Második bővített kiadás. Pesten, 1853. Emich Gusztáv bizománya. 8. r. 240 l. Ára 2 fr. p. p.

A vallásos költészetet sokan nem tartják költészetnek, némelyek pedig irányköltészetnek hiszik. Költészet az s éppen nem irányköltészet. Alatta természetesen nem ultramontán regényeket s pietisztikus dalocskákat kell értenünk, melyekben korlátolt világnézetek s beteges érzések megtagadni törekszenek a szív és élet igazait s néha a keresztyén vallás szellemét, nem is említve azon erőszakot, mit a művészeten elkövetnek. A vallásos költészet felüláll a tanok és emberi csinálmányok prózáján; a lírában kiömlése az egy önmagába szállt léleknek, melyet öntörpesége és gyarlósága lesújt s Isten nagysága fölemel, vágya a szívnek, hogy megnyiljék az ég sugallatainak s kiengesztelje magát. Éppen az, mi az imádság, csakhogy költőibb helyzeteket keres s a szép tömjénével is áldozik. Innen jelleme egyszerűség, mélység és fönség. A legmagasabb óda, melyben a lelkesülésnek csak az áhitat szab határt, ez is csak azért, hogy megszentelje.

«A szent énekek úgy sietnek föl égre – mond egy ítész – a szív mélyéből egymás mellett, mikép a gót tornyok. Itt csak két pont van: zenit és nadir, legmagasb, legmélyebb, forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont, melyek között szárnyalnia kell».

E szempontok szerint kevés éldelhetőt nyújt az ujabb magyar költészet, sokkal többet a régi, azon korból, midőn irodalmunk hittani része vala leggazdagabb s Zrinyitől kezdve majd mindenik költő megkisérté erejét e nemben. Emlékezzünk csak vissza ez énekekre, melyek közül nehányat énekes könyveink maig is megőríztek. Mi erőteljesen, áthatón szólalnak meg, éppen mint az orgona megrázó sóhajtásai s a szentegyház boltíveiként mi fönséggel emelkednek ég felé. Egyszerűségök mily nagyszerű s a régies szín és bibliai hang mily ellenállhatlanul hat kedélyünkre. Sőt Dávid zsoltárainak régibb fordításai is sikerültebbek az újabbaknál, a Tárkányi Béláéit sem véve ki, bár ezek legtöbb beccsel bírnak.

Ezelőtt évekkel a Protestáns lap és Religio, újabban a Családi Lapok hozományai hasonlítanak némely úgynevezett népies költeményekhez, melyekben egy-két kifejezésre van minden súly helyezve, de az éltető szellem hiányzik. Bizonyos fagyos ájtat vonul át rajtok, mely nem vérből forrt érzés hangja; épületes, kegyes eszmék rímekbe szedve költői felfogás és alakítás nélkül. A fej előre kigondolt reflexiói át nem járva a szív melegétől, szárnyaszegett ömlengések, felül nem emelkedők a föld prózai légkörén. Aztán a mellett, hogy sok idegen elemmel vannak vegyülve, most epigrammokba szorítvák, majd hosszú elmélkedéssé nyujtottak, majd végre oly képek- és fordulatokban olvadnak föl, mik a világi költészet tulajdonságai.

De ha valódi költői szellem is lenne bennök; magok a formák, melyekbe öntetnek, képesek volnának elölni azt. Vallásos népdalaink, énekes könyveink s a régi magyar költészet a legszebb és változatosb formákat nyújtják s mit tapasztalunk? Szent énekeink oly formákban jelennek meg, melyek jellemeikkel homlokegyenest ellenkeznek. Éppen, mintha az egyházi zene fönséges dallamaiba operai trillák szövetnének be. A nyelv és dikció cicomás és dagályos. Kevés benne a bibliai stílből, holott az alaphangot itt kellene keresni. A régi irodalom, nyelv és forma tekintetében a vallásos költő számára legtöbb kincset rejt, mit kevés átalakítással a legkényelmesebben használhat. Legyen itt elég csak Pázmány műveit említenünk s a szombatosak énekes könyvét, melyet Lugossi az Akadémiában ismertetett,

A legendákkal sem vagyunk máskép. E hagyományokat, melyekben a keresztyén vallás legköltőibb eszméi jelennek meg érzékítve s melyek lángeszű festészekben annyi remekműre gyujtottak lelkesülést, rétori áradozás közt a prózailag odavetett tanulságokban vesszük, mint a legszárazabb didaktikus mesét. Hiányzik az egyszerű koncepció és menet, az ódon és szent hang s a költői báj.

Mit általánosan az újabb vallásos költészetről mondánk, ugyanazt kell mondanunk az előttünk fekvő gyűjteményről is, mely második megbővített kiadás s lírai és elbeszélő műveket tartalmaz. Előttünk természetesen főszempont a széptani vala. Más szempontból épületes s igen ajánlandó olvasmány lehet.

Kiállítása csinos, kár, hogy számos nyomtatási hibák ferdítik.