Piros pünkösd napja! Tagadom, hogy a keresztyénség e nagy ünnepét, egyszersmind legszebb ünnepül egyedül a tavasz s a magyar népköltészet választották volna ki. Par excellence a nagyvárosiak ünnepe az. Ekkor a város föltámad önmaga ellen a – természet jogaiért.

«El a porral, le a kőfalakból, ki a szabadba, a zöldbe, a természet kebelére, föl a hegyekre, be a völgyekbe, a csermely partjaira, a lombok árnyai alá, feledni, vigadni, álmodozni, elfáradni, akár unatkozni is, csak az Istenért ne a városban! Minő szép, minő jó a természet, a mi édesanyánk, kit hűtlenül elhagytunk boldogtalanságunkra, minő boldog a pásztornép, kiknek primadonnája a csalogány s nem Kaiser-Ernstnő; nem hallanak zongora-virtuózokat, csak méla furulyaszót; ügyvédök a komondor, kit fizetni sem kell; egyetlen parancsszó, mit hallanak, a mennydörgés, egyetlen reményök a virány zöldje, mit nekik is, bárányaiknak is mindenik év meghoz, minden boldogságuk csendes álom virágok közt, csillagos ég alatt, édes, egyszerű dal, assonance s rímek nélkül, mibe nem kötnek bele kritikusok, csók az ártatlan lány ajakáról, kinek piperéjeért semmit sem kell fizetni, szeszélyeért legföllebb csak bárányt áldoznak s kit már csak azért sem félthetnek, mert nincs kitől… el veled civilizáció, üdvözlégy szent természet!» – kiált a lelkesült nép, ideértve a bankárokat, kereskedőket, hivatalbelieket és a haute volée azon részét sem véve ki, mely még nem unatkozik falun. Idylli érzelem szállja meg a szíveket s megindul a nagy népvándorlás a pásztorörömök igéretföldjére, a budai hegyek közé, a városligetbe, Visegrádra: piros pünkösd napján hajnalban vagy legalább is délután.

Én is Arkádia kebelén születtem – nem Magyarországot értem alatta, mint Szabó István, hanem amit Schiller – kiáltám magam is lelkesülve – belőlem sem fogyott ki egészen a költészet, bennem is maradt még ábránd, hogy gyűlöljem a civilizációt fájdalmai- s bohóságaival. El! el! Tanyát fogok ütni a budai hegyek legmagasabb csúcsán, felkiáltvan Robozzal: nyomorult emberek; kikocsizok a városligetbe s ringatva magam gondolákon, megírom a legelső magyar barcarolt, hogy legyen mit Simonfinak zenére tenni; kirándulok Visegrádra, s elmerengvén az ősi nagyság romjain, ódát írok rá szonettben, mint Császár. Ah, minő rég nem hallott a magyar közönség szonettet. Mit? írok? látszik, hogy még nem vagyok a zöldben. Dehogy írok! Kinek volna kedve énekelni, midőn csalogány és pacsirta zeng, lomb és szellő susognak. Én némán fogok megállani a kék boltozat alatt, bámulva az ezer hangból összeolvadt dal nagyszerű költészetét. Mennyivel negyobb műfilozóf a természet, mint bölcseink. Ő nem tiltja meg a csalogánynak, hogy ne énekeljen fájdalomról, meghagyja a pacsirta örömét, szereti az erdő rejtélyes és sötét romanticizmusát, nem bánja a szellő és patak idylli csevegéseit, tűri a felhők világfájdalmát, midőn villámolva mennydörgik be a láthatárt, nem haragszik a szivárvány humorára, mely könnyezve és mosolyogva öleli át a földet. Neki minden szép, mi hű, igaz és jellemző. Ő csak a hamisat gyűlöli. Neki nincs iránya, mert ezer iránya van, ő nem egy, hanem egész. Ő sem klasszikus, sem romantikus, sem szomorú, sem víg, sem népies, sem szalonias, neki csak ízlése van, mely gyönyörködni és gyönyörködtetni tud.

De hova tévedtem megint! Felolvasást tartok a szépről. Hisz én a zöldbe készülök, hol feledni akarom az irodalmat apró hiúság- és szenvedélyeivel, a várost színés kávéházat, szalonjai- és poros utcái- és blazirtságával egyetemben. Két napig boldog akarok lenni és szabad. Ott nem beszél majd senki nekem «Tamás bátyá»-ról, opera helyett madárdalt hallgatok, a vadrózsákat, a helyett, hogy olvasnám, szakítni fogom, az egészséges hegyi lég kigyógyít lázas álmaimból, melyeket ama szép szemek gyujtottak lelkemben, melyekről, mint Heine

S midőn visszatérek enyhült kedéllyel és egészségesen, a természet örömeiről fogok regélni olvasóimnak, a helyett, hogy dr. Toldyval polemizáljak; hol és mi módon találkozik ő a «Kinizsi» című eposzban Arany hangjával, mikép azt valamelyik «Irodalmi napló»-jában írá, vagy belekössek a Nemzeti Színház igazgatóságába: miért bocsátja el Jókainét és Lendvait egyszerre vendégszerepekre drámai előadásaink nagy kárára? avagy éppen a közönségbe: miért nem járja a színházat, midőn reá annyira büszke s nemzeti kincsének nevezi és elvégre pedig vitázzam a Délibáb színkritikusával Tamás bátya fölött.

Tamás bátya! Mennyi könny és tinta folyt el már érte Európában. Nálunk ehhez még epe is járult, mi szintén könnye egy bizonyos fájdalomnak s az a jó tulajdonsága van, hogy vele, mint legfeketébb tintával írni is lehet. De a könnyek, a könnyek, melyeket legujabb színműalakban a közönség és kritikusok szemeiből kicsalt! Dumanoir és Dennery mindenesetre jól értik a mesterséget. Tamás bátya szentimentális francia színmű. Dumas és Iffland együtt. A francia és német iskola közös erővel rázzák meg és lágyítják el az embert. Sokaknak nagyon tetszik.

Nekem ugyan nem valami különösen. De azért kár volna elrontani a más gusztusát, például a Délibábét. Aztán humanitás, erkölcs, szent ügy s több efféle vegyül a dologba. Még rám fognák, hogy pártolom a rabszolgaságot, pedig esküvel erősíthetem, hogy mindenféle bilincset gyűlölök, még azokat is, melyeket a művészetre szoktak fölverni. E mellett egy barátom arról is meggyőzött, hogy jobb az embernek erkölcsösnek, mint műértőnek lenni. Barátomnak igaza van, a Délibábnak is. Ki a zöldbe!

Ily gondolatok és remények között léptem ki a szobából. Minő piros pünkösd napja! Szeles, borult és hideg idő! Vissza kellett fordulnom és harmat-, szellő-, meg illatszomjas lelkemet betűkön legeltetnem. A lapokat forgattam és unatkozám. De nem! Volt egy kedves pillanatom is. Örömkiáltások között olvasám a Divatcsarnok azon igéretét, hogy ennekutána csak ritkán adand rossz verset. Mégsem oly kegyetlen a sors. Azonban kipótolta másnap. A kérlelhetetlen megakadályozá a visegrádi kéjutazást. Eső esett, szél fútt, a hajó itt maradt, vele együtt én is, mások is. Egy óra mulva is lát engem Pest, mint nem a Szökött katonát Milano – sóhajtám elkeseredve a Dunaparton. Hajh! az idő már «régóta ellenségem» s mindenütt «mohón ragadja meg az alkalmat ezen embertelen indulatát irányomban kitüntetni.»

Desperációból este színházba mentem. A Szökött katonát adták Szigligetitől.

Mennyi szép emlék, fájó érzés ébredt föl lelkemben. Keveset figyeltem a darabra. Az előadásról legföllebb csak annyit tudnék mondani, hogy Füredi igen szépen énekelt, de kevés gonddal játszott; Völgyi ezredes segéde a szobában ezredese előtt nem vette le a csákóját, pedig tudtomra ezt csak a közemberek szokták tenni; Tóthnak most sem tudtam megbarátkozni vontatott s torkából sivító úgynevezett intrikus szavalatával, melyre ő oly nagy súlyt helyez. Mint mondám, egészen a multban éltem, a Szökött katona először adatásának napjaiban. Előttem lebegett a régi jó idő, midőn annyit gyűlöltünk, ostromoltunk az életben és irodalomban, mit most örömest visszaóhajtanánk. A remény és csalódások hosszú sora vonult el előttem. Tíz év élményeit éreztem át egy pillanatban. Sírni vala kedvem.

Ne mosolyogjatok! Csak Füredi bús nótái lágyítottak el. Ideggyöngeség. Tudok én víg is lenni, mint közönségünk vala hajdan, midőn egymás hátán örömrivalgások közt ünneplé meg az új magyar színművek diadalát, a többek közt a Szökött katonáét is. Akkor irodalmunkban háború lőn izenve az idegen szellemnek. Mindenütt mozgalom. A népies elem föl kezdé magát küzdeni, líra-, eposz-, drámában egyaránt. A két elsőben remekeket hagyott hátra, míg [a] népszínmű csak nagyreményű ifjú maradt, kiben megvénült az ifjúság. A Szökött katona fecske volt, de nem hozott tavaszt. Nem épültünk tovább, hanem romlani kezdénk. A népies, melyből politika és költészet egykép divatot csinált, téveszmék anyja lőn. Divatos népköltőink és népszínműíróink egy hajóban eveznek. A népies és műköltőileg szépet nemcsak külárnyalatokban, de a legáltalánosabb bellényegben is egymással ellenkezőknek hiszik. Miként lírikusaink népszokás-, tájszólás-, külsőségekben keresik a fődolgot, mi csak feldolgozandó anyag, úgy hajhásszák a népszínműírók csupán a népdalt, falusi táncot, zsiványt s több effélét, mi szintén csak anyag, mely alakításra vár. A népdal éppen azért szép, miért másféle dal, a népszínmű nemkülönben. A költészet egy és örök legproteusibb alakjában is. A népszínműben is cselekvényt és jellemeket kell adnotok. Én nem bánom, keressétek elő a hatás minden eszközét, csak tegyétek azokat a szellem szolgáivá, vegyetek akárhonnan anyagot, csak teremtsetek belőle. Hassatok, de igazán hassatok, hogy gyönyörködjünk. Nem mondok én mást a lírikusoknak is. Hadd pengjen a cimbalom, zengjenek a palóc dalok, de adjatok költészetet, ne prózát, érzést, ne rángatódzást, gondolatot, ne bombasztot – a sujtással nem sokat nyertünk.

Úgy hiszem, e végsorokat nem is a színházban gondoltam, hanem otthon álmodám. Nehézkes álmaim voltak. Nem esett jól a vacsora. Reggel újra eső- és hidegre ébredtem föl; mondják, havazott is. Nem állíthatom, de Vörösmarty Gábor diák-jával joggal elmondhatnám: soha, soha ilyen pünkösd napja.