Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres poéta volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, diákmise végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro imperatore nostro“, én térdenállva egy csöndesen magamban elsuttogott Miatyánkot küldtem az Isten trónjához, oly fohász kíséretében, hogy valamikor oly poétává engedjen az Isten lennem, amilyen most Thaly Kálmán.
Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és szép remények kora!
Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, soproni diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. liceumba járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá tűnik fel ma előttem, mint egy remek kompozíciójú falfestmény, melyet félig elmosott az idő. Hol kezdődnek a vonalak, hol végződnek, szinte csak sejteni lehet már; de bájoló a hajlásuk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a tökéletesség egy része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját inkább érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni valamely harmadik személy számára.
Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk az iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én feltétlen hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én többször égettem el az ő haját, mint ő az enyimet. Ami a flótát illeti, azt mind a ketten csak sanyargattuk.
Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az ő kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk gyorsan valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek sűrűbbek, mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik odajártak velünk együtt, mind az Olympuson túl jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb rész a színészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy tisztességes Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula – gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy legény, tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács Gyulával járt iskolába. S a történet, hogy íme egyik kollégánk volt kollégája, akit mi már e lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kollégánk kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról beszélgettünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk magunk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem ugrotta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez visszatartott mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában.
Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német színészek szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a könyvet, természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: iszonyú fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikhárdot.
Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? Visszaemlékeztek-e ama napok naív verőfényére most, hogy Józsit, akkori örömeink s illúzióink egyik társát, örök pihenőre kísértük?
Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry Kálmán mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; Vörös Pista a társaság Adonisza, az ő irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi nyakgatott hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos László és a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a külön-külön utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a sorsa, annak is olyan nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy szinte idegenen jár el egymás mellett.
Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket tartott együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig távol voltunk egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori barátságunk kötötte, kézen fogva vezetett át az életen, idehozott bennünket a fővárosba egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem csudás fordulattal egy tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre immár nem volt szükségünk, de ha nem is flótánk, egy volt a nótánk. Ami játék, ifjúkori vágy illúzió volt: a soproni kis tanya művészi ábrándjai, az önképzőköri becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei: itt férfias munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára körül ismétlődött és eltart a sírig.
Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban. Melyikünket nem temettek el tegnap?
Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a lelkes korból eredt barátság. Az újabb keletű szakadósabb. Egy rokon lélekben ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül az ember s benne, ha elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint a barátot magát.