Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított a szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg van vele elégedve.

Azonban a fanyeregnek meg van az a rossz tulajdonsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte a fejét a fához és fölébredt.

Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindíg látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.

Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lassú gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.

Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélylyel aludni. Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossághiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.

A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.

– János!

János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Kószó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Kószót, hogy feleljen neki.

A pusztázó még egyszer megveri az ablakot.

– Förgeteg János, – hej!

János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr-Förgeteg és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyon, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már a csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogyha a ló meglép a legény alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges-tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.)

Förgeteg felül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Azután odamegy az ablakhoz és kikiált:

– Mi kő?

– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.

Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalevőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.1)

– Ken’ mátúl kezdve közerő, Förgeteg János.

János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arczába.

– Mi vagyok én?

– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig.

– Ingen?

– Hát. De leginkább mingyá mönnyékken.

János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Azután fölkapja a fejét.

– Hát möhetök?

– Hát gyékken…

Halbőr Förgeteg János még egy pár háttal kijelenti, hogy »rögvest« megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi maliczia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerűl, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen beletér.

Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást. (Apró kácsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.) A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki körömvéggel letisztogatni birja.

Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltünt. János keresi jó félóráig kamrában, istállóban, házháta mögött, de sehol sem akad rá.

Végre aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a pusztázóra, hogy ugyan unja-e már a dolgot.

Idő múltán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:

– Eső lösz.

János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb halad és a szeme elé tartott tenyér mögül belepróbál nézni a napba.

– Löhet hó is, – feleli aztán.

János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a czókmók hiányzik. A czókmók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerűl valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.

Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre azután a pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva ráakad az ásóra.

Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről még visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul.

Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.

– Hopp-hó, fékomteremtette…

– No!

– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.

– Mi?

– A kaparó!

– Micsoda kaparó?

– Hát az ásókaparó!

No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy okvetlenül vissza kell menni a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon.

A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká késsen, máskép kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejével és kétszer mondja:

– Ügön, ügön.

A legény megszorítja a lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.

Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerűl és János folytatja az alvást.

Idő múltán felczihelődik, megindúl és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János.