mint fölhúzná reggel a csizmát Halbőr Förgeteg János, előbb műértő szemle alá veszi. Ügyes rándítással kapja föl a száránál fogva, hogy a talpa is látszon.

– Ejnye, hejnye – mondja s búsan néz a csizmára.

Ha a csizmának szeme volna, szintén nézhetne, mert van rajta lyuk elég. A szára is elavult, kiveresedett, a feje meg éppen egészen odavan. Halbőr szomorúan húzza föl s mikor behozza reggeli alkalmatosság gyanánt a szalonnát a hozzávaló pálinkával az asszony, odaszól neki:

– Be köll mönni a városba.

Az asszony ránéz.

– Ugyan minek már mögint? Ihatnék kend? Nem kap kend elég italt ideki?

Halbőr Förgeteg János mérgesen ül le az asztalhoz a szalonna elé.

– Né duruzsolj hát örökké. Csizmát köll vönni.

– Azt ugy-é? – kérdezi gúnyosan az asszony. – Kennek csizma köll. De azt nem kérdi kend, nekem köll-é czipő. Akit hogy tavaly vöttünk, egész elkopott. Az eberlasztingba meg csak nem járhatok hétköznap. De errűl nem beszél kend. Mert világéletibe se törődött kend velem.

A kötényét odaemeli a szemeihez az asszony s szétmorzsol egypár öreg könyűt.

– Nem is tudom, mért möntem kendhöz…

Förgeteg János nagy nyugalommal nyomogatja a szalonnadarabot bicskahegyen a paprikadöbözbe.

– Hát minek gyüttél?

Az asszony sírva áll elébe.

– Minek möntem? Evvel áll kend elő? Hát minek híjt kend? Mér csavarta el a fejem, mért küldött gűgyűt édösapámék házáhon?

János hosszú, vékony szalonnadarabot nyes le, odatöszi a kenyérre s ott szeldeli nagy igyekezettel formás koczkákra.

– Ha híjtalak, híjtalak – mondja. Ha nem köllöttem, ne gyüttél volna…

Azonközben elkezdenek ugatni a kutyák odakint, Halbőr figyel, fejét oldalt hajtva, a hangokra. Mivelhogy a pusztalakó kiérzi a kutyák ugatásából, hogy ki jár a tanya körül. Mert tanulmányos kutya az ebállat, amely egész máskép ugat a rokonra, mint az idegenre, máskép a városi úrra, mint Mózsira, aki nyúlbőrökben utazik. Ennélfogva egy ideig hallgat a kutyaszó után a gazda, komoly elbírálás alá fogván az egyes vakkantásokat.

– A sógor gyün – mondja a meggyőződés biztonságával. – Mén a városba az is.

Az asszony féloldalt néz rá s félig hitetlenül kérdi:

– Oszt bemén kend?

– Be hát – mondja mérgesen Halbőr Förgeteg János. – Mért ne mönnék? Nem látod a csizmám? Csupa rongy. Tán az kék, hogy ebbe járjak télvíz idején? Hogy ebbe dolgozzak a hóba – s hozzáteszi elkeserülten: – csakhogy neköd lögyön mit önni…

Erre azután újra hatalmas sírásba kezd az asszony, hogy uram Isten, mit meg nem kell érni… már a betevő falatot is szemére vetik… De elmegy, csakugyan elmegy a tanyáról, ha így tart.

Amíg azután ez a pár szó adódik, odazörög a kocsijával a ház elé a sógor s bekiált a subából:

– Gyün-é kend hetire?

Már meg is jelent a tanyaház ajtajában Halbőr Förgeteg János.

– Mék hát – szól s a vállai erejénél fogva rázza be magát a subába – mér né mönnék…

Odamegy a kocsihoz és kezel.

– Adjon Isten.

– Adjon Isten. Üljék kend hát föl.

Ahogy aztán elhelyezkedik János, a sógor közécsap a két lónak. Förgeteg, még mikor nincsenek valami lehetős távol, féloldalt visszapislog, hogy ugyan néz-e utánuk tisztességtudó szokás szerint a ház ajtajából az asszony. Dehogy néz pedig. Sír az bizonyosan odabent a házban.

Förgetegnek aztán amíg csak pipára nem gyújt, valami nehéz van a szívén. Mert furcsa bánás volt mégis az azzal az asszonynyal. Hanem a füstfelhők közt múlik a gond, mivelhogy egyéb dolga akad az embernek.

De aztán hamarosan el is felejti. A sógorral olykor szót váltanak és hát kiderül, hogy a sógor szintén éppen csizmát akar venni.

– Majd Kék Mártonhon mönyünk – szól komolyan s a gyeplőszárhoz veri ki a pipából a pörnyét – az egész familia ott vásárol.

Förgeteg ráhagyja, mert valójában igen sok sok dicséretet hallott a Kék Márton-féle lábbelikről. Rettentő jó csizmák azok.

– Akár a vaj.

– Ügön. Aztán nem tör, – meg a füle se szakad ki.

– Hát nem bátya. Arányosan tart a füle a csizmával. Mikor az utolsó nap fölhuzná az ember, talán kiszakad. De hamarabb nem.

Denique, ahogy megállnak a lóval a katonakórház mellett, egyenest ballagnak a piaczra a csizmadiás sátorok felé. Az emberséges csizmadiák már árulják a sok szép, finom jószágot, egymásután szedve le párját a rudról.

Látja mindenik, hogy ott van legszélről a Kék Márton-féle sátor, azonban arra se néznek.

A fejüket föltartva haladnak el a vásárosok között, mintha valahol hátul, a sátras sor végén keresnének egy csizmadiát.

Azonban nem azért szolgáltatja a sógor familiájának már évek óta Kék Márton a csizmát, hogy meg ne lássa. Hirtelen oda is emeli az asztrakán sapka széléhez (mert az asztrakán sapkánál fogva különböznek a csizmadiák egyéb, nem komoly dolgokkal foglalkozó mesteremberektől) a kezét ernyő gyanánt, hogy jobban lásson.

– Nini! – mondja megilletődve. – Jól látok-e valjon. Nem-e Fekete Géra Péter úrhoz vagyon ismét szerencsém?

– De ügön – felel a sógor, nagyot esve a szivélyes hangon. – Ez meg a sógorom, a Halbőr Förgeteg János é.

– Van szerencsém – mondja kitünő elegancziával Márton mester és összedörzsöli a kezét, mert két pár csizma eladása fölött mindig összedörzsölheti a kezét az ember. – Talán, hogy lábbelit méltóztatnék…

Förgeteg előbbre lép a subában.

– Hát ügön.

– Ünneplőt talántán?

– Nem – felel elütőleg a sógor és leveszi a sipkát a fejéről, hogy mellé tegye a pipát – nem olyan köll. Csak hétköznaplót.

– Hát hiszen van – szól dicsekvőleg Kék Márton s odamutat a sátorra. – Tessék megdeputálni.

Deputálják. Az egyik balról megy a rúd mellett végig, a másik jobbról. Nem találnak azonban kedvükre valót, mert az ellenkező sarkokon megállnak.

– Nem tetszetős nekem ebből égy sé – szól megvetőleg Förgeteg. – Van ilyen a kisteleki vásárban is.

– Van ám. Rossz ez mind.

– Mit? – kiált Márton mester – Rossz? Melyik az a rossz?

János eddig a földet nézte, most hirtelen a gazdára pillant.

– Hogy melyik ugy-é? – kérdezi lassan s csak úgy féloldalt pillant végig a csizmákon. – Hát mind.

– Mind? Hát teszem azt ez rossz?

S diadalmasan ránt elő a sok közül egy párt Kék Márton. Két kézzel fogva tartja oda Förgeteg szeme elé s ott rázza.

János átveszi s nézi. Valóban rendes formájú csizma. Ennélfogva hát előbbre veti az egyik lábát a suba alól s nagyság tekintetében való összehasonlításokat tesz az új s a régi között. Jó, egészen jó volna.

– Nagy lesz, nagyon nagy lesz – mondja aggodalmasan s Mártonra néz olykor.

– Az jó télire – biztatja a mester.

Nem felel, mert most már a földre tette le s azt deputálja, meddig ér a szára. Ez is jó. De ekkor észrevesz valamit s kedvetlenül teszi vissza.

– Nem jó a vágása – szól. – Nem magyaros. S hozzáteszi mérgesen:

– Nem vagyok én bánáti sváb, hogy ilyen csizmát hordjak.

Kék Márton kétségbe van esve. Mert a sógor már választott, ki is van fizetve s imhol az új vevő, aki szintén egész familiájával ide fog járni, ha egyszer a Kék Márton-féle csizmákat megismeri, nem talál kedvére valót.

– Tessék hát mást választani – biztatja reménykedve.

Még mindíg mérges a hangja Halbőrnek, mikor oda vág:

– Mást – mondja gúnynyal. – Mást? Hunnat? Ez az egy tisztességes csizmája van az úrnak csak, akit itt tartok a kezembe. Ennek meg a vágása rossz.

Márton mesternek eszméje támad.

– Hát hiszen ha épen úgy áll a dolog, ki lehet azt jobban vágni – szól. – De most ez a divat.

– Mit divat – tör ki dühösen Halbőr. – Nem vagyok én suhanczár legény, hogy olyasmire adjak. Tán piros bársony gallért hordjak az ünneplő felöltőn, mert hogy az is divat?

A sógor belekaczag, mert tetszik neki a viczcz. Kék Márton nem nevet, mert úgy látja, csak kötődnek vele itten.

– Ha nem tetszik – morog ingerülten s csekély fültövön-ütéssel téríti helyes útra a lábai előtt botorkáló inast – tessék máshol venni. Nekem nincs jobb.

– Nono… – békíti Halbőr és csöndes mosolylyal pillant a csizmadia arczába.

– De meg az egész piaczon sincsen – folytatja tüzesen emez s elkapja Förgeteg kezéből a csizmát – mert nézze ezt a bőrt! Nézze! akár a vaj. De talán hogy még annál is finomabb…

Halbőr int a fejével.

– Azután a törést – hirtelen két rét hajtja a szárát, hogy az a kevés napsugár, ami elő verődik a felhők mögül, csillogva törik meg a bőrön – látja a fényit. Akár a kék aczél.

Int a fejével János és állást változtat a subában.

– Igen, igen – mormogja lassan.

De hirtelen, mintha megbánta volna a sok engedékenységet, megütközve szól.

– Baj, baj. Most látom csak, hogy patkó nincs rajta.

– Lehet azt ráveretni itt a szomszédban.

Félvállra rántja a subát Halbőr.

– Hát kinek néz engem az úr? Kocsis vagyok én? Vagy ló?

– Nem, dehogy, dehogy…

– No hát! – felel elfojtott dühhel. – Akkor ne beszéljen így. Hanem azt mondja, ha akarja, hogy adja?

– Nyolcz forint.

Gúnyosan hajtja le a fejét János.

– Nyolcz forint. Hm. Több nem is kék? Hisz a sógor hatért vett.

– A sógor is nyolczért vette – felel békülékenyen a mester. – Pedig az fele ilyen csizma sincsen.

János megvetőleg néz a sógor lábára, amelyen már ott pompázik az uj csizma. A sógor kéjjel mozgatja benne a lábujjait.

– No Isten neki – mondja derülten s előhúzván a tárczát, gyűrött bankókat terítget le a vásáros ládára. – Hetet adok érte. De csak éppen azért, mert a sógor is itt vett.

– Nyolcz forint az ára – hangzik a mester határozott válasza.

Halbőr Förgeteg csipkelődve, félszemmel néz rá.

– Üm, de nagyra tarja magát – s lefogja a balkezével a bankókat. – Hát tudja mit. Én engedek öt hatost, engedjen maga is. Adok hét ötvenet.

Azonban Kék Márton szilárd, mint egy szikla.

– Lehetetlenség.

– Nohát vigye az ördög azt az öt hatost – s kezdi Halbőr kikeresni a nyolczadik forintot is. Tágra nyitja a vörösbőr tárczát s amint utána kutatna, hirtelen az eszébe ötlik valami. – Hohó! most jut az eszembe. Van-e asszonyczipő?

– Milyen?

– Milyen. Hát bűr, zsinórra járó.

– Hát hogyne volna – s odalódít egy egész öllel a ládatetőre Márton mester. – Van itt sok. Formás.

Halbőr három forintot kint hagy, a többit visszarakja.

– No adjon hát egy három forintost – mondja szerényen s szinte kérőleg néz a mesterre, hogy ne haragudjék a sok okvetetlenkedésért. – A csizma nem kell. Majd szombaton behozza fejelni az asszony…

Mert hát az volt a csizma baja, hogy czipő kellett az asszonynak.