(Magyar rege.)

Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg.

Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el őket.

Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták, hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott:

– Nézzetek oda!

Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba, szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának:

– Te az enyém, én a tied!

Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.

Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és szörnyű haraggal támadt a leányaira:

– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom!

– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le az ők csillagukat!

– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.

Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen. Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört az országba. Kard, ki hüvelyből!

Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a halálba.

Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize…

Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak…