ég mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A régi nem jó, új kell. Tudvalevő, hogy a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, diván, télen kályha, nyáron jégverem az neki; enni lehet a bőrén meg húst aszalni rajta, s ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhássuba díszruha ünnepnapokon, czifraság, tanyai Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélytszerző állapot, ha a ránczai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.

S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult, indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.

Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma. Csöndes nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött. Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyujt.

A kocsik megindulnak a város felé s e közben szó esik a subáról. Előbb elbeszélik a multat, a nagy időt, a mit az eddigi suba átélt. Nem lehet mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.

A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk utczában, szokott gyülőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrízni ott marad a legény. Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul. Komoly menet ez. Halbőr van közbül s a hogy lépdel, határozott mozdulatok kíséretében veri ki a pipát.

Azonban a hogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében.

– Hopp-hó – mondja. – Hol a pénz?

A pénzt elő kell venni. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy meg van, de hát azt látni kell.

– Hát percze, percze – feleli a koma, Baráczius Mihály uram. – Meg kell azt nézni.

Megnézik. Ott a pénz egyrakásban, szépen kisímogatott ötösök, tizesek, s nagyobb csomó egyes, tetszetőség okáért átkötve madzaggal.

Megindulnak újra és mennek addig, míg odaérnek a subásokhoz. A derék nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé. Halbőr a csapat élére áll s először úgy ímmel-ámmal mennek végig a subák között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a szakvéleményeket.

– A szélsőhöz – mormogja lassan a koma.

– A szélsőhöz – hagyják helyben a többiek.

Elmennek a két sor közt és megállnak a szélső suba előtt.

– Suba köll – mondja Halbőr János.

– Hát hiszen van itt elég – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a legfelső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.

Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy a napfény rájuk vetődik, megragyognak.

– Mint a valóságos selyem.

Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:

– No, kit így, kit úgy.

A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizon csak úgy áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.

Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával végig szántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subáról. Alig egynehány.

– Nem sok – mondja komoly arczczal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan subát, akirül nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt az a bizonyos. Mámma már nem csinálnak olyant.

– Nem ám – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.

– Nem – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.

Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordúl, lebbenve csapódik utána az alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni az ellentállási képességet is. A komák és a szomszéd egy kissé meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tanulmányozni a subaaljnak a földhöz való viszonyát is.

Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a belső szíjakba s hol kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség jól jár. A csapat egyes tagjainak arczán az elégültség bizonyos foka látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.

Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton vannak. Azonban hamarosan olyan arczot csinál, mint akit bánt valami dolog.

– A színe se az igazi – mondja kedvetlenül.

– Dehogy nem – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.

Csap egyet a levegőben a kezével Halbőr és megvetőleg dobja le a subát.

– Nagyon vásárhelyies – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem tetszik.

Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.

– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.

Belecsippent a két ujjával egyes helyeken.

– Mint a patyolat!

– Hiszen éppen ez az – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.

Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt így álorczáskodik a czimboráival együtt, a lelkében erős meggyőződéssé válik a tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.

– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.

– Harmincz forint.

Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a kereskedőre.

– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe menjen a szó.

– Harmincz forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.

– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.

– Nem. Újforintban.

Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az újj mint egykarú emeltyű szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.

De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a subát maga körül és rátámad a subaárusra:

– De hát maga-e az a Kis Mihály, a kit én keresek?

– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a szegedi piaczon, ismerheti a nevemet.

– No, mert éppen ezt a Varga Jánost kerestem én – mondja most már hamiskás mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.

– Hát hiszen a mit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a subás.

– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.

A komák arczán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is. Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.

– Adok érte huszat – mondja. – Nem ér többet.

– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harminczért. Mert maga ugy-e a Kása András?

– Nem én. Halbőr János, a felsőtanyai.

– A Förgeteg Halbőrökbül?

– Ügön.

– Hát vigye huszonnyolczadfélért.

Halbőr kiteríti a subát s a hogy végigpillant rajta, hirtelen megakad valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja a fején a kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:

– Nem köll ötért se.

– Nem-é?

– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem – mondja haraggal. – Soha se viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna benne a kutyám.

A véletlen úgy hozza magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük, hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.

– Ne is keresse – duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre volt gusztusom, ez sé jó.

Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárczájából két tizest és odatartja a subás elé.

– Köll a húsz forint?

– Nem lehet. Nem adom alább – szól ez ingerülten.

Halbőr visszateszi a pénzt, a tárczát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy csakugyan benne van-e.

– Nem köll azér’ haragunni – mondja Förgeteg Halbőr. – ’Szen én se adnám oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.

A kereskedő dühösen rákiált!

– Tréfáljon mással!

– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor. Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvök érte.

S a csapat élén távozásnak indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:

– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárczára. – Behozom egy rúzsás subáért a másik szombaton.

Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.