(Az Ezeregyéj meséiből.)

Volt egyszer egy gazdag kereskedő. Rengeteg vagyona volt földben, portékában, tiszta pénzben. Időnként el kellett utaznia hazulról, hogy az üzlete dolgát végezze azokkal, akikkel összeköttetésben volt, egyet s mást megbeszéljen. Egy alkalommal azonban igen-igen messzire kellett utaznia. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, a tarisznyáját jól megtöltötte kétszersülttel, datolyával, aztán felült a lovára s nekivágott a rengeteg pusztaságnak. Azon a pusztaságon egy élő lélek sem lakott. Nem is történt semmi baja arrafelé való útjában. A dolgát a városban elvégezte, aztán visszafordult. Már tizennégy napja jött visszafelé, s a tizennegyedik napon oly rettenetes nagy meleg lett, hogy nem győzte tovább a lovaglást. Leszállott a lováról s az úttól messzire letelepedett egy fa alá, ott elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni. Amint eddegélte a kétszersültet meg a datolyát, a datolyának a héját jobbra-balra hajigálta, nem törődve, hova, merre. Aztán, mikor jóllakott, muzulmán szokás szerint megmosta a kezét, – mert közbe legyen mondva, a fa tövében volt egy forrás is – megmosta arcát, lábát és imádkozott. Alig hogy elvégezte imádságát, egyszerre csak ott termett előtte egy rettenetes magas szörnyeteg. Hófehér volt a haja, kard volt a kezében s szörnyű hangon kiáltott rá:

– Állj fel, hogy öljelek meg a kardommal, úgy, amint te megölted az én fiamat!

Hej, megijedt a kereskedő! Nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ő nem ölt meg senkit soha életében. Könyörögve nézett a szörnyetegre s mondotta neki:

– Óh, jaj nekem! Hát mi bűnt követtem én el, hogy te meg akarsz engem ölni?

– Megöllek, – ismételte a szörnyeteg – mert megölted a fiamat!

– Óh, Istenem, – mondotta a kereskedő – hát hogy ölhettem volna én meg a te fiadat, hiszen én nem is ismerem, nem is láttam soha!

– Hát nem te ütötted le, amikor ide jöttél?! – kérdezte a szörnyeteg. – Nem te dobtad meg a datolyával?! Mindjárt szörnyet halt.

– Igaz, – mondotta a kereskedő – hogy én a datolya héját eldobtam, ezt nem tagadom.

– No, ha nem tagadod, – mondotta a szörnyeteg – újra mondom, hogy megölted a fiamat. Szembe dobtad datolyával s ő attól rögtön szörnyet halt.

– Óh, uram, kegyelmezz életemnek, – könyörgött a kereskedő.

– Nincs kegyelem, nincs irgalom! Hát nem igazság megölni azt, aki ölt?

– Megengedem, – mondotta a kereskedő – de mikor én nem öltem meg a te fiadat, s ha megöltem volna is, ártatlan vagyok a dologban! Könyörgök neked, bocsáss meg, hagyd meg az életemet.

– Nem, nem, – ordított a szörnyeteg – készülj a halálra!

Azzal karján ragadta a kereskedőt, arccal lenyomta a földre s felemelte a kardját, hogy a fejét levágja. Sírt keservesen a kereskedő, hullatta könnyeit, mint a záporeső, újra elzokogta az ő nagy ártatlanságát, elkeseregte, hogy többé nem látja a feleségét, drága, szép gyermekeit s újra, meg újra könyörgött a szörnyetegnek, ne bántsa, hagyja meg az életét, de hiába, mindhiába: a szörnyeteg nem akart megkegyelmezni.

– Megöllek, hiába könyörögsz, szörnyű halálnak halálával halsz meg, mint az én fiam!

– Hogyan, – zokogott a kereskedő – hát nincs a te lelkedben semmi irgalom? Hát nem indítanak meg az én könnyeim? Van lelked megölni egy ártatlan embert?

Aztán csendesen, keseregve, jajongva mondotta a következő verseket:

– Az emberi életnek mindössze két napja van. Az egyik napon biztosságban él, a másik nap csupa bizonytalanság. Az egyik napja csupa derü, mosolygás, a másik napja felhős, szomorú. Látod a szellőt, hallod a szellőt, amint zúgatja, búgatja vihar-szárnyait? Imé: csak a legmagasabb fákba kap bele. Hány szép és hány csunya fa van a világon, de imé az emberek csak azokra a fákra dobnak követ, amelyeken gyümölcs vagyon. Az égen vannak megszámlálhatatlan csillagok, de közöttük csak a legnagyobbaknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása. A szerencse gondtalanná tett tégedet és tévedésbe ejtett, de éjnek éjszakáján hirtelen a legrettenetesebb vihar támad.

A kereskedő még egyszer, hogy ezt a verset elkeseregte magában, könyörögve fordult a szörnyeteghez, de az felemelte a kardját s már-már le akart suhintani rá.

– Várj még egy pillanatot, még csak egy szót, – könyörgött a kereskedő. – Adj nekem haladékot, engedd meg, hogy menjek haza feleségemhez, búcsúzzam el tőle s gyermekeimtől; hogy készítsem el végrendeletemet; hogy oszthassam el vagyonomat közöttük, nehogy pörlekedjenek majd halálom után. Adj nekem időt, hogy rendezzem el minden dolgaimat barátaimmal, szomszédaimmal, kereskedőtársaimmal s egy esztendő mulva, esküszöm neked, visszajövök ide, erre a helyre, ez alá a fa alá.

– Nem hiszek neked, – mondotta a szörnyeteg – nem jössz vissza.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy visszajövök, engedj haza.

– Hát egy esztendő kell neked? – kérdezte a szörnyeteg.

– Egy esztendő, csak egy esztendő!

– Jó, – mondotta a szörnyeteg – tehát visszajössz? Mehetsz!

A szörnyeteg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kereskedő meg felkelt a földről, reszketve, támolyogva, felült a lovára s szép csendesen hazament, de egész úton szakadott a könny a szeméből, gyötörte a szörnyű bánat, hogy még csak egy esztendeig tart az ő élete s akkor meg kell halnia ártatlanul, szörnyű halálnak a halálával. Mikor hazaért s a felesége, a gyermekei elébe szaladtak nagy örömmel, ő sírva borult a nyakukba, hangos sírásától zengett a ház, az udvar. Rettentő ijedséggel néztek rá mind:

– Mi történt veled, édes, jó uram? Mi történt veled, édes, jó apám?

– Óh jaj, ne is kérdezzétek, – felelt a kereskedő – még csak egy esztendeig tart az én életem.

Elképedve néztek rá s várták a magyarázatot. A kereskedő elbeszélt mindent a legaprajára, hogy mi történt vele. Hej, lett szörnyű szomorúság a házban! Szörnyű sírás-rívás, jajgatás. Összecsődültek a szomszédok és lett nagy szomorúság mindenütt, mert a kereskedőt igen szerették, de hiába, mit tehettek? Nem segíthettek rajta, s szegény kereskedő készült a halálra. Elkészítette végrendeletét; elosztotta vagyonát; rabszolgáinak, rabszolganőinek visszaadta szabadságát; rengeteg alamizsnát osztott ki a szegények között. Aztán egyszerre csak közeledett az esztendő vége. Készülnie kellett, indulnia kellett a halálos útra.

Mind el akarták kísérni, de a kereskedő nem engedte. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, szomszédaitól, jó barátaitól keserves könnyhullatás között, aztán felült a lovára, Istennek ajánlott mindenkit s elindult. Ment, mendegélt, addig ment, mendegélt, amíg arra a végtelen pusztaságra ért, azon a végtelen pusztaságon éppen az alá a fa alá, ahol találkozott a szörnyeteggel. A lovát megkötötte a fához, aztán letelepedett a fa alá, a forrás mellé, és nézett szomorúan maga elé a földre. Amint itt üldögélt s hullatta a könnyét, egyszerre csak ott áll előtte egy öreg ember. De ennek az öreg embernek más volt a képe, mosolygott az arca, a szeme s barátságosan üdvözölte. Ezzel az öreg emberrel volt egy szép szarvas is; a szarvasnak a nyakán egy szalag, annálfogva vezette az öreg ember a szarvast.

– Testvér, mi bajod, miért vagy olyan szomorú? – kérdezte az öreg ember a kereskedőt – s hogy vetődtél te ide, ahol emberek nem szoktak járni? Tudod-e, hogy ez a gonosz szellemeknek a tanyája?

A kereskedő elmondotta nagy búsan, hogy bizony nem jó kedvéből jött ide. Ez meg ez történt vele. Visszajött ide meghalni. Az öreg ember szörnyen elcsudálkozott:

– Na, még ilyen dolgot sem hallottam világon való életemben! És te megtartottad esküdet? Na, itt maradok, tanuja akarok lenni annak, ami itt történik.

Az öreg ember leült a kereskedő mellé, aztán el kezdett beszélgetni. Beszéltek erről, beszéltek arról, s egyszerre csak ott terem közöttük egy másik öreg ember, ki két fekete kutyát vezetett pórázon. Üdvözölte őket, azok fogadták, aztán letelepedett ő is közéjök. Megkérdezte, hogy mi jóban járnak. Az első öreg ember elmondotta a kereskedőnek a dolgát, hogy szegény feje hogy járt, mint járt, miért jött ide. Ahogy ezt meghallotta a fekete kutyás ember, mondta:

– Na, erre én is itt maradok. Akarom látni, mi történik itt.

Alig ült le a második öreg ember, jött egy harmadik. Az egy öszvért vezetett. Köszönt barátságosan, emezek fogadták, aztán szóból szó kerekedett, ő is letelepedett közéjük, s mikor meghallotta, hogy miért vannak itt, miért várnak, ő is mondta:

– De már ezt megvárom. Akarom látni, mi történik itt.

Hiszen nem kellett sokáig várniok, egyszerre csak rettenetes vastag köd kerekedett, gomolygott, terjengett feléjük, aztán támadott szörnyű forgószél, forgott, keringett ez a végtelen pusztaságon, mind közelebb, közelebb hozzájuk, majd hirtelen szertefoszlott a forgószél, eltűnt, elenyészett s közéjük toppant a szörnyeteg, a gonosz szellem, s anélkül hogy üdvözölte volna őket, kirántotta kardját hüvelyéből, felemelte jó magasra s nem törődve a többi öreggel, ráordított a kereskedőre:

– Állj fel, hogy öljelek meg, amint te megölted az én fiamat!

Rettentő félelem szállotta meg az öreg embereket, reszkettek mind valamennyien, mint a nyárfalevél. Nem tudták, mit mondjanak, mit tegyenek. De aztán mégis magukhoz tértek s megszólalt az első öreg ember, aki a szarvassal jött ide. A szörnyetegnek a lábához vetette magát s mondá a következőket:

– Óh, szellemeknek királya, könyörgök hozzád alázatosan, szüntesd a te haragodat s hallgasd meg türelemmel az én beszédemet. Nézz erre a szarvasra és engedd meg, hogy beszéljem el ennek a történetét: csudálatos egy története van ennek. Hallgasd meg s ha tetszik majd neked a történet, ha érdekesnek találod, engedd el e szegény ember büntetésének harmadát.

A gonosz szellem egy kevés ideig gondolkozott, tünődött, aztán mondta:

– Jól van, hát beszélj. Ha érdekes lesz a történet, elengedem a büntetésnek egy harmadát.

Az első öreg és a szarvas története.

– Hát halljátok a történetét, – mondotta az öreg ember – hallgassátok meg figyelemmel.

Ez a szarvas, akit itt láttok, az én feleségem Még csak tizenkét esztendős volt, amikor feleségem lett, mondhatom tehát, hogy nemcsak férje, de apja is voltam. Teljes harminc esztendeig éltünk együtt, anélkül hogy Isten gyermekkel áldott volna meg, de én azért nem haragudtam rá, jól bántam vele; minden kívánságát, minden kedvét betöltöttem. De ne csudáljátok, bizony szerettem volna mégis, ha Isten gyermekkel áldana meg, s hogy utód nélkül ne maradjak, vettem egy rabszolganőt. Annak a rabszolganőnek született egy fia, egy gyönyörű szép fiú, akiben, amint nőtt, növekedett, mind nagyobb, nagyobb örömem tellett. De a feleségem nem nézhette sem az anyát, sem a gyermekét. Eltitkolta ugyan sokáig a haragot, a gyűlöletet, de én sejtettem, de én láttam, hogy rossz szemmel nézi őket. Aztán egyszer ki is tört a haragja, a gyűlölete, szörnyen kitört. Egyszer, mikor már a fiam tíz esztendős volt, hosszú útra kellett mennem. Mikor útra keltem, megkértem a feleségemet, hogy bánjék jól a gyermekkel, az anyjával is, viselje gondját a fiamnak. Megmondottam, hogy egy esztendeig távol maradok a háztól, legyen gondja a gazdaságra, a házra, mindenre. Ám, amíg én távol voltam, azalatt mi történt? Megtanulta a bűbájosságot az én feleségem, ezt az ördögi mesterséget, elvitte a fiamat valami félenvaló helyre, ottan borjuvá változtatta, aztán odaadta az én bérlőmnek, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg. Azt hazudta a bérlőnek, hogy a nyáron vette a borjut.

De ez nem volt elég. A fiunak az anyját meg tehénné változtatta, azt is odaadta a bérlőnek. Meghagyta neki, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg. Mikor én hazatértem esztendő mulva, keresem a fiamat, keresem az anyját, nincsenek sehol.

– Hol a fiam, hol az anyja? – kérdeztem a feleségemet.

– A rabszolganőd meghalt, – mondotta az asszony – a fiadat pedig már két hónapja nem láttam. Azt se tudom, hogy hova lett.

Nagyon megszomorodtam a rabszolganő halálán, megszomorodtam fiam miatt is, de mégis reménykedtem, hátha valahol megtalálom. De telt, mult az idő, hét hét után, hónap hónap után, már nyolc hónap mult el, hogy kerestem szüntelen mindenfelé, nem találtam a fiamat sehol. Hírét sem hallottam.

Aközben elkövetkezett a nagy Bajrám ünnepe. Üzentem a bérlőmnek, hogy hozza be a tanyáról a legkövérebb tehenet, azt akarom áldozni a nagy ünnepen. A bérlő bejött, bevezetett egy tehenet az udvaromra. Ez a tehén a fiu anyja volt, de én azt nem sejtettem. Egy oszlophoz kötöttem a tehenet, aztán felemeltem a bárdot, hogy levágjam, de haj, oly keservesen, oly szomorúan bőgött, olyan bánatosan nézett rám! És láttam, amint a könny kicsordul a szeméből. Megzavarodtam, a bárdot leeresztettem, nem voltam képes levágni a tehenet. Szóltam a bérlőnek, vezesse vissza a tehenet s hozzon másikat helyette. Haj, mit csinált a feleségem, mikor ezt látta!

– Miféle dolog ez, mit csinálsz? Mit akarsz? Miért nem áldozod fel ezt a tehenet? Hiszen ez a legszebb, a legkövérebb minden tehened között!

Nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek. Addig beszélt a feleségem, hogy így, meg úgy, végre is engedtem neki: levágtam a tehenet, aztán lehúztam a bőrét, s ime akkor láttam, hogy a tehén, amely kívülről oly nagyon kövérnek látszott, sovány volt, szörnyű sovány. Csak csontja és bőre volt, semmi egyéb.

– Eredj, – mondottam a bérlőnek – neked adom a bőrét, húsát, csontját, mindenét, vigyed magaddal. Hozzál helyette egy kövér borjút.

Ment a bérlő s csakhamar vissza is tért, vezetett magával egy szép, kövér borjút, megkötötte az udvaron egy oszlophoz, én pedig vettem a bárdot s éppen felemeltem, le akartam rá sujtani, de hallgassatok ide, oly keservesen bőgött szegény, olyan bánatosan nézett rám, aztán hozzám dörgölődzött szép, kicsi fejével, nyalt, csókolt. Nem voltam képes megölni.

– Vidd vissza, – kiáltottam a bérlőnek – ezt a borjút én nem ölöm meg.

Ahogy ezt hallotta a feleségem, kiszaladott a házból, kiabált szörnyen:

– Miféle dolog ez? Hiszen ez a legszebb, legkövérebb borjad valamennyi borjú között. Mit akarsz?

– Feleség, – mondottam én – hagyjad, én nem ölöm meg ezt a borjút. Nézd, milyen szomorú szegény. Hogy nyalja, nyalogatja az én kezemet. Nézd, úgy foly a könny a szeméből, mint a záporeső.

– Óh, te gyáva! – gúnyolódott velem az asszony – miféle férfi vagy?!

De hiába beszélt most az asszony, nem öltem meg a borjút. Parancsoltam a bérlőnek, hogy vezesse vissza az istállóba; hozzon egy más borjút. Hozott is. Azt aztán leöltem a Bajrám-ünnepre. Másnap bejött hozzám a bérlő. Kiintett a házból, hogy menjek ki az udvarra, mert ő valamit akar nekem mondani titokban.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Óh, uram, különös dolgot mondok én neked. Azt hiszem, hálás leszel majd érte. Van nekem egy leányom, aki érti a bűbájosságot. Tegnap, mikor visszavezettem a borjút, amelyet meg akartál ölni, a leányom, ahogy meglátta, elmosolyodott, nevetett, aztán a másik pillanatban hangosan kezdett sírni. Csak úgy hullott a könnye. Kérdeztem tőle: – Mi dolog ez, leányom? Elébb nevettél, mosolyogtál, most meg sírsz. Mi történt veled?

– Apám, – mondotta a leányom – ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi urunknak a fia. Nevettem a nagy örömtől, amikor megláttam, hogy él, hogy nem ölték meg és sírtam, mikor arra gondoltam, hogy szegénynek az édes anyját megölték. Mert az a tehén, amelyet megöltek, ennek a fiúnak az édes anyja. – Aztán azt is elmondotta a leányom, hogy a fiút is, az anyját is a te feleséged varázsolta meg.

Elgondolhatjátok, – mondta az öreg ember – mit éreztem én, amikor ezt a szörnyű dolgot hallottam! Egy pillanatig sem volt otthon maradásom. Szaladva szaladtam a tanyára, hogy beszéljek a bérlőm leányával. Ott volt az istállóban, símogatta, cirókálta-morókálta a borjút. Amikor beléptem, rám nézett a borjú, hullott a könnye, én meg aztán átkaroltam mind a két kezemmel. Óh, szegény, hogy szeretett volna ő is átkarolni, de ő nem tudott egyebet, csak dünnyögött, dünnyögött. Aztán nyalta-falta a kezemet, az orcámat, ott, ahol érte.

– Hallod-e, leány, – mondottam a bérlő leányának – vissza tudnád-e változtatni az én fiamat az ő igazi alakjába?

– Hogyne tudnám, – mondotta ő.

– Óh, ha ezt megtennéd, minden vagyonomat neked adnám.

Mondotta a leány nevetve:

– Te a mi gazdánk vagy és én jól tudom, hogy mivel tartozunk neked. Nem kívánom én ezért a te vagyonodat, de megmondom előre, hogy fiadnak csak két feltétel alatt adom vissza a régi alakját. Az első az, hogy feleségül vesz engem; a második pedig az, hogy engeded megbüntetnem azt az asszonyt, aki ezt a fiút borjúvá változtatta.

Mondottam én:

– Az első feltételedre az a válaszom: a szívem szerint beszéltél, édes leányom. Ha visszavarázsolod fiamat régi alakjába, legyetek egymásé, éljetek boldogan. A másik feltételedre pedig az a válaszom, hogy az az asszony, aki képes volt erre a gonoszságra, minden rosszat megérdemel: tégy vele, amit akarsz. Változtasd át akármivé, csak az életét ne vedd el.

A leány erre kihozott a házból egy dézsát, azt megtöltötte vízzel, föléje hajolt, egynéhány szót morgott belé, amelyeket én nem értettem, aztán a borjúnak fordult s mondá neki:

– Óh, borjú, ha a világ Míndenható ura úgy teremtett téged abban az alakban, amelyben most vagy, akkor maradj meg ebben az alakodban; de hogyha ember vagy, változzál vissza emberré a Mindenható teremtőnek az engedelmével!

Ezt mondván, a vízzel megfecskendezte a borjút s íme abban a pillanatban visszanyerte régi alakját! Óh, ha láttátok volna az én örömömet, ahogy én öleltem, ahogy én csókoltam az én édes, szép fiamat, s ahogy ő ölelt, ahogy ő csókolt engem, sírván keservesen örömében, bánatában! Óh, ha ezt láttátok volna, óh, ha ezt hallottátok volna! Mikor aztán kisírtuk magunkat, mondottam a fiamnak:

– Fiam, nézd meg ezt a leányt, ennek köszönheted, hogy visszanyerted régi alakodat. Én neki megigértem, hogy te őt feleségül veszed. Szíved szerint beszéltem?

Mondotta a fiam:

– Szívem szerint, édes apám!

Mindjárt megtartottuk a lakodalmat. Akkor aztán a fiamnak a felesége ismét megtöltötte vízzel a dézsát, föléje hajolt, mormogott valamit, mindenféle szavakat, amiket én nem értettem s imé: mikor hazaértem, egy szarvastehén szaladgált az udvaromon. Az én feleségem volt az. Ez, amint ti látjátok, ez a szarvas. Telt, mult az idő, egyszer aztán a fiam hosszabb útra ment, hosszú ideig nem kaptam róla semmi hírt. Nyugtalankodtam erősen s elindultam, hogy felkeresem őt, de ezt a szarvast nem akartam elhagyni magamtól, vele indultam hát el a fiamnak a keresésére. Igy kerültem ide, így hallottam meg ennek a szegény kereskedőnek a történetét. Ezért mondottam el ezt a történetet. Nemde, ritka és csudálatos történet ez?

– Valóban ritka és csudálatos történet, – mondotta a gonosz szellem. – Elengedem a kereskedő büntetésének egyharmadát.

Amikor az első öreg ember bevégezte a beszédét, s a gonosz szellem elengedte a büntetés harmadát, eléállott a másik öreg ember, aki két fekete kutyával jött s mondotta a gonosz szellemnek:

– Szellemek királya, én ennél a történetnél, amit itten hallottál, sokkal érdekesebbet, sokkal csudálatosabbat tudok. Engedd meg, hogy beszéljem el, s ha csakugyan érdekesebbnek s csudálatosabbnak találod, engedd el e szegény ember büntetésének még egyharmadát. Elengeded-e?

Mondotta a gonosz szellem:

– Beszélj, hadd halljam a történetet, s ha csakugyan érdekesebb, ha csakugyan csudálatosabb lesz, elengedem a büntetésnek a másik harmadát is.

Erre az öreg ember elkezdte az ő történetét.

A második öreg ember és a fekete kutyák története.

– Szellemek hatalmas fejedelme, nézd meg ezt a két kutyát, ezek az én testvéreim. Az apám a halálos ágyán ezer-ezer zekhinót hagyott mind a hármunkra. Ezzel a pénzzel üzletbe fogtunk, boltot nyitottunk. Telt, mult az idő. Egyszer a nagyobbik bátyám azt határozta, hogy elutazik idegen országba s ott kezd valami üzletet. El is adta minden vagyonát; annak az árán portékát vásárolt s ment a portékával idegen országba. Teljes egy esztendeig volt távol. Egy esztendő mulva, mikor éppen a boltomban ültem, beállít hozzám egy rongyos ember s alamizsnát kér tőlem. Ránéztem, nem ismertem meg, pedig az én testvérem volt.

– Hát te nem ismersz meg engem? – kérdezte a testvérem.

– Óh, édes bátyám, – szaladtam feléje s megöleltem, megcsókoltam – hát te hogy kerültél ilyen nyomorúságos állapotba?

Elmondotta, hogy bejárt országot-világot, kereskedett ezzel is, azzal is, de nem volt szerencséje, minden vagyonát elveszítette. Egyszeribe vittem a lakásomba, fürdővizet melegíttettem neki, megfürdettem, legszebb ruháimat adtam rá. Aztán általnéztem az üzleti könyveimet, s mikor láttam, hogy egy esztendő alatt az én vagyonom megkettőződött, mondtam neki:

– Nézd, bátyám, kétezer zekhinóm van; legyen tiéd az egyik ezer, kezdj vele valamit!

Nagyon megörült a pénznek, köszönte, hálálkodott, boltot nyitott s éltünk békességben, nagy szeretetben tovább. Telt, mult az idő, s egyszerre csak a másik testvéremnek jutott eszébe, hogy ő is eladja a vagyonát, szerencsét próbál a nagy világban. Eleget beszéltem, hogy így, meg úgy, ne tegye, nézze, milyen szerencsétlenül járt a bátyánk is: mind hiába való volt a beszédem. Éppen akkor indult egy karaván, hozzászegődött és elment. Egy esztendő mulva éppen úgy került haza, mint a legidősebb bátyám. Felöltöztettem őt is s adtam neki is ezer zekhinót, mert míg ő odajárt, megint megkettőződött az én vagyonom. Ismét boltot nyitott ez is és éltünk tovább mind a hárman békességben, boldogságban. Hanem ahogy telt, mult az idő, az én testvéreimnek csak nem volt otthon maradásuk. Mindegyre mondották nekem:

– Induljunk el hárman világgá, próbáljunk együtt szerencsét.

– Nem, nem megyek – mondottam én folyton. – Ti már, úgy látszik, elfelejtettétek, hogy milyen szerencsétlenül jártatok. Nem akarok én arra a sorsra jutni, amire ti egyszer jutottatok.

De nem volt tőlük nyugtom. Mindennap újra, meg újra előhozták a dolgot, folyton a nyakamon voltak. Végre is, mit volt, mit nem tennem, engedtem nekik, összeszámoltam a vagyonomat: volt éppen hat ezer zekhinóm, ezt két részre osztottam. Egy-egy ezret adtam nekik, egyet magamhoz vettem, három ezret pedig elástam a házamnak egyik sarkába, hogy, ha szerencsétlenül járnánk, mikor visszajövünk, legyen valami pénzünk, amiből ismét üzletet kezdhessünk. Összevásároltunk mindenféle portékát, béreltünk egy hajót s kedvező széllel elindultunk. Vagy két hónapig mentünk a tengeren, aztán szerencsésen megérkeztünk egy kikötőbe. Ott kiraktuk a portékánkat, én az enyémet eladtam jó áron, minden egy zekhinóra nyertem tizet. Aztán ismét portékát vásároltunk, olyant, ami nincs a mi országunkban, hogy vigyük oda és adjuk el ott. Mikor éppen hajóra akartunk szállni, egyszerre csak odajön hozzánk egy cselédformán öltözött asszony, megragadta a kezemet, megcsókolta és sírva, zokogva kért engem, hogy vegyem feleségül s vigyem magammal. Megütődtem ezen a kérésen, nem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak, de az asszony addig beszélt, annyit beszélt s olyan szívrehatóan könyörgött, hogy végre is azt mondottam:

– Jól van, légy az enyém, gyere velem.

Vettem neki tisztességes ruhát, s még mielőtt hajóra ültünk, megkötöttem vele a házassági szerződést, úgy indultunk útnak. Amint jöttünk a hajón, napról-napra több jó tulajdonságot láttam az én feleségemen s valósággal megszerettem, hanem a testvéreim, akik nem csináltak olyan jó üzletet mint én, irigyek voltak, bosszusak voltak, összesúgtak-búgtak, s hallgassatok csak ide: elhatározták, hogy éjjel feleségemmel együtt, mikor elalszunk, beledobnak a tengerbe. Hanem az én feleségem tündér volt: ő mindjárt tudta, hogy a testvéreim mit határoztak, min törik fejüket. Nem szólt nekem semmit sem: hagyta, hogy dobjanak bele a tengerbe, ám sem ő nem fulladott a tengerbe, sem én nem fulladtam. Szépen kiszállott a tengerből, mikor a testvéreim beledobtak, megfogott engem a karomnál fogva, elröpült velem egy szigetre. Éppen akkor jött fel a nap, mikor a szigeten letett a feleségem. Mondta nekem:

– Látod, kedves uram, ha feleségül vettél engem, meg is háláltam a te jóságodat. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, s amikor téged a tengerparton megláttalak, már akkor erős hajlandóságot éreztem teirántad. Próbára akartalak tenni, hogy milyen a szived, azért öltöztem rongyos ruhába. Te nagylelkű voltál irántam és nagy volt az én örömem, hogy majd bizonyságot tehetek az én jóságomról. Hát ime, megmentettem az életedet. Ám a testvéreidre szörnyen haragszom és addig meg nem nyugszom, míg keményen meg nem büntetem őket.

Én álmélkodással hallgattam a tündér beszédét, hálálkodva köszöntem meg nagy jóságát, aztán mondottam neki:

– Elhiszem, hogy haragszol az én testvéreimre, de nézd, ők mégis az én testvéreim, bocsáss meg nekik: nem akarom az ő pusztulásukat. – Elmondottam a feleségemnek, hogy mit tettem érettük és én még sem kívánom, – mondottam újra – hogy megbüntesse őket.

– Nem, nem, – mondotta az asszony – bosszut kell állanom rajtuk. Elsülyesztem a hajójukat. Kérve kértem a feleségemet, az Isten nevére kértem:

– Ne tedd azt, mérsékeld a haragodat. Gondold meg, hogy azok az én testvéreim. Hogy a rosszat jóval kell viszonozni.

Szavaimmal csakugyan el is csendesítettem a tündért. Aztán megragadta a karomat, felröppent velem a levegőbe, röpült, röpült velem hegyeken, völgyeken, pusztaságokon, tengereken át s egyszerre csak letett a házam födelén, s ahogy letett, abban a pillanatban eltünt nyomtalan. Leszállottam a ház födeléről, kinyitottam az ajtókat, kiástam a 3 ezer zekhinót, aztán ismét boltot nyitottam. Jöttek újra a vevők; jöttek a szomszédok, jöttek a jó barátok s örvendeztek igaz szívvel az én hazaérkezésemen. De még egy napot sem voltam otthon, egyszer, amint a boltból felmentem a lakásomra, ott találtam ezt a két fekete kutyát, akik alázatosan, farkcsóválva jöttek elém. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hogy került ide ez a két kutya? Nagyon csodálkoztam, de abban a pillanatban betoppant a házba a tündér s mondá nekem:

– Uram, ne csudálkozzál ezen a két kutyán! Ezek a te testvéreid!

Szörnyű haragra gerjedtem, amint ezt meghallottam. Kérdeztem:

– Hogy voltál képes erre?

– Nem én tettem, – felelt a tündér – hanem egyik testvérem. Őt bíztam meg, hogy büntesse a te testvéreidet. A hajójukat elsülyesztette, odavesztek a te áruid is, oda az ő portékájuk is, de ne szomorkodj emiatt, majd én ezt visszapótolom neked. A testvéreid megérdemelték ezt a büntetést s ne búsulj, mert nem egész életükre változtatta őket a testvérem kutyává, csak tiz esztendőre. Hűtlenségükért megérdemelnek ennyi büntetést.

Ezt mondván a tündér, ismét eltünt a házból.

Most éppen tíz esztendeje, – folytatta tovább az öreg ember – hogy útban vagyok, keresem a tündért. Igy találkoztam ezzel a két öreg emberrel s ezzel a kereskedővel. Igy hallottam meg, óh szellemek királya, ennek a szegény kereskedőnek a szomorú esetét. Ennyi az én történetem. Elég érdekes-e arra, hogy elengedd e szerencsétlen ember büntetésének másik harmadát?

– Elég érdekes, – mondotta a gonosz szellem. – Legyen: elengedem a másik harmadát is.

Amint a második öreg befejezte az ő történetét, a harmadik öreg vette át a szót:

– Óh, szellemek hatalmas fejedelme, – mondotta az öreg ember – ha már meghallgattál két történetet s azért elengedted e szegény ember büntetésének a kétharmadát, hallgasd meg az én történetemet is. Ez a két elsőnél is sokkal érdekesebb. Igérd meg, hogyha érdekesebbnek találod, elengeded a büntetés harmadik harmadát is.

– Beszélj, – mondotta a gonosz szellem – hadd halljam a történetet!

A harmadik öreg és az öszvér története.

– Ez az öszvér – mondotta a harmadik öreg ember – az én feleségem volt. Egyszer elutaztam hazulról s teljes egy esztendeig maradtam távol. Mikor hazaérkeztem, a feleségemet egy fekete rabszolga karjai között találtam. Amint az asszony megpillantott engem, hirtelen egy pohár vízzel szembeöntött engem, aztán néhány szót mormogott. Valami effélét mondott: – Változzál kutyává. – Abban a pillanatban kutyává változtam s engem a rossz asszony kikergetett a saját házamból. Szomorúan kullogtam végig az utcán, aztán egyszer csak megállottam egy mészárszék előtt. Ott nekem a mészáros csontot dobott. Megettem s ott maradtam a mészárszék mellett, nyaltam-faltam a kezét a mészárosnak, hízelkedtem neki s annyira megtetszettem, hogy este felé, mikor a mészárszéket bezárták, hazavitt magával. Amint beléptünk a házba, a mészáros leánya csak rám nézett s azonnal elfátyolozta arcát. Azt mondta az apjának:

– Hogyan vezethetsz, apám, a mi házunkba idegen férfit?

– Hol van a férfi? – kérdezte az édes apja csudálkozva.

– Ez a kutya az, – mondotta a leány – a felesége változtatta azzá, de majd én megszabadítom a varázslat alól.

Mikor az apja ezt hallotta, azt mondotta leányának:

– Istennek tetsző dolgot cselekedel, édes leányom, tedd is meg. Látod, most gyógyultál meg nagy betegségedből: hálából változtasd vissza ezt a kutyát igazi alakjára.

Erre felállott a leány, vett egy pohár vizet, föléje hajolt, néhány szót mormogott bele, aztán a vízzel megfecskendezte arcomat, s közben ezt mondotta:

– A mindenható Isten kegyelmével változzék vissza ez a kutya igazi alakjára.

És én abban a pillanatban visszaváltoztam, újra ember lettem. Hálálkodva csókoltam kezet ennek a leánynak s mondtam neki:

– Istenre kérlek, óh leány, varázsold meg a feleségemet, büntesd meg a gonoszságáért.

Akkor a leány egy pohár vizet adott nekem s azt mondotta:

– Eredj haza, s amikor hallod, hogy alszik a feleséged, ezzel a vízzel öntsd meg az arcát s közben kívánj akármit. Amivé át akarod változtatni, azzá lesz.

Hazavittem a pohár vizet s éppen akkor értem a házamba, mikor a feleségem aludott. Odaléptem az ágyához, az arcát befecskendeztem s mondtam:

– Változzék ez a gonosz asszony öszvérré.

Ahogy ezt a szót kimondottam, abban a pillanatban öszvérré változott.

Most az öreg ember egyenesen az öszvérnek fordult s kérdezte:

– Igazat beszélek? – Mire az öszvér bólintott a fejével: igent intett az öregnek. Nagy volt mindnyájuknak csudálkozása, mikor látták, hogy az öszvér meghajtotta a fejét. Nem volt abban semmi kétség, hogy csakugyan ember volt.

– Ez az én történetem, – fejezte be beszédjét az öreg ember. – Érdekesebb volt-e a két elsőnél?

Mondotta a gonosz szellem:

– Valóban érdekesebb volt a te történeted a két elsőnél s én meg is tartom a szavamat: elengedem a büntetés harmadik harmadát is. Hallod, – fordult a kereskedőhöz – adj hálát ezeknek az embereknek, mert bizony mondom, hogy nekik köszönheted a te életedet.

Ezt mondván a gonosz szellem, eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el. Hej, hogy hálálkodott a kereskedő! Alig birt nagy örömével. Örültek az öreg emberek is, aztán egy kicsit még együtt maradtak, elbeszélgettek, akkor felkerekedtek mind a négyen. A három öreg ember ment egyfelé, a kereskedő másfelé: ment egyenesen haza a családjához. Hazaérkezett szerencsésen. Életben találta feleségét, gyermekeit s élt azután sokáig boldogságban, békességben.