A politikai és irodalmi pártok kiválóbb képviselőiket rendesen túlbecsülik, sokkal több méltánylatban részesítik, mint amennyit megérdemelnek s később a történelem tiszte a magasztalásokat valódi értékökre szállítani le. Mindez természetes, de az már kevésbbé, ha a magasztalás nem ismer határt és szertelenségbe téved. Ez már kórjel és sajnos, hogy hírlapirodalmunkban mindinkább növekszik e kóros állapot s méltán felkiálthatunk:
Nem szándékunk részletekbe bocsátkozni, sőt a politikát egészen mellőzzük s csak az irodalomról szólunk valamit. Itt is csak egy pár jelenségre szorítkozunk, amint éppen a napokban szemünkbe ötlöttek. Ha felhánynók lapjainknak egész évi folyamát, bizonyára sok olyant találnánk bennök, amik igazolnák állításunkat. Hiszen, hogy egyebet ne említsünk, mindinkább elharapózik az a szokás, hogy kiadóink agyba-főbe dicsértetik kiadványaikat s az így készült ismertetést nyomtatva, a könyvhöz mellékelve küldik meg a lapoknak, melyek örömest kiadják, ha az író iránt nem viseltetnek ellenséges indulattal. De térjünk tárgyunkra.
Egy pár hét óta az Egyetértés homlokán a következő előfizetési felhívást olvashatni:
«Előfizetőinknek és olvasóinknak szíves figyelmét felhívjuk arra, hogy törekvésünk, hogy lapunk, mint eddig, úgy a kezdődő új évnegyedben is a legnagyobb, legjobb és legtartalmasabb magyar lap legyen. – Eötvös Károly, lapunk vezére s nemzetünk egyik legnagyobb írója, ki édes magyar nyelvünk ragyogó szépségeit a legtisztábban tárja az olvasó elé, ebben az évnegyedben is folytatja
Gróf Károlyi Gábor följegyzései
című remek művét, melyhez hasonló szép olvasmány nálunk soha s a világirodalomban is kevés jelent meg. Ezen kívül a bevezető közlemények most jelennek meg
Utazás a Balaton körül
című, szintén páratlan szépségű művéből, mely talán még a másiknál is gazdagabb lesz érdekes részletekben.»
Így ír az Egyetértés Eötvös Károlyról, aki a lap vezére s így bizonyára tudtával vagy legalább utólagos jóváhagyása mellett jelent meg e feldicsőítés. S mily művészi fokozással áradnak benne a gondolatok! Eleinte Eötvös Károly csak egyik legnagyobb magyar író, de azután mindjárt nyelvünk ragyogó szépségeit legtisztábban tárja az olvasó elé, így legnagyobb író mindazok között, kik magyarul írtak vagy írnak. De ez sem elég! Excelsior! Károlyi Gáborról írt műve remekmű, melyhez hasonló nálunk soha, a világirodalomban is kevés jelent meg. Tehát Eötvös Károly a legremekebb magyar író s a világirodalomban Shakespeare, Goethe stb. mellett foglal helyet. Utazás a Balaton körül című műve is páratlan szépségű, talán még a másiknál is gazdagabb lesz érdekes részletekben. A szerény talán mennyire emeli a páratlan szépség szörnyű szerénytelenségét.
Bajos megítélni a két úgynevezett remekmű irodalmi értékét, mert a szerző még egyiket sem végezte be, de a megjelent részletek sehogysem igazolják a remekséget. Gróf Károlyi Gábor följegyzéseket hagyott hátra s Eötvös K. a helyett, hogy ezeket, fölvilágosításokkal kísérve, kiadta volna, vagy ezek alapján, más adatokat is felhasználva, megírta volna gr. Károlyi Gábor életrajzát, magát gr. Károlyi Gábort beszélteti, mintha emlékiratokat hagyott volna hátra! Így már a kiindulópont hibás s nem eléggé megbízható. De így sem tudja Eötvös eléggé érdekessé tenni gr. Károlyi Gábor egyéniségét; politikai és társadalmi szereplése nem is nyujt erre elég anyagot; a korrajzi és lélektani részletek pótolhatnák e hiányt, de ezekben éppen nem gazdag a mű. Eötvöstől nem vitathatni el az elbeszélő tehetséget, de az sem oly eredeti és művészi, hogy remekségről lehetne szó s magyarossága nem ment némi parlagi íztől. Az Utazás a Balaton körül nem emelkedik följebb a rendes tárcáknál, csak stílje jobb; hogy Eötvös kedveli a nagyhangú s öntetsző túlzást, tódítást, talán mondanunk sem kell.
Elég ebből ennyi. Az élő dicsőítésétől térjünk át egy halottéra, mert hírlapjaink nekrológjai, ünnepélyes alkalmakra írt emlékcikkei szintén nagy túlzásokba szoktak esni. Éppen nem hibáztatjuk, hogy a tanáregyesület Szarvas Gábornak szobrot emelt. Ő mindenesetre jeles nyelvész volt, bár Hunfalvy Pál és Budenz József, a magyar összehasonlító ugor nyelvészet megalapítói, szorosan tudományos szempontból mélyebb nyomokat hagytak hátra, de a közönségre nézve szűkebb körben és kevesebb zajjal mozogva, nem kelthettek annyi figyelmet, mint Szarvas. Az ünnepély ellen sincs kifogásunk. Beöthy Zsolt mérsékeltebb beszédet tartott, mint aminőt vártunk, mert őt nem egyszer ragadja túlságra szónoki heve. Sajó Sándor ódája nem valami jeles költemény, de ezen nem csodálkozhatni, mert a dicsőítő ódák ritkán sikerülnek, azonban azon már csodálkozunk, hogy magyar költő annyira lelkesülni tud Szarvasért, kinek kevés érzéke volt a költői nyelvhez s éppen nem vette figyelembe a nyelv esztétikai oldalát. Amiket mi hibáztatunk, azok a hírlapok vezércikkei, melyek ez alkalommal megjelentek. Különösen a Budapesti Hirlap és a Magyarország tettek ki magokért.
A Budapesti Hirlap többek között ezt írja:
«Szarvas magyar lelke húsz és néhány év előtt sem a szó-, sem a mondatalkotásban nem ismert reá az akkori magyar nyelvben a saját törvényei szerint kifejlődött és kifejleszthető magyar nyelvre. Lehetetlen korcsok, vakmerő csonkítások csúfitották el s egész nyelvünk szinte fuldoklott az idegenség áradatában. Lehetett-e vajjon – hogy csak két példát hozzunk fel – az arandok szóban fölismerni az aranyfarkú vakondokot, a szőnyeg szóban a szövött anyagot. Lehetett-e az elkábítóan hömpölygetett körmondatokban s a németből a leggyászosabb szolgaisággal lefordított kifejezések sokadalmában ráismerni a Pázmány Péter, a Szenczi Molnár Albert, a Petőfi, az Arany János nyelvére? Nem lehetett. A hite szent volt, hogy elcsúfitott nyelvünket meg lehet tisztítani. A lelkét tette rá, hogy megtisztítja és amennyire emberileg lehetett, megtisztította.»
A Magyarország hasonlókép ír Szarvasról, aki szerinte európai színvonalra emelte a magyar nyelvtudományt s ekkép vázolja hatását az irodalomra és közéletre:
«A sajtó nyelve megtisztult, az országgyűlés szónokai restelkedtek sokat gúnyolt lomposságuk miatt, a tudósok világosabb, magyarosabb írásmódra törekedtek. S nincs aki meg ne vallaná, hogy mindez Szarvas Gábornak és az ő Nyelvőrének munkája volt. Pedig mi tudjuk, mi értéke van e munkának, mi mély jelentősége, mi egyetemes hatása, mi nemzeti fontossága. Mert az egész nemzetre kihat nyelvének megtisztulása. Érezzük, hogy több ez a stíl javulásánál, több ez műveltségben való haladásnál. Mikor az idegen hatáson növekedett nyelvújítókat letaszítják ítélőszékükből s a székbe beleültetik a romlatlan érzékű, józan eszű, higgadt gondolkozású népet: akkor válik teljessé csak a negyvennyolcas alkotások kiépítése, akkor leszen a nemzet nemcsak intézményeiben demokratikussá, hanem érzéseiben is. – Ki volna oly vakmerő, aki tagadni merné e mű nagyságát? Ki oly tudatlan, hogy be ne látná? Bizonyára jogos kegyelet vezette e népet, midőn szobrot emelt ama három nagy férfiúnak, kik megalkották a mai Magyarországot politikai intézményeiben, a legnagyobbal, Kossuthtal együtt. De méltó s önmagát megtisztelő vala, hogy közelségökben hírdesse hatását Szarvas Gábornak is, a ki megalkotta a mai Magyarország nyelvét.»
Ezek szerint a jelen században Szarvas Gáborig senki sem írt jól magyarul, kivéve Petőfit és Aranyt. De az a baj, hogy Petőfi semmit sem tanult Szarvas Gábortól, mert nem olvashatta csalhatatlan bulláit s versei tele vannak a nyelvújítás korcs szavaival s rút csonkításaival; Arany pedig, aki olvasta, éppen nem szegődött hozzá, sőt egy párszor ellene nyilatkozott. A szegény Budapesti Hirlapnak még azt is meg kell érni, hogy azt az elátkozott szőnyeg szót mind a két költő használja. (Egyébiránt a szőnyeg nem új szó, már Zrínyinél s a XVII. század más íróinál megtaláljuk, de az anyag új szó, melyet, úgy látszik, a B. H. réginek vél.). Mi éppen nem látjuk nyelv tekintetében azt a nagy különbséget, mely a régibb és újabb irodalmat egymástól elválasztja s melyet Szarvas nagy művének hirdetnek. Akkor is, most is voltak és vannak jobb és kevésbbé jó nyelvű írók. Hogy az országgyűlési szónokok most jobban beszélnek, mint régen, éppen nem állíthatni. Azt a két feliratot, melyeket Deák 1861-ben írt, ma sem tudná senki megírni jobb magyarsággal. Kossuth sokkal jobban beszélt és írt magyarul, mint Bartha Miklós. Csengery vezércikkei nemcsak okosabbak, hanem jobban is irattak, mint a Kaas Ivoréi; Kemény Zsigmond és Salamon Ferenc felülmulják Neményit és Vészit. Bajza és Erdélyi kiállják a versenyt Alexander és Bánóczi magyarságával.
Az sem áll, hogy a nyelvi idegenszerűség és a nyelvújítás erőszakosságai ellen Szarvasig senki sem lépett föl. A költői nyelvben a visszahatást már Vörösmarty végrehajtotta s az ő nyomán indultak Petőfi és Arany, újabb forrásokból is merítve. A prózát illetőleg a nyelvújítás győzelme után sem szünt meg egyes szók bírálata. Az ötvenes- és hatvanas években, melyeket a nyelvi barbarizmus korszakának bélyegeznek Szarvas ortológ hívei, többen szólaltak föl az idegenszerűségek s a szükségtelen vagy rossz szók ellen. Különösen Brassai és Arany tüntek ki e téren. Bugát Szócsíntana ellen maga Toldy is kikelt. Az Akadémia azt a véleményt fejezte ki, hogy csak a műszók magyarosítandók s nem egyszersmind a műnevek s pályakérdést tűzött ki az idegenszerűségek és a nyelvújítás visszaélései ellen. Az előkelő írói és nyelvészeti körök nem annyira az újítás, mint inkább a konzervatizmus felé hajoltak s ezt Arany ki is fejezte egyik fölszólalásában.
Szarvas nem vett részt e mozgalomban, mert még nem lépett a nyelvészeti pályára. Először mint szépirodalmi író tett kísérletet egy pár drámával és Phædrus meséi műfordításával, melyek csekély becsű művek s nyom nélkül enyésztek el. Első nyelvészeti értekezése 1867-ben jelent meg a pozsonyi gimnázium Értesítőjében Magyartalanságok címe alatt. Újat, mit már többízben el nem mondottak volna, nem sokat mondott, de az alak, melyben elmondta, könnyen érthető s magát olvastató volt és figyelmet keltett. Második nyelvészeti munkája A magyar igeidők című, az Akadémiától jutalmat nyert pályairat volt, mely a régi nyelv alapos ismeretéről tett bizonyságot, de gyakorlati hatása nem lehetett, mert a régi igeidők használatának visszaállítása, melyben Hunfalvy is fáradozott, hiú feladatnak bizonyult. 1872-ben indította meg a Nyelvőrt, melybe számos jeles etimológiai cikket írt. Küzdött a magyartalanságok ellen, buzdította társait a népnyelvi adatok gyüjtésére, tért nyitott a szorosabb értelemben vett magyar nyelvészet kérdéseinek megvitatására s általában élénk érdeklődést keltett föl a közönségben nyelvészetünk iránt. Ez volt Szarvasnak legfőbb érdeme.
Ádáz harca a nyelvújítás ellen, melynek semminemű érdemeit nem akarta elismerni s minden nyomát kiirtani igyekezett irodalmunkból: kétes becsű föllépés volt s nem is koronázta siker, bár hívei ezt tartják főérdemének s hírlapjaink ezért dicsőítik. Már kiindulópontja sem volt helyes. Hirdette, hogy a nyelv természeti termék, pedig az történeti termék is, sőt a konvenciónak is van benne része s ha valamely szó bármely úton belekerül a nyelvbe, a közönség elfogadja, a legjobb írók használják és szükség van reá, a nyelvész ki nem tilthatja a nyelvből, elég, ha megmagyarázza, hogyan eredt. Hirdette, hogy a népnek, mint a nyelv őstermelése képviselőjének, minden szabad, az írónak semmi sem, holott az irodalom és nyelv története eléggé bizonyítja, hogy az írók mily nagy befolyással voltak a nyelv fejlődésére. A nyelvtudomány ítélőszéke főbírájának képzelte magát s oly törvények szerint ítélt, melyeket önkényesen maga alkotott. Elítélte a gyökelvonást, de a népnyelvi adatok mindinkább kiderítik, hogy a nép rég idő óta használja a szóalkotás e módját. Elvetette az idegen szóképzővel alkotott szókat, de vajjon a megmagyarosodott idegen szók immár magyaros szóképzőjével alkotott szók nem forogtak-e a nép száján a nyelvújítás előtt is? A hamis analógián alapuló szókat kiirtandóknak vélte, de a népnyelv hamis analógiáit, szeszélyeit nem merte bántani. Kigondolta a holt képzők elméletét, mely szerint kiirtandó minden oly szó, mely ezek segélyével készült, de ha holt szót föl lehet eleveníteni, miért ne a holt képzőt? S mik azok a holt képzők? Nagy része azon képzőknek, melyeket a nyelvújítás használt. Igaz, a nyelvújítás e tekintetben sok visszaélést követett el, használt oly képzőt is, ami nem volt az, de az elvvel való visszaélés nem döntheti meg magát az elvet.
Ily módon Szarvas a szók igen nagy tömegétől akarta megfosztani nyelvünket, azonban érezte, hogy az így támadt ürt valahogy be kell tölteni s ha nem akarunk kevert nyelven írni, a rossz új szókat helyesebbekkel kell pótolni. Megkezdette a pótlást, de amily gyors és leleményes tevékenységet fejtett ki a rombolásban, oly lassú és tehetetlen volt az alkotásban. Az ortológok egész tábora éveken át fáradozott a pótlás nagy munkájában, de bizony csekély eredménnyel s így kénytelenek voltak visszafanyalodni az üldözött rossz új szókhoz. Ekkor azzal vigasztalták magokat, hogy csak addig élnek velök, míg az idő folyamán pótolhatják. De maig sem pótolták s nincs valami furcsább, mint az, midőn ortológjaink szidják a nyelvújítást, de használják szavait. Íme a tanáregyesület, mely emelte és leleplezte Szarvas szobrát, közgyűlése programmjában ily Szarvastól kiátkozott szókat is használ: elnök, titkár, tanár, keret.
A tanár és hirlapíró urak egy kissé őszintébbek és szerényebbek lehetnének. Az a nagyhangú dicsekvés nem mutat jó ízlésre. A mai magyar nyelv nem Szarvas Gábor nyelve, hanem a magyar nemzeté, mely századokon át fejlődött s melyen Kazinczy és társai kiirthatatlan nyomokat hagytak. A nyelvújítás tévedései mellett is nagy mozgalom volt nemcsak nyelvi és irodalmi, hanem társadalmi és politikai tekintetben is. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy új ellenségei akaratlanul is hatása alatt vannak s kénytelenek szavait használni.