Nem olvasóinkkal akarunk szót váltani, hanem engedelmökből a «Budapesti Hirlap» tisztelt szerkesztőjével. Ugyan már miért? – kérdhetik olvasóink. Oka van a dolognak. Ugyanis azon tisztelt szerkesztő úr haragszik reánk és másokra. De hát miért haragszik? Ő bizony csak azért, hogy – amint nagy úriasan mondja – a magyar népnek annyi «növelője és informátora» akadt, hogy a «Vasárnapi Ujság» előállott, hogy Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvet» adnak ki, hogy Friebeisz «Magyar Népkönyvtárt» szerkeszt, hogy Vas Gereben még folytatja a «Falusi Estéket», hogy Lukácsy a «Magyar Nők Házikönyvtárát» indította meg: szóval azért haragszik, hogy a népies irodalomban egyszerre nagy mozgalom támadt. Mi pedig meg akarjuk szépen kérni, hogy ne haragudjék, vagy ha mégis haragszik, – Isten neki, – haragudjék ok nélkül.

Szállunk tehát az úrra, tisztelt szerkesztő úr!

Higyje meg, még nincs oka haragudni. Mert ugyan mi kár van abban, ha egy téren sokan próbálkoznak, ha verseny kél, a közönség sok közül választhat s végre győz, ami legjobb? Örülni kell ezen, mert lássa tisztelt szerkesztő úr, az mindig jó jel, ha az irodalomnak valamely eddig míveletlenül hagyott ágát sokan kezdik mívelni. Egyik is próbál, a másik is, egyik itt, másik ott keresi a dolog nyitját, ez is igyekszik, az is, emez okul amaz tévedésein, amaz megjavul emez sikerén. A sok kísérlet következménye aztán az lesz, hogy valamelyik sikerül. Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy irodalmunknak a parlag ága felvirágzott. Ez a világ sora s ezt igen jól tudhatná a szerkesztő úr, ki jeles történetíró s mindennap figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Csak egy példát mondunk. Ezelőtt harminc évvel hírlapirodalmunk sem volt valami derék, most már, hála Istennek, dicsekedhetünk is vele. Ezelőtt harminc évvel bizony a szerkesztő úr sem adhatott volna ki jobb lapot a «Hazai és Külföldi Tudósításoknál», most már hatszorta jobbat ad s oly szép vezércikkeket ír, minőt Kulcsár nem írhatott volna, ha mindjárt fejére áll is. Legyünk türelmesek s tanuljunk a multból.

A szerkesztő úr azért is haragszik, hogy miért nem egyesülnek a népies vállalatok szerkesztői és írói egyetlenegy vállalatra, mert csak egyesült erővel adhatnának ki valami jót. Egyelőre úgy látszik, mintha ez jó tanács volna, pedig nem az. A történettan, melyet a szerkesztő úr igen jól tud, az élet, melyben elég alkalma lehetett tapasztalatokat tenni, bizonyos körülmények mellett mindig megcáfolják az igaznak hitt állítást. Minden embernek megvan a maga saját iránya és terve, nemcsak az irodalmi, hanem a másféle vállalatoknál is. Természetesen kiki csak azokkal egyesülhet céljára, kik vele rokon gondolkozásúak, ha máskép tesz, sohasem fogja elérni célját és sem így, sem amúgy nem tehet hasznot. Népies vállalataink szerkesztői közül is mindegyiknek megvan a maga külön terve és iránya. Különböző utakon akarnak egy célra törekedni s mindegyik a magáét tartja legjobbnak. Hadd menjenek az egyértelműek együtt, keresse egyik itt, másik ott az igaz utat, mert csak így találhatják meg. Higyje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy tanácsa bármilyen jó szándékból származott, nem nagy értékű. Ha nem hiszi, bátrak leszünk egy kérdést intézni a tisztelt szerkesztő úrhoz: ugyan miért nem egyesíti lapját a «Pesti Naplóval»? A két jó lapból, egyesítve, bizonyosan még jobb lenne. Nemde mosolyogni fog s megköszöni a jó tanácsot.

Ne haragudjék hát szerkesztő úr még most, hogy annyi népies vállalat állott elő, hanem haragudjék akkor, ha a vállalatok nem fognak megfelelni hivatásuknak s haszontalanok lesznek. Azonban erről még most nem lehet ítélnie. A Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvéből» még egyetlen füzet sem jelent meg, a Friebeiszéből sem, s mi is még csak a hatodik számnál vagyunk. Az említett esetben nemcsak joga lesz, de kötelessége is kiönteni haragját alapos kritikákban s erre kérjük is. Kritizálja meg a népies vállalatokat keményen, igazságosan, jó szándékból. Hanem nem úgy, mint most kritizálta a mi eddig megjelent számainkat, mert ez – engedelemmel legyen mondva – nem ér egy fakovát.

Ugyanis a szerkesztő úr mult vasárnapi számában azt mondja rólunk: «A «Vasárnapi Ujság» eddigi négy számából s egy kissé tarkán összeállított tartalmából itélve, semmi határozott tervet és irányt nem mutat s gyönge fametszései mellett nem igen van a nép számára írva, mit valóban annál inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk, máris szép pártfogásnak örvend.»

A szerkesztő úr először is tarkasággal vádol bennünket, de mi ezt hajlandók vagyunk érdemnek tartani, mert tarkaság, egyszerűen szólva, annyit tesz, mint változatosság s ez egy lapnak mindig főkelléke. Ide fogunk törekedni ezután is. Mi fametszeteinket illeti, az igaz, hogy azok nem acélmetszetek s egyik kevésbbé sikerül, mint a másik, hanem körülményeink közt s lapunk csekély díja mellett, nem is kívánhatja a szerkesztő úr tőlünk a világ legtökéletesebb fametszését – Pesten: valamint mi sem kívánunk a szerkesztő úrtól tömöttebb, szebb papiron nyomott s olcsóbb «Budapesti Hirlapot».

Nagyobb vád a harmadik, hogy nincs határozott tervünk és irányunk. Ennek bátrak vagyunk határozottan ellene mondani. Mi programmunkban megmondottuk, hogy a népirodalom nem egy bizonyos szakának leszünk közlönye, minő például gazdászat, műipar, történettan, költészet, hanem általánosan közönségünk szükségeihez mérve, minden szakból közlendünk cikkeket; tehát enciklopédiai néplap leszünk, melynek kötelessége érdeket gerjeszteni a tudományok iránt, eszméket ébreszteni, mívelni az ízlést, mulattatni s figyelemmel kísérni a körébe tartozó napi eseményeket s e tervünkhöz, úgy hisszük, hívek maradtunk – legalább eddigi számaink bizonyságot tesznek mellettünk s ezután még inkább fognak. Irányunkat illetőleg «Vezéreszméinkben» bevallottuk, hogy nem fogunk hízelegni a nemzeti előítéleteknek, az idegen nemzetiségeket testvéreinknek nézzük s ápolni fogjuk a magyar nép nemes érzelmeit, tiszteletreméltó hajlamait, szellemibb vágyait. Mutassa meg a szerkesztő úr: miben sértettük meg az erkölcsiséget, az ízlést, a tudomány és józan ész tekintélyét! Álljon elő kívánságaival, minő tervet és irányt kíván tőlünk. Hadd halljunk a puszta szó mellett tényt, okot, tanácsot.

Azt is mondja a szerkesztő úr, hogy nem igen írunk a nép számára, Nem tudjuk, mit ért a szerkesztő úr a «nép» alatt. Mi nem írunk azon néposztálynak, mely nem tud olvasni, annak sem, mely valami csekély előismerettel nem bír s nincs fogékonysága az irodalom iránt. Mi azon osztálynak írunk, mely nem nyers tömeg, megvannak szellemibb vágyai, de nem oly vagyonos, hogy az irodalomra valóban költhessen, sem annyira tudományosan készült, hogy a szaklapokat s könyveket élvezhesse s ideje sincs reá sokat olvasni. Hogy ez osztály hazánkban számos, mutatják előfizetőink. Mi azt hisszük, hogy ily közönség nem szorult holmi mesterkélt együgyű előadásra, sem iskolás hangra. Mi a népiest iratainkban sem a póriasság-, sem az affektációban nem keressük, hanem az egyszerű, világos, érdekes s tömött előadásban. Mi nem kívánjuk lapunk íróitól, hogy megtagadják magukban a mívelt embert, kit a nép örömest és tisztelettel hallgat, sőt ellenkezőleg megkívánjuk bennök. Mi sem hisszük, hogy egészen eltaláltuk volna a hangot, de azt igen, hogy jó úton járunk s mindinkább el fogjuk találni.

Egyébiránt, ha a szerkesztő úr valamely jobb terv, irány vagy előadási modor birtokában van, legyen szíves azt közölni velünk. Látogasson meg bennünket vagy mi teendjük tiszteletünket. Ugyanakkorra kérjük azon történeti cikkét is, mit lapunk megindulásakor önként ígérni szíveskedett. Kíváncsiak vagyunk látni: miben helyezi ön a népies előadást s minő irányt követ?