az Előre című, amely a költő küzdelmét, kétségeit s önbátorítását rajzolja. E költeményben valódi érzés lüktet, szerkezete lélektani mozzanatokon fordul meg s a nyelv kiszabadul a köznapi frázisok békóiból. Szintén sikerült az Ezredik év, mely egyszerűségével és szabatos bel- és külformájával ragadja meg a figyelmet.

A gyüjtemény második részének címe: Szerelem s a költő szerelmi dalait foglalja magában. Úgy látszik, Lampérth lírájának leggyöngébb oldala a szerelmi dal. E fajta dalai inkább a reflexió szülöttei, mint az érzéséi s legkevésbbé van meg bennök a dalnak az a sajátsága, mely az érzést a ritmussal annyira összeolvasztja, hogy mintegy egymást szülik. Általában nem ömlik el rajtok az érzés melege vagy a szenvedély fölindulása s ha felcsillan is itt-ott egy sikerült fordulat vagy elmés ötlet, mint egészek hidegen hagyják az olvasót. Csak helyeselhetni, hogy Lampérth kerüli a szerelmi hóbortot, eszeveszettséget, melyre némely fiatal költő annyira büszke, de a nagy józanság sem forrása a szerelem költészetének.

A harmadik rész Élet és álom cím alatt vegyes tartalmú. Van itt ballada, életkép, elégia, dal, hol vidám, hol búskomoly hangulat szülöttei. Költőnket néha megszállja a vallásos érzés is s csak sajnálhatni, hogy nem tudja azt nagyobb hatással kifejezni. A gyermeki szeretetnek és gyermeki emlékeinek nem egy lapot szentel, de némi túlzott érzékenykedésbe esik. Ily tárgyú költeményei között legsikerültebb az Itthon című. Kevésbbé sikerültek barátja halálára írt elégiái, melyek alig többek száraz verselésnél. Nem egyszer emlegeti elhagyatottságát, küzdelmeit, de folyvást bízik a gondviselésben; legsikerültebben fejezi ki ezt az Árva dala című költeményben. Egy pár kisebb humoros költeményt is írt, de epigrammai élök egy kissé tompa. Kun László balladájában van drámaiság, de a szenvedély rajza erőltetett s az egész nem tud hangulatot ébreszteni. Ennél sokkal sikerültebb a Kis libapásztor életkép. Egyszerűségében némi keresetlen báj nyilatkozik s a kis gyerek ártatlanságából bevegyül valami magába a költeménybe is.

A kötetet Könyvemhez címzett vers zárja be, melyben a költő útrabocsátja könyvét s utasítja, hogy mit feleljen a kérdezőknek; ha előtte ajtót zárnának, keressen föl egy kis falut, az ő szülőházát, hol bölcsőjét ringatták, ott várni fogják és szívökbe zárják minden sorát. Bizonyára a szülők és rokonok leghálásabb olvasói műveinknek, de ez nem elég a dicsőségre, szükséges, hogy az olvasóközönség figyelmét és tetszését is kivívjuk. Lampérth is jobban teszi, ha nem lép ki még gyüjteményével, hanem vár, amíg tehetsége fejlődik s néhány már sikerült darabjait újakkal szaporíthatja. De az ifjú költők majd mindenike mielőbb egész gyüjteménnyel akar föllépni, bár később megbánja. Óhajtjuk, hogy Lampérth második gyüjteményét ne csak szülőháza fogadja tetszéssel, hanem a bírálók és a közönség is.