(Sziciliai mese.)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki szebb volt a napnál.

Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a – sorsa.

Egy-két nap mulva a Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s megszólította:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem fogadhatna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt.

Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta.

– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy, te szép leány?

– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh, úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a Sors:

– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek.

Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát s mondta neki:

– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta.

Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának:

– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed?

Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának. Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt. Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s megveszi jó áron.

– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet.

Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint fizessenek ezért a szép selyemért?

Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem.

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én feleségem és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.