(Német mese.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza üres tarisznyával a vén halász.

Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak megszólalt:

– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó.

– Hogyhogy? kérdezte a vén halász.

– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok.

– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza.

– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat?

– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem.

Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony!

– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle valamit!

– Ugyan mit kívánhattam volna?

– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott királyfit s kérjen kőházat tőle.

Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte, kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált:

Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de mégis csak kinyögte:

A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta:

Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram, teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az orrát:

– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb.

– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal.

De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell, s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte:

Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva:

A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta:

Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák, arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt, s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték arany kefével.

– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom.

– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk.

De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt oda, s egyszerre csak azt mondta az urának:

– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van, ahogy van, – most már király szeretnék lenni!

Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan megbolondult.

– Ugy-e, tréfálsz, asszony?

– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat.

– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani?

– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez hasonlatost soha. Indul vagy nem?

Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte. Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak belekiabált a tengerbe:

Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az elátkozott királyfi s kérdezte:

Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve:

Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta:

Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson, korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak s várták, lesték a felséges királyparancsolatját.

Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta. Összecsapta a kezét:

– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled?

– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen?

– No, ez igazán csuda dolog.

– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni!

– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál. Hiszen pápa csak egy van a világon.

– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben fejét vétetem.

Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a tenger partjára s belekiáltott a tengerbe:

Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt: látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra:

Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél:

De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól kikacagta magát, mondta a vén halásznak:

Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel, hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg félénken felnézett az asszonyra s kérdezte:

– No, asszony, meg vagy-e most elégedve?

– Meg is, nem is, mondotta az asszony.

S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött, mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem!

Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni.

De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem tudta, ébren van-e, álmodik-e.

– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit gondoltál? Nem félsz az Istentől?

– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten akarok lenni!

Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg. Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal:

Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet:

Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi! Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt vágódott ijedtében.

Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak, a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak.