Gizella kisasszony, a szentjánosi tanítókisasszony nagyon csinos leány lett volna, csak ne lett volna olyan nagy orra. A termete darázskarcsu és gömbölyü volt, a haja, melynek fodorítására kiváló gondot fordított, szénfekete volt, a bogárszeme édesen, epedve ragyogott, – hanem az orra csunya volt. Ügyes leány is volt és szeretett csinosan öltözködni. Nyáron rendesen fehérben járt és ha tipegő léptekkel végigment a fő-utca eperfái alatt, a kezében vitte a világos szalmakalapját és olyan előkelő volt, mint egy városi kisasszony. Művelt és mélyérzésü leány is volt, sok verset tudott könyv nélkül és igen szépen zongorázott. Az emberek százszor mondták és ő maga is meg volt róla győződve, hogy messze földön ő volna a legszebb leány, csak az orra ne volna olyan nagy. Sokat nézegette magát a tükörben, néha sírt is egy keveset a természet kegyetlen tréfáján. De segíteni már úgy sem lehetett a dolgon. Azzal vigasztalta magát, hogy még így se cserélne a másik tanítókisasszonynyal, akinek nagyon finom metszésü kis orra volt, de aki, szegény, púpos volt egy kicsit.

Az ember hozzászokik mindenhez, és Kelemen is hozzászokott Gizella orrához. Hozzászokott és belátta, hogy a plébánosnak igaza van ha azt mondja: A fődolog a szív és nem az orr!

Kelemen segédjegyző volt és csak nemrégiben került ide a szolgabíróságtól. Meglátszott rajta, hogy a szolgabírónál írnokoskodott, mert gavalléros modora volt, szeretett vadászruhában járni és a haját a homlokába fésülte, mint a vidéki urak szokták. Egypár forintja lehetett is hazulról. Eleintén gyakran emlegette a régi nemességét és holmi lovagias ügyekről beszélt, – később azonban kitudódott, hogy Kelemen szelidlelkü, jó fiu, akinek csak jár a szája, mert a vármegyénél így tanulta, de különben egy legyet se tudna bántani.

Szentjánoson egy nap elhatározták, hogy Kelemen feleségül fogja venni Gizellát és Kelemen belenyugodott, bár az ötlet nem eredt tőle, hanem inkább Gizellától. Ha összetalálkoztak a templom előtt, a leány epedve pillantott reá fekete, szép szemével, Kelemen pedig kivette gomblyukából a rózsát és gavallérosan odaajándékozta neki. Néha, különösen ha úton volt és egypár napig nem látta, úgy érezte, hogy komolyan szereti a leányt. Fürjvadászat idején, amikor a jegyzővel a boglya tövében aludt, el is ábrándozott a csillagos éjszakában és elgondolta, hogy jó volna, ha már feleségnek szólíthatná Gizellát. Máskor, ha az orrát nézte, úgy érezte, hogy mégis tévedett és nem szereti a leányt olyan nagyon. Abban azonban sohasem kételkedett, hogy Gizella őt nagyon szereti és ha már feleségül kell vennie egy tanítókisasszonyt, inkább őt venné el, mint a púposat.

Ebben az időben történt, hogy megint kinyitották az urasági kastély ablakait, miután éveken át zárva tartották. Az ispán azt mondta, hogy a fiatal méltóságos asszony ide jön lakni.

Az asszonyt három esztendővel ezelőtt vezette oltárhoz a fiatal báró, családja makacs ellenkezése ellenére. Valami exotikus külföldi családból származott a báróné, a férje egy francia fürdőhelyen ismerte meg. A fiatal pár aztán három évig fényes háztartást vitt a fővárosban, jó egyetértésben és telemarékkal szórva a pénzt és bár az asszony marka jóval kisebb volt, mint a báróé, jóval többet dobott ki az ablakon. Ennyi idő alatt megnyiltak az asszony előtt a legzárkózottabb szalónok ajtai is, sőt egy korát messzire megelőző, fölvilágosodott fenséges úr, szakítva a születési előitéletekkel, meleg barátságával tüntette ki a fiatal házasokat. Mindennapos vendége lett a palotájuknak és szeretetreméltó fesztelenségében nem neheztelt még azért sem, ha a báró estente a kaszinóba ment és az ősökben szűkölködő fiatal asszony egyedül fogadta magas vendégét.

Három esztendő leforgása után a báró azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy vagyonilag körülbelül tönkrement. Szerencsétlenségében némi erkölcsi erőt kölcsönözhetett neki a tudat, hogy milliomos nagynénjének szívbaja már igen előrehaladott állapotban van.

A báróné meglepő nyugalommal fogadta elszegényedésük hírét. Még szemrehányást sem tett a férjének. Amióta a fiatal fenséges urat nemrégiben egy csehországi dragonyos ezred élére állították, az asszony különben is untatónak kezdte találni a fővárosi életet és most azt mondta az urának: – Takarékoskodni fogunk és föloszlatjuk budapesti háztartásunkat. Én lemegyek a jószágra, maga pedig eljön velem vagy itt marad egyedül.

A báró az utóbbit választotta és a belső Józsefvárosban csinos legénylakást bérelt, a báróné pedig lement Szentjánosra takarékoskodni. Csak a társalkodónéját vitte magával meg a legkedvesebb komornáját, aztán a kocsisát, a groomját, meg a francia szakácsát. Persze a komornyik is lement vele. A lovak közül csak három párat tartott meg. Szentjánosra érve, megparancsolta a cselédségnek, hogy ne eresszenek hozzá látogatót, mert nem akar látni senkit.

A szentjánosiak, persze, sokat foglalkoztak a bárónéval. Gyakran látták, rendesen gyalog, ritkán lóháton, kocsin soha. Korán reggel sokszor hosszu sétát tett a szőllőshegyek felé, ilyenkor keresztül kellett mennie a községen. Egyszerü, sötétszínű ruhákat viselt, amelyeken csak a szakértő ismerte meg a párisi szabóművész remekét. Ékszert, fülbevalót sohasem láttak rajta, a barna haját is símán elválasztotta a homlokán. Ha a cigánygyerekek üldözőbe vették, egy pár hatost osztott szét köztük, vagy forintot, amilyen pénz éppen a kezébe akadt, – ha valaki megemelte előtte a kalapját, könnyü fejbólintással köszönt. Alkonyatkor rendesen a kastély verandáján ült, egy könyvben lapozgatva, vagy a kék levegőbe bámulva; ilyenkor cigaretta füstölgött előtte a kis márványasztalon.

Kelemen az ér partján látta meg először a bárónét. Éppen a principálisa vizsláját iskoláztatta, mikor lódobogást hallott maga mögött. A báróné ügetett végig a fasoron. Közvetlen mellette megállította a paripáját és elbámészkodott egy virágzó orgonafán.

– Szabad abból a szép virágból venni? – kérdezte.

Idegen kiejtéssel, de folyékonyan beszélte a magyart. A segédjegyző fülig elpirult, aztán sietve letört egy jókora ágat. Még annyi időt sem vett magának, hogy megkeresse a kését és a nagy sietségben kissé meg is vérezte az ujját. A báróné a nyereg alá tűzte a virágot, aztán egy oldalpillantást vetve Kelemen kezére, mosolyogva mondta:

– Ön igazi gavallér, vérét ontja hölgye szeszélyeért.

Most nézett csak a Kelemen arcába és ott valami nagyon meglepő dolgot láthatott, mert a finom sápadt arca egyszerre rózsaszínü lett és egész hangosan azt mondta: Oh la la!

Még egyszer megnézte, aztán a fejével bólintott és odaszólt a lovának – nem tudni, minő nyelven – Gau! és tovább ügetett a parton.

Egypár nap mulva megint összehozta őket a véletlen. Kelemen a szőllőkből jött és a cigánysor fölött szembe találkozott a bárónéval. Ezúttal gyalog volt és megint egyedül, a kezében nagy falegyezőt vitt, azzal védekezett a nap ellen. Most is az asszony szólította meg.

– Kérem, merre kell a várromhoz fölmenni?

A segédjegyző akadozva elmagyarázta neki a járást.

– Ebből én nem értek semmit, kérem. Nincs itt senki, aki engem elkalauzolhatna?

– Ha megengedné a méltóságos báróné, hát én…

Az asszony csak most ismerte meg megint.

Most is meglepettnek látszott, de ezuttal nem mondta, hogy oh la la, hanem így szólt.

– Óh, lám, hisz ön az én orgonavirágos gavallérom!

Együtt mentek föl a keskeny ösvényen, az asszony előre ment, Kelemen követte és titokban azt a megfigyelést tette, hogy a bárónénak remek lába van. Az asszony néha meg-megállt, ilyenkor lihegő kebléhez szorította a kezét és fáradt mosolylyal nézte a vidéket. Odafenn letelepedett a szürke bástyára – mialatt Kelemen a régi torony falának dőlt – és némán figyelte a füle mellett elcikkázó toronyi fecskéket.

– Hogyan hívják önt? – kérdezte a báróné hirtelen.

– Bozóki Kelemen Zoltán a nevem, – mondta a segédjegyző, kalapját megemelve. Most használta talán először életében a prédikátumát.

Az asszony kissé elmosolyodott.

– Katona ön?

– Segédjegyző vagyok.

– Gondoltam, hogy katona, mert az arca olyan, meg a modora is.

Gyorsan, kissé akadozva beszélt. Kelemen magában azt a megfigyelést tette, hogy az asszony beszéd közben nem néz soha a szemébe. Lemenet a báróné egyszerre nagyon elfáradt. Azt mondta:

– A karjára támaszkodnám, ha nem volna terhére…

Amikor a kastély elé értek, megint azt mondta:

– Most nem tudom, hogyan köszönjem meg a nagy szívességét. Hanem tudja mit – ebédeljen velem!…

Este hét óra volt és a segédjegyző olyasmit morgott, hogy ő már megebédelt tizenkettőkor, hanem azért sarkon követte az asszonyt.

– Menjen a kertbe és várjon meg ott. A diófák alatt teríttetek.

Azután eszébe juthatott, hogy nagyon is rövidesen rendelkezik a fiatalemberrel, mert bocsánatot kérő hangon, szelíd mosolylyal mondta: Kérem szépen! (Tulajdonképpen így mondta: Kerem szepen!)

Jó félórát kellett Kelemennek várnia. Amikor az asszony megjelent a diófák alatt fehér ruha volt rajta, a haja nedves volt, mintha fürdőből jönne. Ketten ebédeltek meg a csinosan terített asztalnál, mint egy fiatal házaspár. Az ebéd nagyon egyszerü volt, sokkal egyszerűbb, mint teszem a jegyzőné vendégsége és az inasok nesz nélkül, a jónevelésü cselédet jellemző közömbös arccal szolgálták ki őket, mintha magától értetődő dolognak találnák, hogy őméltósága segédjegyzőkkel ebédel kettesbe.

A báróné később kávét öntött a Kelemen csészéjébe és cigarettára gyujtott.

– Kedves izé úr…

– Kelemen Zoltán, – mondta a segédjegyző, könnyü meghajlással.

– Kedves bozóki Kelemen Zoltán, szép volna öntől, ha a barátom lenne… Mert lássa, én egy szegény asszony vagyok, akit biztosan megöl az unalom, ha ön nem könyörül meg rajtam…

Később eldobta a cigarettát, fölkelt és kezet nyujtott a segédjegyzőnek.

– Most aludni megyek, mert korán szoktam kelni. Mutassa magát máskor is… Igaz! Még egyet! Akar nekem egy szívességet tenni? Nyirassa le a haját kurtára, de egész kurtára… Ugy-e megteszi az én kedvemért?

Megint hozzátette: Kérem szépen!

Azzal eltünt a kastélyban. Az égen már millió csillag ragyogott, amikor Kelemen elért a községbe, az eperfák alatt pedig szentjánosbogarak csillogtak. A segédjegyző nem ivott sokat a báróné vörös borából, de azért mégis úgy emelgette a lábát, mint a részeg ember…

Egypárszor eszébe jutott, hogy hátha talán nem igaz az egészből semmi, hátha talán csak úgy álmodta meg a délutáni kalandját. Hanem aztán úgy rémlett neki, mintha a kabátja karján, ott, hol a báróné reátámaszkodott, valami finom, édes illatot érezne. Ezt az arisztokratikus illatot még egész éjszaka érezte.

Reggel elment a borbélyhoz és kurtára nyiratta a haját. Az utcán véletlenül összetalálkozott Gizella kisasszonynyal, a kisasszony értett az ilyen véletlenek előkészítéséhez és a tanítónő rémülten csapta össze a két kezét, amikor megpillantotta udvarlója kopasz fejét. Különben rózsaszínü csipkeruhát viselt, kivágott cipőt és piros harisnyát, az arca rózsapiros volt, a haja pedig fölsütve. A segédjegyző annak a másik asszonynak fölséges egyszerűségére gondolt és úgy találta, hogy a tanítókisasszony ma a rendesnél is izléstelenebb…

Három napig nem tudott magával mit kezdeni. Az irodában szórakozottan írta a marhaleveleket, közbe a bárónéra gondolt és azon törte a fejét, hogyan állíthatna be hozzá. Negyednapra maga a báróné jött el érte. Korán reggel lovaglóbotjával megkopogtatta a segédjegyző lakásának ablakát.

– Hallottam, hogy itt lakik… Miért nem váltja be az igéretét? Miért nem mutatja magát nálam? Elhiszem, hogy untatom a zaklatásommal, de legyen udvarias és áldozza föl magát… Ma este eljön ebédre? Rajta leszek, hogy ne unja magát!

A principális a szomszéd ablakból végighallgatta ezt a beszédet és a lélegzete majd elakadt a nagy csodálkozásban. Lám, ez a Kelemen!

Ettől a pillanattól fogva bizonyos gyöngéd elnézéssel bánt segédjével, úgy érezte, hogy a kitüntetésből, amelyben ő méltósága Kelement részesíti, ő reá, mint a jegyzői kar tagjára is jut egy csöpp.

Kelemen pedig az este elment a bárónéhoz és elment a többi estén is. A báróné tényleg úgy viselkedett, mintha a vendégét minden áron mulattatni akarná. Csevegett neki és néha, különösen ha jókedvében volt, sziporkázott az elmésségtől, máskor leültette maga mellé a zongorához. Kellemes kis énekhangja volt, a csinos francia dalokat diszkrét bájjal tudta előadni. Inkább szavalás volt, mint ének, a trillákat néha egy halk sóhajjal jelezte csak. Máskor elővett valami könyvet és francia verseket olvasott Kelemennek. A segédjegyző ugyan egy szót sem értett franciául, de a báróné nyelvének zenéje elragadta. Az asszony egy-egy verset le is fordított neki prózában, esetlen, szellemes magyarsággal.

Ekkoriban történt, hogy a báró egy napra meglátogatta a feleségét és ott találta nála a segédjegyzőt. A báró föltünően szép, komor arcu férfi volt, megjelenése tisztelettel teljes félelemmel töltötte el Kelement.

– Bemutatom magának egy kedves barátomat, Kelemen urat – mondta az asszony.

A báró közömbös udvariassággal nyujtott kezet a segédjegyzőnek, aztán megakadt rajta a szeme és meglepetten mérte végig.

És ő is azt mondta, amit már az asszony is mondott első találkozásuk alkalmával: Óh la la! – Majd hozzátette:

– Különös hasonlatosság a fenséggel!

Az asszony kedvtelenül vállat vont és csak ennyit válaszolt:

– Rögeszme!

Erre a báró is vállat vont és cigarettával kínálta meg vendégét.

Kelemen csak most, a férj jelenlétében ébredt annak a tudatára, hogy bolondul szerelmes az asszonyba. A babonás, ösztönszerü tisztelet ellenére, melyet a báró iránt érzett, dühös féltés fogta el. Csak akkor nyugodott meg némileg, amikor a báró ebéd után befogatott és kijelentette, hogy visszamegy a fővárosba.

Egypár nap mulva a körjegyző, aki fővárosi ujságokat járatott, kiböngészte a személyi hírek közül, hogy egyik fiatal fenséges úr, aki budapesti tartózkodása alkalmával a magyarok lelkes barátjának mutatta magát és aki jelenleg mint dragonyos ezredes állomásozik Csehországban: eljegyezte magát egy külföldi uralkodócsalád bájos princeszszével. A körjegyző igen megörült az ujság ama megjegyzésének, hogy a princesz nagy buzgalommal tanulja a magyar nyelvet.

Amikor Kelemen aznap megint tiszteletét akarta tenni a kastélyban, először esett meg vele, hogy nem fogadták el. A báróné beteg volt és beteg maradt még három napig. Negyednapra maga küldött a segédjegyzőért.

A bárónén meglátszott még az átszenvedett betegség nyoma: sápadt volt és ideges Fölényes nyugalmát egészen elvesztette, szórakozottnak látszott és nyugtalanul járt-kelt a kertben.

Vacsora után egyszerre beteges jókedv váltotta föl a szomoruságát, pezsgőt hozatott és összekoccintotta a poharát a segédjegyzőével.

– Igyék, Kelemen! A világ minden mátkapárjának egészségére… Mondja, volt ön már szerelmes?

– Nem! – mondta Kelemen sötét arccal.

– Hazudik, barátom. Ha azt mondaná, hogy igen, akkor is hazugságot mondana!

Kelemen megszeppent. Attól félt, hogy a báróné megtudta valahogyan a tanítókisasszonynyal való dolgát és féltékeny lett… Később merészen mondta:

– Ha én valakit szeretnék, azért meg tudnék halni!

A báróné fölkacagott.

– Pompás, Kelemen. Ezt már szeretem! Igazi férfi!

Aztán elborult az arca és elgondolkozva mondta:

– Különben – ki tudja? Lehetnek a férfiak közt is jó bolondok, éppen úgy, mint az asszonyok közt… Itt lenn, talán még inkább, mint ott fönn…

Majd a zongorához ült és egy merész áriát énekelt a Szép Helénából. Aztán egy éles diszakkorddal abbahagyta a játékot és villogó szemekkel lépett a segédjegyző elé. Jó ideig nézte az ajkát harapdálva és Kelemen egyszerre rettenetes szívdobogást kapott és szédülni kezdett a báróné pillantásától.

– Megkegyelmezek önnek! Hanem menjen most, fusson, mert különben baj éri.

Kelemen habozott, a szép asszony azonban az ajtóra mutatott.

Amikor a segédjegyző egy pár nap mulva megint fölmerészkedett a kastélyba, a komornyik azt mondta, hogy ő méltósága az este hirtelen elutazott. Családi gyász érte: a báró nagynénje meghalt szívszélhűdésben.

– És mikor jön vissza?

– Azt parancsolta, hogy küldjük utána a holmiját, mert nem fog többet visszajönni Szentjánosra.

A segédjegyző úgy érezte magát, mintha taglóval főbe ütötték volna. Annyit értett csak meg az egészből, hogy az asszony el tudta őt dobni, mint egy kifeslett keztyűt. Emésztő szomorusággal a szívében, a keserűségtől és haragtól fuldokolva ballagott haza…

Egypár napig nem is ment az irodába, a principális nem is bántotta, hanem diszkrét gyöngédséggel osztozott a fájdalmában.

Megint egy hét mulva az ispán lepecsételt kis csomagot hozott Kelemennek: a báróné küldte a fővárosból. A csomagban csinos ezüst dohányszelence volt, a báróné színes címerével. Más semmi, – egy sor írás sem! De a papirból, amelybe a szelence csomagolva volt, kiérezte azt a finom illatot, amely a báróné ruháiból áradt ki.

Kelemen gondosan a szekrénybe zárta a szelencét, élete első és utolsó regényének az emlékét, aztán az ablakhoz lépett.

Odaát éppen Gizella kisasszony sétált az eperfák alatt. Elég csinos volt a csipkeruhájában, meg a fölsütött hajával, csak ne lett volna olyan csunya orra! Kelemen elgondolta, hogy a plébánosnak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy asszonynál fő a szív és nem az orr… Az orrát megszokja az ember, hanem ha rossz a szíve, azt sohasem szokja meg. És Kelemen elhatározta, ha már tanítókisasszonyt kell feleségül vennie, inkább Gizellát venné el, mint a púposat.