A költemények közül először is az Arany Jánosét kell említenünk. Címe Keveháza. Ki Aranyt Toldi-ja óta figyelemmel kisérte, észreveheté, mily sokoldalúságot tüntet fel ő tárgy- és formában egyaránt. Az eposztól a balladáig, az ódától a legegyszerűbb dalig mindenütt egy genialis szellem gazdag és változatos nyilatkozataival találkozunk. És e nyilatkozatok mindig megtalálják saját formájukat s mi több, e formák nemzetiek; ő forma tekintetében is sok újjal gazdagítá költészetünket, a népdalokból levont formáktól kezdve le egyes nyelvfordulatok-, rímek- és assonance-okig, sőt ez utóbbinak rendszerét is ő alkotá meg. Iránya, a népi elemből fejteni ki és virágoztatni fel a nemzeti költészetet, ugyanaz, mi minden jóravaló költészet életelve volt a hellentől fogva a legújabbakig. E mellett tárgyilagossága bámulatos. Mindig a tárgytól vesz lelkesülést s nem saját lelkesülését önti a tárgyra. Nála a tárgy benső természete, mondhatnók szelleme határozza meg a hangulatot, formát – mindent. Erről legújabb költeményei is fényes bizonyságot tesznek. Rozgonyiné balladájában, (Szépirodalmi Lapok második szám), melynek népies formája annyira összhangzik a tárggyal s a ritmus alaphangja mintegy a Rozgonyiné kedélyében van, mily hű és költői felfogás, midőn a nő férjét nem valamely eszme iránti lelkesülésből követi a csatába, mi egy kis anachronismus mellett a költői érdekből is vonna le valamit, hanem, «hogy lehessen élve-halva közelében». Egy a nőiség határán túllépett s kétes erényekkel kimázolt hősné helyett, mily nagyszerűen áll előttünk az egyszerű hölgy, ki nem érzi tette nagyságát, mert az nem egyéb, mint szerelme, mi oly természetes. S a valódi balladai menet, mely csak körrajzot ad s művészi szaggatottságával hat, mily találón végződik, finom ellentéte koszorúként fonódván Rozgonyiné homlokára:

A «Délibáb»-ban megjelent Török Bálint-ja is, mely históriás ének levén, kevésbbé művészi forma ugyan, minő tárgyilagos jellemű! A Tinódi-féle krónikahangot úgy utánozza, hogy költőivé teremti. Előttünk a kor; szó, nyelvfordulat, rím, ritmus, festenek, beszélnek, hatnak s bűverővel ragadnak a multba. Az ódon és gyermeteg felfogás, mi különösen Török Bálint festésében nyilatkozik s a régi magyar szellem, mi minden betűjét áthatja, gazdag kárpótlást nyujtanak még azoknak is, kik az elbeszélő költészet minden nemében több eszmét óhajtanak alapul s kerekebb egészet a kivitelben, mint mennyit némely tárgy megszenvedhet anélkül, hogy jellemét elveszítse.

Keveháza egy kisded eposz. Itt nem találkozunk Arany plasztikájával, sem mély lélektani felfogásával, mik annyira hatalmában. Keve kún vezérnek a rómaiak és longobárdokkali harcait énekli meg: tehát tárgyát őstörténetünk legrégibb szakából vette, melyről csak nehány száraz adat jutott ránk, a népköltészet mit sem őrzött meg s hitregéjéről alig tudunk többet, mint mennyit a jelen század költői költöttek. E miatt a tárgyhoz képest bizonyos homályban jelennek meg hősei, kikre csak a tábortüzek és szikrázó kardok világítanak, hogy fölismerhessük őket s dicsfényben lássuk. Távolról halljuk a harci zajt s a jelenetek mintha elmosódó álomképek volnának. E költemény el nem ragad, sem nagyszerű jeleneteivel nem vonz, inkább merengésbe ejt s álmodozunk pillanatokra a multról; néha egy kürtriadás ébreszt, látjuk a turulos zászlót, a küzdő hadakat, a haldokló Kevét, a temetkező tábort, a megújult harcban vívó Bendegúzt és Detrét, a győzelem áldomását s midőn eltűn előlünk az éneklő dalia, mintha a jelenkori dalnok állana előttünk, ki méla kedvvel borong a multon. Az egész eposzon a hang uralkodik a tárgy fölött, azonban a tárgytól van kölcsönözve és hatalmas, méltóságos. Talán említenünk sem kell, hogy itt is, mint Arany mindegyik művében, találkozunk ritka nyelvhatalmával, technikai könnyűségével s azon bámulatos sajátsággal, mely a szavak hangjaival a természet képeit s az érzések árnyalatait oly mesterien festi.