Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, melyet reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak áldozata lett Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem tudja a történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt.

Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király számára. A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a csatatérről eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s Macbethnek egy méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi koronát; Banquónak azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két hadvezér nemsokára találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket magasztalásaival, Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért méltóságot és bejelenti nála látogatását, hogy ott tölti a következő éjszakát.

Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors beteljesedésén s ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök sem marad puszta szónak.

Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége ösztökélései ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan király lesz. Mit ér azonban neki a korona, ha nem magának s maradékainak szerezte lelki nyugalmának árán, hanem Banquo utódai számára. E hánykolódás veszi arra, hogy bérelt gyilkosokkal megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik Banquot, de fia, Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok Macbethnek, éppen akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit, hogy megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le is telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó küszöbén suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák a jó, Fleance megmeneküléséről a rossz hírt.

– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még beszélünk erről.

Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. Lennox úr is mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S rámutat az üres székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal és a megölt Banquo lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth azonban a kínálgatók felé fordulva megszólal:

– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt személye is itt lenne.

– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord.

És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve tántorodik meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók szaladnak ki: „az asztal teli van“.

– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely!

– Hol?

– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet?

– Ki tette velem ezt közületek?

– Mit, jó uram?

De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá szegzett tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy én tettem: nekem hiába rázod véres fürteidet!“

Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné marasztalja őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek reá. Majd férjéhez fordul:

– Hát férfi vagy te?

– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől elképedne az ördög is!

A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar el is tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a királyné biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet s vakmerőn újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a kísértésre újra megjelenik.

– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! Csontodban nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a szemednek fénye. És így tovább, míg a kísértet újra eltűnik s a vendégség feloszlik.

Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a kísértetet nem látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres széket nézi. Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja szóval, nem mondja célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, mit lát, a skót vendéguraknak nem is kell tudni; de annál szükségesebb, hogy tudja a néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden közvetlen erejétől, rémes borzalmasságától, konkrét tartalmától meg van fosztva. Aki Macbethet először látja és olvasásból sem ismeri, az tisztára nem is sejtheti, mit bolondozik Macbeth az üres székkel.

Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak olyanok számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; de ez tévedés. Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell játszani. És a teljes igazság mindenkinek igazság, a féligazság pedig sokak számára érthetetlen, a többiek számára pedig csak féligazság. Még akik Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres székre Banquo szellemét kell gondolni: azok is meg vannak fosztva a szolgálattól, melyet szemök van hivatva tenni képzeletüknek. Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt már meglepte és fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth meglátta volna. Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja, lesi izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy és félelmes jelenet meg van fosztva nagyságának és félelmességének főtényezőjétől, ha a kísértet nincs ott, mert meg van fosztva világosságától elsőbben is, másodszor pedig érzéki voltától.

Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, mikor a hős a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr képét látja. Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig mélyedt bele Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje korrigálni Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem jő, leül és eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr tűnik fel.

Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat?

Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és a jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek nem volt szüksége.

A magánbeszéd, melyben Macbeth tőrt lát, éjjel, titokzatos sötétséggel mondódik el, egy pillanatban, amikor tudjuk, hogy Macbeth mit forgat szívében, tudjuk, hogy felesége miért ment be s várjuk tőle a csengetyűjelt a gyilkosságra.

A helyzet borzalmasságát emeli a tomboló vihar, égzengés és villámlás. Csupa izgalmas momentum, mely fogékonnyá teszi a lelket minden különösségre.

Ellenben a másik jelenet egy víg királyi banketten történik. Nagy társaság, fényes kivilágítás, derült arcok, pompa, bor és párolgó ételek. Víg pohárcsengésre, muzsikára, táncra és mulattató közjátékokra is számíthatunk. Csak egy gondolat bántja a királyt: él-e még Banquo? A bérelt gyilkosok jönnek és ebben is megnyugtatják őt. Nem egészen, de mégis. Most már hát ő is mulathat kedvére. Hívják is vendégei, biztatja felesége s ekkor ő odafordul, sajnálja, hogy kedves embere Banquo, nem örülhet velök és…

A vidámság e mozgalmas képében ki gondol oly fordulatra, ki van rá elkészülve, hogy a király üres székébe a most megölt Banquo véres árnya üljön be?

Nincs-e mulhatatlan szüksége az érzékek segítségére a figyelő léleknek, hogy a nagy ugrást sikerrel megtehesse Macbeth-tel együtt?

És még egy nagy különbség.

Láttuk, hogy a lakomát zavart kísértet se mint kísértet, még kevésbé mint Banquo megnevezve nincsen az egész jelenet alatt, úgy, hogy a vendégek nem is sejtik, miért háborog úgy a király. A tőr jelensége egészen másképpen van. Amint Macbeth szólásra nyitja ajkát, ezt mondja rögtön: „Tőr az, amit ott látok?“

Bezzeg nem mondja amott: „Kísértet az, vagy Banquo lelke az, amit ott látok?“ De nem elég, hogy ennyit mond, még le is írja: „Kezem felé fordítva markolatja.“ De az sem elég, hanem folytatja: „Mégis látom… épp úgy, mint ezt, melyet ím kirántok!… Most meg vércseppek vannak rajta…“ stb. Vagyis: minden kitelhető módon eteti képzelőtehetségünket, mikor erre van bízva, hogy elejbénk is a tőrt odarajzolja a levegőbe. Mikor pedig nem tartja elégnek a néző képzeletét, akkor igénybe veszi érzékeit s azoknak adni táplálékot, megjelenteti, amit láttatni akar.

Végre én is tudom, hogy mai napság kísértetek nincsenek s hogy némely tudós azt mondja, hogy a látomány csak Macbeth felgerjedt lelkének a szüleménye. Azonban azt is tudom, hogy boszorkányok már Könyves Kálmánunk idejében sem voltak, mégis a mi jó Dugonicsunknak az édesanyját még a mult évszázadban égették el Szegeden, mint boszorkányt. Sőt mi több, Macbeth előadásán, amelyből a kísértetet kitörülte a felvilágosodás, ugyane felvilágosodás meghagyta a boszorkányokat és a többi fantasztikus látományokat.

Ezen a címen azt hiszem vagy mindent ki kell hagyni, ami a felfogásba ütközik, vagy semmit. Egyet kihagyni, mást megtartani, csak jobban rontja azt, ami megmaradt. Ha hiszünk a boszorkányokban, könnyű hinnünk a kísértetekben is. Ha nem hisszük a kísértetet és kivetjük, csak annál bajosabb hinni a boszorkányt, akit megtartottunk.

Én azonban megtartom a kísértetet is, a boszorkányt is és elvetem a modern felfogást. Nem mintha a magam részéről hinnék a hazajáró lelkekben. Ezen én túl vagyok, de tudom a katekizmusból, hogy Isten teremtette a maga képére az embert. Ellenben tudom a történelemből, hogy az ember a maga képére teremtette az Istent, úgy értve, hogy minden népnek a földkerekén megvan a maga fogalma az Istenről és a természetfölötti lényekről. Isten teremtette a világot és az embert; az ember pedig viszont nem szűnt meg teremteni, hogy a teremtésbeli hézagokat, melyekbe elméje el nem ér, a maga módja szerint benépesítse. Igy teremtette a kísérteteket, boszorkányokat, tündéreket stb.

Hogy ma már igen sokan nem hisznek se tündért, se boszorkányt, se kísértetet: mit tesz az? Hiszen sokan már Istent se hisznek. Ellenben igen sokan még mindig hisznek Istent és igen sokan még egyéb természetfölötti lényeket is. A költő pedig a maga céljaira nemcsak az Isten közvetlen teremtéseit használja, hanem mindazt is, ami közvetlen az emberi elme és képzelet alkotása s csak közvetve Istené.

A kérdés az, miképpen használja? Végre is csak kétféle ember van a világon; olyan, aki hisz a kísértetben és olyan, aki nem hisz a kísértetben ugyan, de tudja, hogy mások hisznek benne. Az elsőfajta hajmeresztő borzalommal nézi Banquo szellemét; a másik fajtára nézve pedig úgy áll a dolog, hogy ő oly ember történetét látja maga előtt, aki hisz a kísértetben, látja őt legválságosabb pillanataiban, a többek közt szemtül-szembe a kísértettel. Senki sem kívánja a hitetlen nézőtől, hogy Banquo lelkét kísértetnek nézze, még kevésbé, hogy egyáltalán higyjen a kísértetekben. Csak elégítse ki kíváncsiságát amaz emberek körül, akik boszorkányokkal és kísértetekkel vesződnek.

És biztos, ha sikerül a színpadon mozgó alakokat nem X és Y színésznek, hanem Macbethnek és Banquónak néznie és érdekeik harcába belesodródnia: akkor borzalom és izgatottság fogja megszállni Banquo kísérteties árnyának megjelenésekor csak úgy, mint Macbethet, akár hisz különben a kísértetekben, akár nem. Ellenben a jelenet érzéki hatása elvész a hitetlenre nézve is, ha e szellem valósággal ott meg nem jelenik s csak a színész borzadálya játsza el konkrét tárgy nélkül a háborgó lelkiismeret játékát.