gy történetet kellene elbeszélnem az öreg Gomb Istvánról, illetve a Gomb-familiáról, ami különben egyre megy, mert az öreg Gomb István hite szerint ő maga képezi az egész familiát, az öt-hat gyerek csak olyan sallang, mint a czifraság a hámon.

Ugyan az egész történet sem valami nagy, de hiszen éppen azért mondom el én, mert ha nagy volna, benne volna már régen a históriában. Kicsi az egész s mindössze arról van szó, hogy elmondassék egy falusi úr észjárása a maga mivoltában, mert az észbeli dolgok is olyanok, mint Károly császár órái, hogy ahányan vannak, annyi féleképen járnak.

Mert arról már rég idők óta híresek voltak a Gombulovicsok, hogy mindeniknek volt valami különös bogara.

Ezt a bogarat a fejében tartogatta valamennyi. A bogár ott motoszkált az eszükben s különös dolgokat vitetett véghez a Gombulovics-családapákkal.

Maga a familia, mint a nevéből is látható, le való volt a délvidékre s egy nagy falusi birtokon uralkodtak, állítólag mióta a világ fennáll, mindíg, vagy talán még azelőtt is.

A kuria oszlopos kapuja fölött griffmadarak tartottak valami czimert, azonban ezt már régen lemosta az eső, az idő foga megette a kőből való alakokat, ami nem nagy dolog, mert néha az aranyból valókat is megeszi. De nem is törődtek vele, mert csodálatoskép mindíg modern észjárásuk volt a Gombulovicsoknak, ami egyrészt talán azt is jelenti, hogy olyan dolgokkal foglalkoztak leginkább, amiket nem bízott reájuk senki.

Gomb István ükapját például még Gombulovicsnak hívták, és a szerbekhez szított. Ellenben ennek a fia, a mostaninak a nagyapja inkább a bolgárokat szerette s el is hagyta a »vics« véget a nevéről. Őt már csak Gombulovnak hívták. S a fia pedig fölcseperedvén, arra a tapasztalatra jutott, hogy nem érdemes egyébbel foglalkozni a világon, csak a bunyeváczokkal. Elhagyta ő is az oroszos »ov« véget a nevéről s megmaradt Gombulnak, mintha a dalmát partokról települt volna be a tejjel-mézzel folyó Kanahánba.

Azon időkben azonban inkább vérrel és szabadsággal folyó volt ez a Kanahán s Gombul Stévó fiának lelkében nagy nyomokat hagytak a nagy idők eseményei.

Az apai tradicziókon aztán változtatott a fiú. Először is magyar lett s a nevét is kurtábbra fogta, amely most már csak Gomb maradt. Most már legalább olyan rövid, hogy nem lehet változtatni rajta.

A második önhatalmú változtatás a családi szokásokon az volt, hogy nem egy fia született neki, hanem öt, erős, egészséges gyerek valamennyi. Az öreg Gomb István azt mondta, hogy ha kétezer ilyen fából való katonája volna a királynak, egyszerre el lehetne velük foglalni az egész Balkánust, meg az orosz birodalmat. Kétezer vasból való legény, valamennyi olyan, mint a gumilabda, hogy minnél jobban ütik, annál nagyobbat ugrik – nem tréfaság, valóban nem tréfaság ez s Gomb István akart is e tekintetben némely memorandumokat intézni a külső miniszteriális hivatalokhoz, azonban mégis csak abban hagyta.

– Minek? Ha megszorul a király, majd szól…

Azonban nem szólt, pedig a gyerekek nőttek egymásután. Nőtt velük a lány is… igen, igen, ezt is el kell még mondani, hogy egy leánya »is« volt Gomb István úrnak, azonban ez csak olyan mellékes dolog, miután a leányok sohasem játszottak nagy szerepet a Gombulovics-Gombulov-Gombul-Gomb familiában. Megnőttek, aztán jött értük valaki, falusi birtokos a harmadik, negyedik határból s hazavitte, punktum. Az azután már csak az ujonnan alakult familia történetében tett számot: a férfi-Gombok sohasem törődtek az ilyen oldalágra szakadt asszonyi Gombokkal. Valami régi közmondás tartja, hogy sohase aggódjon a távollevő szerettei fölött az ember, ha azok nincsenek híradással magukról. Addig bizonyosan jól megy a dolguk.

Ilyenformán aztán nem is kellett törődni a leánynyal, illetve kelleni kellett volna, de minek. Ha rossz dolga lesz, majd ír – tudniillik ha majd férjhez ment.

A fiúkkal azonban baj volt elég. Mert eddig nagyon könnyű volt ennek az ügynek az elintézése az örökös egy gyerekkel. Mikor az apa kidőlt, átadta a fiának a pecsétnyomó gyűrűjét meg a birtokot. Azután meghalt nyugodtan. A fiú felhúzta az ujjára a gyűrűt s mikor így verte legelőször arczul a béreseket, megérezték azok is rögtön, hogy ő az úr a házban. Jobb rendszer ez bármiféle törvényes publikácziónál.

De hát most öt fiú van, gyűrű meg csak egy – azután meg birtok is csak egy van.

Fogas kérdés ez nagyon.

Ekkor történt meg, hogy Gomb István beleszeretett… ne méltóztassék hirtelen azt gondolni, hogy valami szép lányba, mert ez sohasem volt szokása neki, hanem egyszerűen beleszeretett az iparba.

Hogy ő iparosokat nevel a gyerekekből. Természetesen nem falusi bognárt, hanem nagy vállalatok főnökeit, ami szintén nem megvetendő állapot a mai világban.

A logikus fonál ott van ebben a dologban, hogy némi homályosságban az derengett Gomb István előtt, hogy így legjobban el lehetne intézni az öt gyerek között a birtokügyet.

A másik alapja e csodálatos nézetváltozásnak a Szahovics-gyerekek történetében keresendő, akik a szomszéd faluban laktak, ameddig ott laktak. Azután pedig, miután a nyakára hágtak az örökségbeli dominiumnak, az utolsó ötezer forintjukkal kimentek Amerikába. Megmaradhattak volna ugyan itthon is, de különös helyzet volna az nagyon, hogy ott akarjon a két keze munkája után megélni az ember, ahol eddig úr volt.

A Szahovicsok kimentek és megpróbálták mindenféleképpen a megélhetést. Előbb paprikatinkturát gyártottak a beteg yankeek számára, azonban a yankeek a spirituszt paprika nélkül szeretik inni, amiben módfelett hasonlítanak a magyarországi emberekhez. Később papiros ingeket csináltak, a melyekről csak le kellett szakítani a felső réteget s ott volt alatta a tiszta új. Igen praktikus találmány ez s tetszett volna. Azonban ők csak tizennégy napra szóló portékát gyártottak, a szomszéd boltosé pedig három hétre volt berendezve. Biz itt meg kellett bukni.

Rossz hírek kezdtek szálldogálni a Szahovicsok felől, akik elpusztulnak Amerikában. Kár értük, olyan jó gyerekek voltak pedig. Azonban egyszer megint az a hír szárnyal, hogy igen gazdagok, akkora házuk van Bostonban, mintha egy nagy falu összes portáját egymás tetejébe rakták volna. Vele együtt megjött a dolog miértje is. Hogy a Szahovicsok koporsó-gyárosok, de a szó legmodernebb értelmében. Olyan koporsókat gyártanak, hogyha tetszhalott a bennük fekvő, amint fölébred a föld alatt, egyszerüen csak megnyom egy csengetyűt a »lakás« falán és jelenti a temetőőrnek, hogy ki akar menni. Akár mintha csak a szállóban csöngetne az ember egy pohár vízért a pinczérnek.

Akár igaz ez a hír, akár nem, annyi tény, hogy Gomb István a csengetyűs koporsók révén szerette meg az ipart, már legalább annyiban, hogy a fiait oda szánta.

Természetesen a legelsőn kellett volna kezdeni, aki a nagyapja nevéről Andrásnak nevezteték. De ez a gyerek kellett a gazdaságnál, meg nem is igen volt egyébre való, kivette magát a tanyákra, ott élt egymagában, mint mormota.

– No ez ugyan sohasem találná föl a csöngetyűs koporsókat – gondolta az öreg Gomb.

Hanem annál inkább a másodszülött, a Mihály nevezetű. Élénk eszű, okos gyerek, akiről, mikor lent a megyében elvégezte a nyolcz oskolákat, azt tanácsolták a professzorok az apának, hogy ezt okvetlenül országgyűlési képviselőnek szánja, mert olyan szépen tud beszélni, akár egy püspök.

De Gomb István egészen máskép gondolkozott. A beszéd nem ér semmit. A falubeli kántor ugy tud énekelni, hogy mind sír a hallgatóság és azért mégis csak kántor. Egészen más ember lesz a fiúból, ha fölmegy a fővárosba s kitanulja végtől végig mindazokat az iskolákat, amelyeknek a nevében az ipar és kereskedelem szavak bennfoglaltatnak.

Hát bizony ez úgy is történt. A gyereket ellátta pénzzel és utasítással. Ezzel a kettővel el lehet menni a világ végére. A fiú el is ment és egy esztendő mulva visszajött. Kitünő bizonyítványokat hozott.

– Te Mihály, – mondta Gomb István, ahogy átvizsgálta a fiú okmányait – hiszen te mérnökséget tanultál?

– Azt hát, – felelte Mihály bátran.

Gomb István nézett egy darabig hol az okmányra, hol a fiúra, hol a földre, azonban belátta, hogy itt már nem lehet semmit sem tenni. Először is a rengeteg pénz, ami egy év alatt elment, aztán az egy esztendő, ami elveszett, ha új tanulmányra adja a gyereket. Hát maradjon ez, ha akar, mert elvégre a mérnökből mindíg lehet iparos, míg az iparosból nem lehet mérnök.

Belenyugodott, hogy Mihály azon az uton haladjon, amelyet a maga konok fejével tört magának. Hanem ettől a percztől kezdve egészen elveszett a hozzá való apai szeretete.

Pedig még csak két gyermeke volt, akire számolhatott volna, mert a harmadikat elvitték katonának. Sajnálta az öreg nagyon, kínált is helyébe négy béres-gyereket a pusztáról, szálas, erős legényeket, azonban a nagytekintetű katonai hatóság sem olyan már most, mint régente.

Nagy csapás volt ez is, pedig jött még utána másik. Azok, akiket már nehányszor megrugott az a csökönyös vak ló, amely közönséges nyelven életnek neveztetik, tudják nagyon jól, hogy a baj nem jár egy magában. Ime megesik az öreg Gomb Istvánnal, hogy a negyedrendű fia lebukik a fa tetejéről, ahol éppen eperlevelet szedett és elpusztult bele. Meghalt a szegény s egyedüli vigasztalása az volt az öregnek, hogy mégis csak selyembogár-iparban utazott a fiú, mikor kitörte a nyakát.

Nem maradt meg más, csak az ötödrendű magzat, a Jóska. Komoly, magába zárkózott gyermek volt ez, elütő a többitől s néha órákig eltünődött rajta az öreg, hogy ugyan mint cseppent ez bele a Gomb-familiába.

Alig volt tizennégy éves a Jóska, mikor oda adta tanulni valami nagy iparmühelybe. A fiú egyszer haza szökött télen gyalog s azt mondta, hogy nem marad ott. Gomb István bevetette a Jóskát egy szánkóba s visszavitte. A Jóska megszökött másodszor is, azonban ekkor már ekkor hiába várta az apai porta, amelynek a kapuja fölött ócska griffmadarak veszekednek letört orrú, szárnyas angyalokkal. Eltünt, nyoma veszett s az egykor gyereklármától hangos portában alig maradt meg valami a régi zajból.

Mert Etelt is elvitték, a leányt. Nagytekintélyű iparos vitte el s ebben látta megkoronázva minden eddigi vágyakodását Gomb István.

De így már egészen magára maradt a régi udvarház. Jó szerencse, hogy a katonafiú hazakerült. Duhaj legény vált belőle, de hát nagy haszon faluhelyen ez is, mert volt legalább, aki együtt mulasson az öreggel.

Éppen egy ilyen kettős mulatozás alkalmával esett meg késő éjszakán, hogy kocsi robogott be az udvarra.

– Ki jöhet? – kérdezte az öreg.

A katonafiú elázva felelte:

– Ha ember, majd bejön – s igaza is volt neki.

Bejött sápadtan, megtörve, betegen az egyetlen Gombulovics-leány, Etel. Lám, ennek nem jól ment a dolga és még sem írt. Reszketve bukott az apja mellére.

– Elüzött… – sóhajtotta.

– El… – mondta utána bárgyun az öreg. Hihetetlen esetnek látszott ez előtte.

– Megvert… – folytatta sírva Etel.

Gomb István összes iparügyeiből kivetkőzve ordított föl.

– Hát majd visszaverjük.

Befogatott s kicsörömpölt négy lóval a fekete éjszakába.

Másnap déltájban került vissza s a lázbetegen fekvő asszony ágyára odavetett egy veres kutyakorbácsot.

– Nézzed Etel, – mondá csodálatos szelídséggel, – ez a korbács tegnap még fehér volt. Ami veres, az annak az embernek a vére rajta.

A beteg remegve bujt a takaró alá.

… Szomorú idők köszöntének be a házba, szívbeli bánattal, sóhajtásokkal terhes idők, amikről sokat lehetne beszélni, azonban a szomorúságból így szelíd vasárnapi délelőttön elég ennyi is.

Pedig évek teltek el az egyhangú, bús életben, míg nem egy napon komoly arczú fiatal férfi jelent meg Gomb István előtt. Az öreg éppen némi italnemű készséget fogyasztott az ámbituson a katonafiával, aki Bihács bevételét magyarázta éppen huszadszor neki. A dohányos szita volt Bihács vára, a gyufatartók a bosnyákok, a poharak a megszálló csapatok, míg a generálisok három ócska parafadugó képében futkároztak ide-oda.

– Nem ismernek? – kérdé az idegen.

– Dehogy nem, fiam Jóska, – felelt az öreg kevéske vídámsággal, mintha az esztendők kifutottak volna az emlékezetéből, mint ahogy a fölleg árnya végig szalad a réten, – jó hogy jösz. A bátyád épp most beszéli el Bihács bevételét. Vízzel iszod fiam, vagy csak tisztességesen?

Az évek előtt elszökött fiú leült és beszélni kezdett. Elmondta, hogy merre járt, hogy szenvedett s hogy most iparos lent a tengermelléken.

– Iparos? – szólt morogva az öreg. – Aztán mit árulsz? Czethalat?

– Dehogy. Hordót.

– Az már más – felelt Gomb István, némi tűrhetőséget kölcsönözve az ő sajátos agyában ezen iparbeli czikknek az, hogy bort is lehet benne szállítani.

Gomb József elfogódva szólt:

– Hát nem haragszik apám?

Az öreg forgatni kezdte a pipa makjában a szárat, morgott s lökött egyet az előtte levő poháron.

– Nem – mondta szárazon aztán.

– De… – kezdett hebegni ugyanolyan modorban a fiú, mint a hogy a regényekben szoktak a hősök, – itt van a feleségem is a gyermekünkkel…

A nagyapai vér föltámadt az öregben. Olyant rikkantott örömében, mint egy indiánus.

– Hozd ide rögtön őket.

S ahogy a szelíd szőke asszony megjelent a nagyapai portán a gyerekkel, szinte rohanva kapta ki a karjai közül.

– Te kis talián betyár, – mondá beczézgetve neki s kedveskedésül apró pofonokkal tisztelte meg a rövidke férfiút – de kár, hogy olyan bolond apád van.

A kicsi nevetett és két kézzel esett neki a Gomb-familia legidősebb szakállának.

Rég idők óta ekkor hangzott szét először a kuria tágas falai között az a vidám muzsika, a mely a nevető emberek ajakáról árad.

Az öreg Gomb István nagyokat kiáltott:

– Ünnep van, ünnep van, fánkot egyen minden ember. Gyere elő Etel, – mi pedig üljünk le s mondd el már egyszer te fiam, hogy mint vettétek be Bihácsot…