Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb tehetsége haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki is alszik akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis megemlékezés végére.

Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá méltó s azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában letört Szőlőssi Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak odahagyta a veszprémi szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa kiszólította; délceg, temperamentumos, szilaj s egy meleg bariton hang birtokában már akkor föltétlenül uralkodott a színpadon, amely megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert élet, melegség, akarat jártak a kíséretében.

Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen arénában játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott kompániában fedezte fel Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s kijárta szerződtetését néhai Radnótfáy Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy babér nem azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli darabok nem műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint költemény anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy a nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a népdalhoz és az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz van kötve. Ennek igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el ne halványodjék. Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a népszínmű története. Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső időben került fel Pestre Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, Helvey Ilka próbálták több kevesebb szerencsével daluk szárnyára venni a pusztulásnak indult műfajt, de siker nem követte őket. Tamássi ritka és frappáns tehetsége sem tudott a dolgon segíteni. Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel Debrecenből égi adományaival Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a forduló pont egy csapásra beállott. Most is előttem van az az este. A közönség nem is álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel akkor, hanem Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd, szemérmes lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy viszont Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain, egyszerűségén, természetességén, jóízűségén s engedi magát vinni, ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik le előtte a saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi közönség szívén. Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a varázsvessző, melynek érintésére kipattant a temérdek kincs, amit ma Blaha Lujza művészetének mondunk. Akkor, mintha hályog esett volna le szép szeméről s mintha hallottam volna felkiáltani: Aha, itthon vagyunk már!

Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá a „Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett.

Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak jelentőséget tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon mindjárt első megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és határozott volt és az illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, de a népdaloknak oly mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri művészetnek lehetne neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett éneklés volt, hanem a darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy megjátszotta, mint a prózáját. És bár egészben parlagi fejű ember volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat hallott harangozni, de oly művészi inspirációval dolgozott, amely méltán ámulatba ejtette a legkövetelőbb kritikus nézőt is.

Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt kell érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált volna a versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka itt, más ott és nem kevésbé változatos az egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban furulyával végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te. Csikós.) és láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a Magasan repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre facsarta a szívedet.

Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza volt. Mind a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek szoborművek hosszú láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala a hőse ő. Más darabokban, mint epizodista jeleskedett és nevezetesen a Nemzeti Színház Shakespeare-előadásain mint nép, mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz figurát.

A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, hogy átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két próbát és világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni fog. A sors azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a Betyár kendőjé-re öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, melytől balfele megbénult. Csendes visszavonultságban élt azóta máig, amikor másodszor rohanta meg a veszedelem, hogy leterítse. Elsőbben elszenvedte a halált, amikor elvesztette a színpadot, most annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a mostani csak a testét öli utána akkor megölt lelkének.