Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul annyit jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg a bőrében. A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még nem levén arra, hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább csináltat magának törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról volt csak annak idején szó, hogy a magyar iskolák használatára szánt papiros-pépglóbuszok – magyar felírásokkal készíttessenek. Ez épp oly természetes volt, mint az, hogy ezért a német roppantul megharagudott, mivel hogy azelőtt a glóbusz is csak németül járta nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet sem tehettek azzal a szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy mi úrhatnám hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen számunkra csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint liferálták annak előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, mienk csak a glóbusz. Régen németül, most magyarul verik egy kicsit a fejünkbe és egy kicsit a fejünkhöz.
De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek kitalálták. Hiszen csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány emberen uralkodik a magyar. És ha az „ember“ szót nem filantropikus értelmében vesszük, (némelyek már-már a macskát is, de a majmot bizonyosan e fogalom alá veszik,) hanem határokat vonva a két király: az indulat és az ítélet birodalma közt, csak azokról beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben, tudásban, ízlésben művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni nem a pallos jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos akkor a magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama részei esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem parancsol.
Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy hódítót küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki megbűvöli a szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki megbűvöli a szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert és kelet, nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. És kell-e több ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz gyönyörét élvezzük itthon mi szegény magyarok?
Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely nép négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; amely nép a nagyság mértékét négy alakban betölti teljesen: az a nép, ha kicsi, ha nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb dicsőségének, biztos zálogával bír egy reményteljes jövőnek, tényezőivel a nagyságnak. Abban a népben a kor nyavalyái tehetnek rombolást, az anyag ereszthet belőle vért, egy brutális ellenség ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér semmi hatalom. Annak a népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot a helyre, melyet elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a világnak, mert nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora.
Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a magyar nevet…
Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit mesés híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova bemén és ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden élőtársa között: mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a szemet bűvöli, ahogy százévek óta nem bűvölte senki.
Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít művészetével.
Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa „királynak“ tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy csodát tegyen rajta és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük az ősz mestert, aki az imént tette lábát a honi földre e szókkal: „Érzem, érzem, sehol sem vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a dalosnak, mondjunk dalt Liszt Ferencnek, aki hódít amerre jár, hódít a magyar glóbusznak.
És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja történetét, népe erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; mondjunk mesét arról, aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi nyelvünk és az idegen nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról patakzik az elbeszélés ezüst folyama és bejárja határainkon túl az idegen határokat, szeretet, érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; ékes szavú hírnök a magyarról, értékes szószóló, kedves barát a családokban; hódító harcos megvető és gőgös, rágalmas és cudar ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a magyar szellemnek, amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer idegen szívekben, idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen mérkőző fele: mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket, hivőket, rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére.
De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, akinek halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, szerény, mint a nagyság és igaz, mint Arany.
A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges harmóniájában, harmonikus nyugalmában.