Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa vagyok annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles igazgatója és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a ciklus a hahotának, a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a históriája. El fog a közönség előtt vonulni azoknak a megáldott embereknek a serege, akiket a munkásember legnagyobb jótevőinek lehet mondani, akiknek Istentől az a hivatás jutott, hogy embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra gerjesszék.

Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy pillanatra újra versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, legfőbb öröme volt, ha megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha nem kapták meg: a közönségnek a tapsáért.

A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez a terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy az emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek a földre közibénk és észrevétlenül vannak itt. Nincs biográfiájuk. Itt van az Úr Jézus alakja, akinek korából a történetírók, a naplók, az emléktáblák, a sírfeliratok tudnak mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról, prokonzulokról, hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem tudnak arról, hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig prédikált s ezzel megvetette alapját, elvetette magját a kereszténységnek, amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan változások forrása lett.

Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga idejében eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a századok múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – és nem tudunk egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született szegény sorsban, egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba ment, ott a nemes urak lovait tartotta a színház előtt, azután színész lett, igazgató lett, darabokat írt, eltűnt vissza a maga kis városába és ott meghalt.

Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra.

A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik olyan, hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket izzadott, míg lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás nem maradt utána, semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már egész irodalom van csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, Shakespeare volt-e valójában, nem volt-e igazában csak egy név, csak egy alak, akinek a háta mögött egy másvalaki volt, mert hihetetlennek látszik, hogy Shakespeare az a nagy ember, aki a zsenialitásnak, a képzeletnek, a lelki és szellemi hatalomnak ama birtokában volt, amely darabjaiban megörökítve van, észrevétlenül élhette volna le az életét e földön.

E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen följegyzése nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi volt, háborúban is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek közé tartozott, még csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén városában járt-kelt, tanított, iskolát tartott, igen nagyon szegényes házában még banketteket is adott, ugyanebben a házban, de mindenki magával hozta, amit a banketten megevett. Azonban a legelőkelőbb athéni emberekkel, a leghatalmasabbakkal, a legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes volt. Egyszerre egy nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és kiissza a bürök poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint Krisztusnak az őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében vele közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján elítéltetett, akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy könyv Szokrateszről, mely nagy históriai apparátussal mindent felkutatva, ami csak valahol róla található, azt bizonyítja, hogy haszontalan vén svindler volt, aki bolonddá tette Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor is megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk, tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a legbölcsebb, a legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a föld kerekségén volt, akivel a legrettenetesebb igazságtalanság történt, mikor polgártársai rosszakaratból, félreértésből, tudatlanságból, meg nem tudom miből elítélték és halálba kergették. Ez Szokratesz problémája, melyről ma is vitáznak, mely ma sincs kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor érthetetlen, hogy megölték, ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy olyan jó lett volna, amilyennek iskolája állítja.

Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, nem a protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab áll: az egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz maga, a lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. És mondhatom, ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz problémáját, amire hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem értünk meg a tanításaiból, a lényéből és a sorsából.

Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat és repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt egy premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a babérért. A három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy tiszteletben részesült, akinek érdemeit, mester voltát kollégái is elismerték, ami igen ritka dolog, és akit Athén tisztelt és becsült, vitte el a pálmát. Utána következett siker dolgában egy másik darab, a harmadik pedig megbukott – s ez A felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk, első előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket, akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán, megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt állok, mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy harmadfélezer év múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan emberek vagyunk. Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van megkonstruálva, ugyanúgy, ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt embereké volt. Mindnyájunknak vannak szülei, akik reménnyel tekintettek ránk, amikor világgá eresztettek. Mindnyájunknak többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre reménnyel tekintünk, amint tovább mennek és lesznek unokáink a véges-végtelenbe és senki se tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a gyermekét fogja egyszer megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje ugyanúgy van megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz.

A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, amikor útnak indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez ragaszkodunk, mert ha nem is minden embernek van meg ez a lelki tehetsége, de az embernek megvan. És különös, ez az Arisztofanesz is hasonlít azokhoz a szellemi nagyokhoz, akikről említettem, hogy nincs biográfiájuk. Őneki se igen van, róla se sokat tudunk. Tudunk róla annyit, hogy falun született, de nem tudjuk, amit minden tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos nagyságról ma legalább tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi tanulmányait ott és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben termett darabokat írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első darabját nem is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle nyilvános dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven, kopasz emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer perbefogta ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot s ki akarták onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és dicsőséget szerezni magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte meg, elismerték athéni polgárnak.

Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a helyszínén, amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, hogy nem tudni, a közönség azon kacagott-e jobban, mikor a demokratát kifigurázták, vagy azon, hogy a szerzőt megverték.

Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja volt. Szellemi családja nagyobb volt, a följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét drámát írt. Ezekből tizenegy maradt az utókorra s ezek között van ez is, A felhők, melyet ma látunk.

Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben megbukott. De miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, akinek filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot nem értette meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a jókedve, a hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy tragédia rejtőzik. Azt lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett poétának látnoki parodiája egy eseményről, mely be fog következni. Egy nagy hahota ez a darab. Akkor az öreg Szokrateszen úgy kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni – s azóta a tudós világ meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni. Ebben a darabban ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák előtt. Ebben a darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték. Hogy elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai isteneket, az állam isteneit.

Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a perben. A darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia elveszti a vagyonát a luxuskedvelő, előkelő családból származó felesége és a lókedvelő ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik az adósságokba és szeretne tőlük megszabadulni. Gondolja magában: itt van a szomszédban a nagy bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a beszéd tudományát tanítják; mindenre tud felelni, mindent ki tud fordítani, be tud fordítani, mindenkit meg tud védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt megtanulta. Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy az öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes megtanulni s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A fiú beáll s csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első dolga, amikor otthon van s az apjával ebédel, hogy összevész az apjával és jól elbánik vele. S ekkor a fiú a filozófiai tudomány segítségével kimutatja az apjának, hogy neki joga van az apját megverni, mert hiszen őt meg az apja verte meg, mikor kicsi volt, most ő csak visszaadja neki.

A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit rajzol a darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a feje, ahova öreg barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés nem Szokratesz ellen van, hanem a filozófia, az akkori filozófia ellen. Mert a filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a szofistáknak és nem szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári foglalkozás volt, egy igen kitünően jövedelmező mesterség volt, mert a filozófusok iskolákat állítottak föl és úgyszólván halászták a gazdag fiúkat, akiket kiképeztek a közéletre és szereplésre.

Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és amikor a komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen céhre odaveti, lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. Szokratesz volt a színe, virága, legismertebbje, a legkeresettebbje a filozófusoknak, akit nemcsak Athén, hanem egész Görögország emlegetett, ezért nem hiányozhatott a darabból. Igy az utókort is félrevezette, mintha Szokrateszt akarta volna pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert Arisztofanesz nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még egy politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla hegyére és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz világításban áll.

Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a kornak fő tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a szelleme, a célja a komédiának és tragédiának, a különbség csak az volt, hogy a tragédia az ideál felé nagyított, a komédia pedig a nevetséges felé, a komikum felé nagyított. A tragédiaíró az embert a köznapi életből kiemelte és fölvitte az istenek közelébe, viszont a komédiaírók az isteni dolgokat is lerángatták Athén utcájának porába.

Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, melyben ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a közéletet, mint amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, melyben ezek éltek, mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két tengerpartja úgyszólván összeért. Az egyik volt a hagyomány, a tekintély, a közérdek kultuszának a kora, a másik, amely kezdődött, mindennek az ellenkezője. A korlátlan népuralom volt ez, mert akkor már a nép döntött a politikában a szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a nép választotta a hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború kérdéséről és a nép maga napidíj mellett ült a bírói széken és ítélkezett köz- és magánperben egyaránt. Ott, ebben az uralomban, amely itt kezdődik, az volt az úr, aki legjobban tudott a nép nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a nép nyelvén való beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt tanították a szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek egyikét itt fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a hamis beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a siralomházba és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén a gazdagságnak, a művészetnek, a műveltségnek, a szellemi törekvéseknek és a hatalomnak és erőnek teljes teljében volt, egy lépéssel átlépett, átszökött abba a korba, melyben kezdődött a züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő szárnya pedig meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni Athénre, kezdte hullatni Görögországra.

Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a csodálatraméltó görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és széthordta mindenfelé, hogy a saját maga műveltségét, művészetét, civilizációját ezeken a romokon építse föl. Ezekből a romokból való A felhők, amit itt látni fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, legmerészebb dolga a kornak, melyet maga Arisztofanesz a saját remekének tartott, mert egy másik darabjában kimondotta: megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket, szárnyaló szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok, nézzétek meg, épüljetek és okuljatok rajta.