Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn – alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…
– Igyunk meg egy pohár pálinkát, – indítványozta Béni.
– Mit akarsz? – szólt Jenő, – ide csak zsebtolvajok járnak…
– Éppen azért. Nagyon bele csömörlöttem a tisztességbe…
Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.
– No nézd! – mondta. – Nem ismered?
– Ki az?
– Marietta, a szőke Marietta…
A másik is föltette a monokliját.
– Ohó, Marietta de la Dor?
– Gondolom ilyenféle neve volt… Hogy megrútult!
– Meg biz’a!
A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz kötött plajbászszal.
A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett A szőke Marietta dalá-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek, a sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort… Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…
– A szőke Marietta!
Jenő halkan zümmögte a dalt.
– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért nem adom.
Jenő vállat vont, a másik folytatta:
– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi leány.
A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…
Nem volt addig nyugta Béninek, míg oda nem ment a pénztárhoz.
– Jó estét, Marietta!
– Jó estét!
– Nem ismer rám, ugy-e?
– Emlékszik, Bakó Gyurka cimborája voltam…
– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer össze is vesztek a kis Gyurkával.
– Tudja mi lett a kis Gyurkából?
– Azt mondják, hogy Amerikába ment, vagy Braziliába, kávét kapálni.
– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig udvarolt magának?
– Hogyne, hiszen sokat mulattunk együtt… Úgy hallom, hogy meghalt?
– Elsikkasztotta az ezred pénzét, aztán egy kicsit fejbe lőtte magát.
Marietta rábólintott a fejével.
– Benn volt az ujságokban, meg is volt rajzolva.
Ez a közömbös megjegyzés még epésebbé tette Bénit.
– Fogatot most már nem tart, nagysád?
– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni és azt mondta, menjek a pokolba…
– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves anyja, de la Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?
– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán; Hábernénak hívják…
– Kedves atyja meg valószínüleg házmester?
– Nem tudom, sohasem ismertem.
– Igaz, nem találkozott ujabban Farkas Endrével?
– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?
– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a fülében van, az cseh üveg!
A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés kérdéseire, most halkan elmosolyodott.
– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet elvitte Ignác.
– Miféle Ignác?
– A főpincér a dalcsarnokból.
– Az a félszemü gazember?
– Az.
– Hogy eshetett ez?
– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a dalcsarnokba… Azt mondta, keressek pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…
Jenő időközben fizetett és fütyörészve lépett a pénztárhoz.
– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni az egész életét?
– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt. Nem kell meginnia…
– Jó éjt, szőke Marietta!
Az utcán azt mondta Béni:
– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának egy százszor elzüllöttebb férfit!