Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és szerénységével. Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott hossz-ra a nevével és egy lépést sem tett híréért, melyért csak dolgozott, ami nagy sor, de nem elég manapság. Hírlapíró is volt. Még pedig a javából való, de ott is a foglalkozását szerette és szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem a személye hatását. Az ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely külső szükségesség nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az újságírásban elvből tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai reklámos világban száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő súlyos, tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége, személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége sokoldalú volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt egymással, amiben dolgozott. Ha egy szóval kellene megjelölni az ő kvalifikációját, azt mondanók, hogy Salamon Ferenc a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is újságírók ezzel a legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az újságíró: moralista, politikus, történetíró. Törvénye az igazság szeretete. Salamont ez töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől volt áthatva s ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy is mint újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely hallomásokból ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon hallgatózik, megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével. Csodálatos, szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt érdeklődnek, amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se látják azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen, hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e legnemesebb felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával vagyunk az ő eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, amit meg nem nézett a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De amit megnézett és megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást belevinni; abból kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami réginek, ismertnek látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és hallatlan dolgokat hajhásznak; ő a régi látszatból a valódi tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint újságíró, így mint történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig egyenletekkel dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent. Csodálatos gyanakvása volt mint történetírónak minden iránt, amit emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen támaszkodott. A természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a föld, a víz, az éghajlat és az emberi természet törvényei voltak a fegyverei: ezekből írta történeti munkáit. Ez az ő saját módszere volt eredeti, szellemes és ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája régi följegyzések, krónikák és adománylevelek értékéről. Hányszor fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz, hogy az emberek megírt hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van fejtegetéseinek az élettel, a színnel, a valósággal teljes volta. Történeti munkái mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő maga a matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól vette rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek állt be s akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta elméje diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés kérdéseivel is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb különlenyomatban is megjelent a hetvenes években, a Reform c. újságban. Ebbeli tanításai mind a saját tapasztalásából voltak merítve. Egy siketnéma fiú volt a növendéke s ő kitalálta a módját, hogy rendkívüli sikert ért vele, egy lénnyel, akitől a tanulás két főeszköze: a hallás és a beszéd képessége meg volt tagadva. Ki beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a tanító, aki ily iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, mint kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott ki tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment át a politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s állandó harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, sistergő csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori közönségnek. A kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő politikusokkal, akik nemcsak meghallgatták észrevételeit, de értékesítették is. Tudom, hogy azt tartotta, hogy a delegációk néma közös ülésezése az ő ötlete. Tudom, hogy ez iránt mások is fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a dolgot tőle magától hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap szerkesztője lett. Nem becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de becsvágya igen sok nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a diszkréciók kegyetlen kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg is érte, hogy e lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől.

Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: Budapest történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom befejezetlen – műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, ki egy monumentális épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát égetni, maltert keverni, tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. A módszer, az anyaggyűjtése, a tárgy fölszedése, alapozó munka és fölépítmény: minden az ő keze munkája. A főváros területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta föld felett és föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér, topográfus, archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember azt az óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; hanem megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít hajlékot és várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy szerszámot, egy kardot, egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy pénzdarabot, föltámaszt egy-egy embert megdöbbentő valódiságában, lelket idéz elejbéd, egyszóval valóságot és igazságot. Ahol e kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése: ott nem épít, hanem rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát, semmivé tesz képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró a magyar történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon könyvéből lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több magyar történelmet tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit betéve tudja.

A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben a francia-porosz háború. A Reform az akkori áramlattal szemben egymaga pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében a franciákat. Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje volt az irányzatnak.

Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de összeköttetéseit fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a későbbi években is gyakran volt vendége, természetesen nem politikai cikkel. Néhány év óta egyetemi tanár volt. Ez volt élete keserűsége. Lemondással, elcsüggedéssel lépett mindenkor a katedrára. Gyűlölte az élőszóval való előadást. Inkább öt óráig írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek, mondta, valahányszor az egyetemre való útjában betért hozzám, vagy másutt volt találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár mélyen megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar történelmet kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes volt.

Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. Négyszegletes feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen szürkülő haj ad arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven két piciny szeme távol áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz borítja az állát. Valóságos tatár arc; de oly jóízű barátságos mosolygása volt, hogy ezt a különös arcot vonzóvá tudta tenni. Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is szívének jóságát mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa osztja ki családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó volt a szíve, nagy volt az elméje. És semmivel se fukarkodott, mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és fénye volt.