Esik a hó – mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.

– Hát esik, bátya.

No jó. Így szokás ez már télen s bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.

Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb policzia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nem igen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember sem laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján. A lopások, mintha csak egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszünnek, eltünnek, mint a támadó nap erős sugára előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonkint a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupaczok között. Mert a tolvajt, aki a más vagyonát czipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána lehet menni a harmadik határba.

Már csak ezért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szeliden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

Azonban az idei tél megjátsza magát ebben s hogy hónapok óta adta a borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol sem szakít meg valami vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamennyicske törés, azokon mozog lanyhán déltájban néhány szán vagy ember, kikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az sem siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók mind nagy elfekvésben vannak s lépést sem tesznek a tanya-udvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mert a hó magasabb náluk,

Olyan vastag, hogy elmerülnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az alomban, vagy a pitvarban esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rugatik onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

Csakhogy hol van ilyenkor a »kívül«. A kívül egy hóból álló Sahara, egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amiken itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót ezer mérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend. Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyaiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyaszszák, reggel nyolcz óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a házban, az udvaron délután négy óráig, akkor újra van étel s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyujtat előtt.

A szegedi nagy külső terület félreesőbb helyein, ahol a földeket nem vágja keresztül valamely országút, melyen mégis csak bódorog néha a havak tetején egy-két ügyes-bajos ember, sehol semmi nyoma annak, hogy ott ki is szokás a tanyaházból járni. A hó tiszta a telepek között, amit nem szakít meg a lábnyom, amerikai hóczipők kellenének ide, hogy járni lehessen, a jószágot kocsi elébe fogva istenkísértés volna kihajtani, a csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad tanyákon.

Amúgy pedig nagy hujjahózás van a gyerekek között, mert nem kell iskolába járni. Azon oknál fogva, hogy lehetetlenség. A csöpp emberek fejénél sokkal magasabban van a hó, még bele fulladna valamelyik. Az emberséges kölykök aztán rettenetes nagy embereket építenek hóból, s ha készen van, fellökik, hogy újat csináljanak: országos szenvedélyeket mutatván be ezzel kicsiben.

Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber, amelyet még a mostani nagy hó sem tud eltemetni. Mikor már félig benne van, csak kifújja a szél és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a legkisebb légindulás zörögve kergeti le s északi szeleknél veszett csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek.

A másik mozgó a szerencsétlen nyúl, amely ellen az ilyen télen a vérszomjas jágerokon kívül az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy csak épen fityeg a csontjukon a bőr s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégis csak akad valami kis szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a koczavadász,

Egyhangú élet ez télen odakint, amiben csak két uralgó théma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkokon, a tanyák alszanak, mintha megvolnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken s a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyeteg szemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:

– Mén a vonal.