Regény. Írta Herczeg Ferenc. Budapest, 1902. Singer és Wolfner kiadása.

Regényirodalmunk a mult, a történelem felé kezd fordulni, amelyet néhány évtized óta egészen elhanyagolt; csak a jelennel foglalkozott, csak onnan vette tárgyait, hőseit s mintegy szakított azzal a műfajjal, melyet Jósika kezdeményezett s Eötvös és Kemény annyi jeles művekkel folytattak. Íme Herczeg, a jelen élet rajzolója, egy történelmi regénnyel lép föl, még pedig a magyar történelem legrégibb korszakából, melyet eddig csak eposzíróink mertek rajzolni. Vajjon e téren fog-e annyi sikert aratni, mint a jelen életből vett műveiben? Vajjon a költői leleményt kellő fokon tudja-e összeolvasztani a korrajzzal? Valóban, a történelmi regény lényegét a korrajz s a költői lelemény összeolvadása teszi, vagyis a művészeti cél s a történelmi igazság együttes szolgálata. Ezért a költőnek bizonyos szabadságai vannak szemben a történelmi hűséggel; vehet föl költött személyeket és eseményeket is, de ezekben is a kort kell rajzolnia, csoportokban, egyénekben, viszonyokban és összeütközésekben tüntetve föl a kor eszméit és szenvedélyeit.

E szempontokból tekintve Herczeg regényét, nem mondhatjuk azt sikerültnek. A regény tárgya a Szent István halálát követő korból van véve. Abban az időben játszik, midőn Péter király második királysága utolsó napjait éli, Vatha kitűzi a lázadás zászlaját, Endre és Leventa bújdosásukból visszatérve, a mozgalom élére állanak. Azonban mihelyt győzött a forradalom, Endre megkoronáztatta magát s a keresztyén vallást és Szent István állami intézményeit visszaállította s ezt annyival inkább tehette, mert a forradalmat jórészt az idegen uralom idézte elé. E kort rajzolva tág tere nyílik az írónak a pogány és keresztyén vallás, a régi és újkori intézmények küzdelmét föltüntetni s egyszersmind sejtetni a keresztyén és nyugati szellem végleges győzelmét. Mindezt meglehetős könnyeden veszi Herczeg. Vatha, a pogányság vezére, továbbá Béla és Leventa csak a regény végén jelennek meg; a küzdelmek inkább csak érintve vannak, semmint a regény cselekvényébe forrasztva.

Baj az is, hogy a regény nem az egész magyar nép mozgalmát rajzolja, hanem csak egy kis töredékét, a bessenyőkét, kiknek egy része a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott. Hőse Alpár, a bessenyő Thonuzóba fia, ki keresztyénné lett, papnak nevelték, visszavágyik a pusztára s erős benső küzdelem után a pogány bessenyők vezére lesz és Vathához csatlakozik. A bessenyő táborban játszik a cselekvény nagy része. Innen van aztán, hogy a szerző a magyar pogányok szokásai-, vallásos szertartásairól nem tájékozza az olvasót. Föltűnő, mily kevéssé ismeri vagy használja a magyar mythologiai hagyományokat; beszél Holdistenről, Holdlányokról, Göncölistenről, Vadleányokról és Éjasszonyokról, Fuvó királyról, a Szélanya fiáról; említi a Rétszagoló, Kulancs, Szilkehordó és Vérszemű csillagokat; elmondja, hogy a tölgyfa, mint szent fa, tiszteletben részesül stb. Honnan vette mindezt? Talán a bessenyő hagyományokból, ha ugyan ilyenek vannak.

Bizonyára nehéz föladat a pogány magyarság vallásának és társadalmi viszonyainak rajza. Kevés adatunk van rólok, de mégis van annyi, hogy néhány fővonással megeleveníthessük. Íme, példa reá Arany, aki a Buda halálában a húnok vallását és társadalmát, mint őseinkét, magyar hagyományok alapján rajzolja. Ez úton indulhatott volna Herczeg is, de nem indult. Elvétve, csak egy pár helyt találunk ily törekvést. Midőn a szerző a bessenyő táborban az előkelők lakomáját írja le, a regössel az ó-székely balladák modorát és ritmusát szólaltaja meg. Az elénekelt költemények ugyan nem valami kitűnőek, de a törekvés méltánylást érdemel. A történelmi regényt a korrajz gondja még nem teszi, ne is tegye archeológiai repertoriummá vagy történelmi aprólékoskodássá. A korrajznak csak a költői lelemény emelését kell szolgálnia, mert a főcél, mint minden költői műben, az esztétikai hatás. S vajjon e tekintetben sikerült-e a regény? A cselekvény bonyodalma, a jellemrajz ereje kárpótolja-e, feledteti-e a korrajz hiányát? Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy nem igen.

A regény meséje inkább események tarka sorozata, mint költői cselekvény, melynek főszemélyei fölkeltik érdeklődésünket, bonyodalma gyönyörködtet és katasztrófája meghat. A mű hőse Alpár, Thonuzóba fia, aki csak eleinte érdekelheti az olvasót, azután mind politikai pályája, mind szerelmi története meglehetős érdektelen. Elhagyva a keresztyénséget s a pogány bessenyők élére állva, a Dunántúlra megy s Vatha seregéhez csatlakozik. Hősiesen küzd ugyan, de semmi tekintetben nem foly be a forradalom politikai bonyodalmaira. Endre megkoronázása, Leventa halála után visszatér a Maros partjaira és végre kibújdosik seregével a nem magyarországi bessenyőkhöz, akik Bizánc ostromára készülnek. Ezzel bevégződhetnék a regény, de a szerző jegyzet címén még egy pár lapot csatol hozzá, melyekben beszámol a regényben szereplők további sorsáról. «Alpár sorsa, úgymond, összeforrt a nagy bessenyőkével, neve pedig végleg elmerült a nagy háborúk viharos hullámaiba.» Ez lehet történelmi, de semmi tekintetben sem költői eljárás. Szerelmi története valamivel érdekesebb, de ez sem kelt valódi költői érdeket. Az ember azt hinné, hogy a keresztyénből lett pogány könnyen bele fog szeretni Seruzádba, a bessenyő fejedelemnőbe, aki tárt karokkal fogadja s tüntetően elárulja hozzá való vonzódását. De Alpár érzéketlen iránta; ő már szeret és titkon egy a görög udvarban nevekedett leányt, Zenóbiát, a maros-vári ispánnénak első férjétől való gyermekét, akit Konstantinápolyból hazatértekor még mint pap ő kísért Maros-Várra. Szerelme szótlan, néma; csak titkon szereti és védi minden ellen; kétszer menti meg életét, de semminemű szorosabb viszony nem fejlődik köztök s így nem is hathat a bonyodalomra. A hallgatag bessenyő vezér csak a regény végén nyilatkozik, ezt suttogva fülébe: «Asszonnyá teszlek vezéri sátramban!» Zenóbia, ki a forradalmi harc alatt a görög apácák kolostorában talált menhelyet s ott fölvette az apácafátyolt, kétségbeesve tördelte kezeit és így szólt: «Hát testem és lelkem nem a Boldogasszonyé-e?»

Íme, egy erős összeütközés magva, amelyből semmi sem fejlődik ki, mert Zenóbia, amikor visszatér Maros-Várba s a vidéken egy görög apácakolostort látogat meg, Seruzád ösztönzésére azt a bessenyők földúlják s a szegény leány odavész. Ezalatt Alpár is hazakerül s némely jelekből sejtvén a szomorú eseményt, szíve nagy fájdalmában így fohászkodik: «Jézus Krisztus, hozzád fohászkodom. Te tudsz csodát tenni, hát tégy csodát; tedd meg nem történtté, ami megtörtént. Itt vagyok, láss a szívembe. Vesd ki belőle mindazt, mi nem kedves előtted. Ne viaskodjál velem. Uram, ne viaskodjál. Hiszen te Isten vagy, énnekem pedig nincs erőm, akaratom. Te is Boldogasszony, te Gellért úr, ti mind könyörüljetek rajtam!» Az imádság nem használ, a szomorú hír csakugyan való; ekkor Alpár elűzi táborából Seruzádot, útnak indul seregével a nagy bessenyőkhöz. Seruzád lóháton távolról követi a vezért s egy sziklacsúcson a mélységbe veti magát. Az ember azt várná, s a korrajzba is éppen beillenék, hogy a megtört szívű Alpár ismét keresztyén lesz, kolostorba vonul, annyival inkább, mert néhány lappal ez esemény leírása előtt a szerző ekkép nyilatkozik: «A pogányság elvesztette csatáját már akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy testeket öljenek, a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a lelkekben lakozik; az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitök. Alpár, de bizonyára Vatha is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasasszonyok együgyű babonáiban; tették magokat, mintha hinnének, erőlködtek, hogy higyjenek, de nem tudtak.» E néhány vonásból is kitűnik, hogy Alpár jellemrajza, a rája épített cselekvény teljesen elhibázott; sikerültebbek a regény mellékalakjai s néhány érdekesen megírt epizód, de egy-egy részlet nem kárpótlás az egészért.

Még a regény nyelvére és helyesírására teszünk egy pár megjegyzést. Herczeg régebben a Budapesti Hirlap dolgozótársa levén, reá ragadt valami e lap nyelvi és helyesírási különösségeiből. Ő is láthatár helyett szemhatárt ír; e helyett hogy meg voltak lepve, meglepődtek; az udvaronc neki udvaros, bár egy lappal előbb a kegyenc szót használja kedvelt helyett; ezeket a ki, a mely, a mi, a hol egy szónak rántja össze, Arany János bosszúságára és Wlassics Gyula örömére. Saját nevében a cz-t kétféleképpen írja: Herczeg és Ferenc. De miért tenni mindezért őt felelőssé, midőn annyi más is teszi s ő nem hiába az Új Idők szerkesztője?