áplár Papp hajlott ember volt hosszú, előre álló harcsabajuszszal és aranyos jó kedélylyel, amivel sokszor fölvidámította a nekibúsúlt magyarokat szellős Novi-Bazárban.

Káplár Papp a közlegények kedvencze volt, mert ámbátor szigorú is tudott lenni a végletekig, szolgálaton kívül fraternizált mindenikkel és hanczurozott velük esténkint a sorjába fektetett ágyakon. És azonközben tanította őket tisztességre, becsületre és mintaképe volt a jó altisztnek. Káplár Pappot nagy ünnep volt, ha a korcsmában lehetett látni, ő azonfelül a pohár pálinkán, amely reggelenkint okvetlen szükséges arra, hogy az ember tisztességes színben lássa a világot, nem ivott semmit.

Sőt összetakarította a pénzét. Mivelhogy odalent jócskán kijárt neki a zsold, eltett belőle. Fárasztó postapatruillokból visszakerülve, míg a többi káromkodott, mint a jégeső, szinte derült volt az arcza, hogy most már az ezért járó külön fizetést is oda lehet tenni a többi közé. Felült az ágyra, a kopfpolszterre, amire tudvalevőleg csak öreg bakának szabad fölülni, mert az a fiataloknak »szentség«, fölemelte maga mellé a messzi földre küldött katona egyetlen magánvagyonát, a kis ládát és elkezdett abban kotorászni. Először kiszedte az iróeszközöket, az ábéczés könyvet, az irkákat – mert a katonaságnál tanult meg írni, olvasni – s ezután legalulról, a láda fenekéről előkereste a bukszát.

A buksza egy bőrből való valami, aminek igen nagy hasonlatossága van a pénzes erszényhez, sőt valósággal az is, de hát sokkal szebb, ha azt bukszának hívja az ember. Abból aztán kiszórta maga elé a pénzt. Volt abban mindenféle fajta magyar pénz, szerb dénár, piaszter, török para, grosa, mecsedje, sőt megtarkállott a sok ezüst között egy-egy kis Napoleon is.

Azután összeolvasta, hogy mennyi. A barák halovány világú lámpája mellett, mikor a többi aludt, odarakta maga mellé a pokróczra, összeválogatva mind nagyság szerint s aztán örült neki nagyon. De nem kell úgy venni a dolgot, mintha ő fukar lett volna, mintha örömöt szerzett volna az a pénz azért, mert hogy együtt van – szörnyű békességben a sok nemzetiségű. Mert bizon ha együtt voltak fölösen, jó káplár Papp beváltotta a postaőrmesternél papirra, vett egy utalványt, kirakta a nagy fenyőfa-asztalra az irókészletet és megírta lassan, külön-külön kezdve minden betűbe: Papp Mihálynének Szegeden, Magyarországon.

Ez a Papp Mihályné nem volt neki se anyja, se nénje, de még huga sem, csak csupán a balkézről való felesége volt neki ez a Papp Mihályné. Ennek küldte el a pénzét, ennek takarékoskodott, ennek a kedvéért nem tartott altiszt létére puczmájsztert, hanem maga tisztogatta a fegyverzetét, télvíz idején hóhegyeken, soha be nem fagyó patakokon át való marsolások után összefagyott, jégkérges csizmáit, ruházatát: ami már az elképzelhető legnagyobb zsugoriskodás katonáéknál. Ezt szerette véghetetlen nagyon, hogy majd beleőrült, ennek a két kis szöszke gyereke után vágyott, hogy majd beleszakadt a szíve, hogy akár otthon aludtunk a táborban, akár odakint ténferegtünk a pokol tornáczán a hegyek közt, mihelyest elszunnyadt, azokkal volt tele az esze, a lelke, azoknak beszélte, »eredj anyádhoz Pistikám«… »te meg Miska huzd föl a kis csizmádat… menjetek a tanitó úr elébe, mert majd elkéstek«… hogy fölsóhajtott rá a »vendég«, aki épen akkor nem aludt: otthon van a Mihály már megint…

Azonközben pedig vidám és jókedvű volt mindíg Káplár Papp, úgy látszott, hogy a játékkal, a tréfával veri el a lelke kínját. Senki se tudott ugy dólézni, senki se tudta hólaptával úgy kiütni a másik fejéből a sapkát, senki sem tudott a szép síma kavicsokkal úgy szűrni a Lim habos vizén, vagy áthajigálni velük a tulsó partra. Ha a többi a városba akart menni, mindíg lebeszélte őket, mindíg tudott valami játékot. Mert senki sem tudta azokat úgy rendezni, a csajkatetőst, az újhúsost, a favágást, a csuzdát s egyéb ilyen kaliberű bakajátékot, amiken annyit lehet nevetni, hogy az valóságos gyönyörűség.

Egyszer aztán – tavaszszal, épen tele volt vadrózsával a hegy s a baraczkvirág illatát hordta a völgyben a szél – úgy fordult a dolog, hogy káplár Papp szótalanra vált és el-eltünt a táborból. Akik a városból jöttek, azt mondták, hogy nem volt velük, akik a folyóparton játszottak, nem látták s akik az útszéli kávéházakban csatangoltak, megesküdtek a kopfpolszterre, hogy arra nem járt.

Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor valaki hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé, szomorú volt, a bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát és anélkül, hogy valakinek egy szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra mulva már otthon volt anyjukánál, beszélt Pistikával és azt mondta a Miskának: te szöszke, no most mindjárt adok egy baraczkot a fejedre.

Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor a vállára vette a fegyvert, kiczipelte a szobából az asztalt, a padot és irkált haza négyoldalas leveleket nagy, öreg betükkel.

Mi nagyon elbusultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis van egy, akinek jókedve van s csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra, ha alszik. Mert bizon ezentúl örökké bús és szótalan maradt káplár Papp Mihály s ha valakire ránézett szomorú kék szemeivel, annak elment a kedve azt kérdezni tőle, hogy mi baja.

Utóbb már egész megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás meg volt, eltünjön a táborból káplár Papp. Ha kérdeztük is később néha, hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt, csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.

Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a fanálehoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanále, hosszú faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és puskaporral arra való nézve, hogy ha a zászlóaljat megtámadnák, hírt lehessen adni a többi csapatoknak. – Igazság szerint nem is a fanále kedvéért mentünk föl, mert azt láttuk eleget muszájból is, hanem mert egy igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint a teheneit legeltette s megtaláltunk egy fenyőtörzsön egy altiszti bajonétot. Hohó! hisz ez a Papp Mihályé!

Úgy tetszett, mintha most megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt. Idejár káplár Papp legyeskedni az asszony körül. Oh vén gonosztévő!

Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé, csengő gyerekkaczaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások. Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki négykézláb állott, brummogot és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette az apróságokat. Azok meg futkostak előle s mintha ezüst csengetyükkel harangoztak volna, kaczagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp, a hogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán ugy térdenálltából, mentegetődzve, rekedten szólt:

– Akár az enyémek… Ez a Pistika, ez a kisebb – amaz meg a Miska…

S rájuk kiáltott:

– Gyertek idébb!

Az apró bosnyákok a hátára másztak és rángatták a fülét.