Regény két kötetben. Írta Ambrus Zoltán. Budapest, 1901. Singer és Wolfner.

E könyv nem felel meg egészen címének. A benne szereplő két színésznő nem sokat hasonlít a Giroflé és Girofla hősnőihez, maga a mű pedig inkább beszély, mint regény. A szerző ugyan igyekszik regénnyé kinyujtani könyvét, amennyiben fölösleges személyeket is léptet föl, részletesen rajzol ott is, ahol nem kellene, de mindez csak külsőleg, nem bensőleg izmosítja a regényt. Jellemző az egész műalkotásra nézve, hogy a szerző a bonyodalom legérdekesebb pontján eltünteti főszemélyeit és sorsukról csak másoktól hallunk némi száraz adatokat.

A mű meséje egyszerű, éppen nem bonyodalmas s ezt nem hibáztatáskép mondjuk. Lehet igen egyszerű meséből is igen érdekes regényt írni, ha a lelki állapotok és társadalmi viszonyok rajza beható és eleven s jól be tud olvadni a bonyodalom fejlődésébe. Mindez e regényben nagyrészt hiányzik. A szerző elég jól tud elbeszélni, egy pár sikerült rajzot is nyujt, de leleménye szegényes, a részek közt nincs arány s a bevégzés elhibázott. Úgy látszik, a szerzőnek nem volt elég ideje megérlelni regénye alapeszméjét és tervét s a kidolgozásra is kevés gondot fordított. A rögtönzés nyomai látszanak rajta; hirlapi cikket lehet rögtönözni, de hosszabb költői művet bajosan.

A regény hőse Vidovics Feri, egy ifjú bácskai földesúr, gavallérember, aki pártolja a színészetet, szeret udvarolni a színésznőknek s általában nagy szerepet játszik egy bácskai város társaséletében; sem elég típus, sem elég egyén, de van benne egy pár jól eltalált vonás. Beleszeret egy fiatal kezdő színésznőbe, Mirába, aki ikernővérével, Lolával, éppen akkor lép föl a Vidovics városa színpadán. Mira is szereti udvarlóját elébb titkon, aztán elég nyiltan is. Azonban Vidovics visszariad attól, hogy Mirát akár nőül vegye, akár pedig szeretőjévé tegye. Küzdelme önmagával, lelkiismeretével a regénynek legsikerültebb része mind tartalomra, mind formára nézve s tanusítja a szerző nem mindennapi tehetségét. Végre a színésztársaság elhagyja a várost, a két szerelmes megválik egymástól, hónapokig nem látják egymást, levelet sem írnak egymásnak. Vidovics szenvedélyét a távolság csak fokozza, látnia kell őt, találkozni vele és fölkeresi azt a vidéki várost, ahol a színésztársaság tartózkodik. Csakugyan találkoznak és Vidovics elszökteti a leányt.

Itt aztán a szerző megszakítja elbeszélése folyamát s nem rajzolja tovább a fejleményeket. De szerencsénkre egyik bácskai nőt egy Párizsban élő barátnője értesíti a szeretők sorsáról. Így megtudjuk mi is, hogy Vidovics Párizsban a Madelaine-templomban oltárhoz vezette Mirát, hogy a házasságot egy fiúgyermek születése előzte meg, aki igen hasonlít anyjához. Vidovics bácskai ismerősei csodálkozva hallják e hírt s azt jegyzik meg reá: biz’ ezt korább is megtehette volna. Ezt mondhatták a bácskaiak, akik nem ismerték Vidovics küzdelmét, de mi nem mondhatjuk, akiket a szerző beavatott szilárd elhatározásába, hogy se szeretőjévé nem teszi Mirát, se nőül nem veszi. S éppen az lett volna a regény föladata, hogy rajzolja azt a lelki átalakulást, melyen Vidovics átment a próbaházasságtól a valóságos házasságig. De úgy látszik, ezt a szerző vagy nehéznek tartotta, vagy az ívek túlhaladták volna a kiszabott terjedelmet s ideje volt bevégezni a regényt.

S ezzel mi is befejezhetnők rövid bírálatunkat, de legalább egy pár szóval sajnálatunkat kell kifejeznünk, hogy a szépirodalmi írók is kezdik követni némely hirlap helyesírását. Ambrus is az a ki-t, a mi-t egy szónak írja. Olvasta-e Arany Jánosnak erről a kérdésről írt rövid értekezését, amelyet összes munkái közt is megtalálhatni? Olvassa el s meg fog győződni, hogy az Akakiak Arany fejtegetéseit mindeddig nem tudták megcáfolni. E mellett Ambrus a meg nem magyarosodott idegen szókat is magyarosan írja. Vagy ez talán nem az ő, hanem a Singer- és Wolfner-cég hivatalos helyesírása, mint a Légrády-cégé a puszta c? De van még egyéb is, ami megbotránkoztatja az embert Ambrus nyelvében: ott is, ahol szabatos magyar kifejezéssel élhetne, örömest használ nem egyszer idegen szót. Például: «apró passioi» elárulták (szenvedélyei helyett); Orlovszky herceg nem éppen tündér szoarejában (estély helyett); az egész világ graciaját (kegye helyett); a gyémánt-collier (nyaklánc helyett) stb. Ha a szépirodalmi írók sem törekesznek nyelvtisztaságra, ugyan kiktől várjuk azt?