„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a kérdésről, amely az idegen helyesírást védelmezi az én helyesírásommal szemben. Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a bevezetésében, hogy ő nem jártas a tollforgatásnak csupán mechanikai részében (vagy mekhanikai?) teszi hozzá zárójelben.

Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik, „mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a másikat vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral írtam volna: anonimusznak és mekánikainak és se nem ch-val, se kh-val. Mért legyek én különb és kegyeletesebb a franciánál, amely azt írja: mécanique.

De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor voltaképpen nem ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak kevesebb bátorsággal, kevesebb következetességgel, tudósnak akarván, de nem tudván lenni, mert a szükség parancsol s kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen vétsen lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt, kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és kosmopolitismus? Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor miért nem anonimusz? Mert hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a latin s-t magyar s-nek, az anonimuszban pedig sz-nek ejtjük.

A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert nem lehet mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az írásnak? Helyettesíteni az élőszót.

Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, amelyeket a fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: Ha egy idegen nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást követünk? Mást-e, mint hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel rögzítjük annak a szónak hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert különben mást olvasunk belőle ki. Olyan dolog, mintha kútágas helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem fogja a kútágast belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót? Világos, hogy Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem tudja, bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért, mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir jöjjön ki belőle.

Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, nem értjük jól egymást. Erről meggyőz Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is megtörténhetik, hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt ismeri, ha azután meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni, hogy ez két személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez?

Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen jelentősége. Ez az ember magyar ember, minden körülmények közt tudta jól a britt költő nevét és ha valakinek megírta, az is jól jutott a költő nevének birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare nevet, abból, ami róla mondva van, ráismerhet az emberére is és megtudja azt is, hogy miképpen írják ezt a nevet az angolok. Ebben semmi mulatságos dolgot nem látok. Az pedig, hogy ne gondoljam azt, hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk és szánkba kellene rágni a szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy a kultúra (miért nem cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben (miért nem intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a nyelvismeret is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg még kevésbé.

Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, tótul, horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy minden idegen szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen tudjuk leírni s az idegen helyesírásból helyesen tudjuk elolvasni?

A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet odáig, hogy bármely nemzet nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a maga kultúrájának közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy millió ember németül, egy millió franciául, százezer angolul, százezer olaszul, ezer spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki ezt mind valamennyit tudja, tehát egyik vagy másik esetben minden olvasót, az ország összes millióit kisegítem, ha az én helyesírási metódusom szerint adom ajakára az ismeretlen, vagyis – mert idegen betűértékkel leírt – tehát reá nézve olvashatatlan szót.

És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni tudnak, hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud korrektül és hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az idegen helyesírású szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek munkája is tele vannak helytelenül írott idegen szókkal. A legképtelenebb helyesírási hibákkal van forgalomban nálunk egész tömege az idegen szóknak. Nem is említve, hogy a legcifrább kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is s az igazi még sincsen közte.

Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy külföldön is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez igaz. Egy francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A francia újság azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője Reichenberg k. a. A Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr von Hegedus (ü-je nincs). Ez mind igaz, de van egy nagy különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan kell kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára nézve nem létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának nézi és veszi és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az újságból azt, hogy Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a Figaróból pedig a mi képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von Ézsdüsz.

Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert megkérdez az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor a francia elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia nyelvben nincsen idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga betűinek értéke szerint olvas el s ezt egészen természetesnek tartja. Ránézve egyáltalán fel sem merül az a kérdés, hogy a maga helyesírásával írja-e az idegen szókat vagy sem. Neki Auber, Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és Munkácsy – mind kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé, Dréfüsz, Szenzsé, Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint olvasva) Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére, Veit. Ez a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő története nagy neveit, irodalma hőseit és művészeit. Igy az angoléit, az olaszéit és a többi.

Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, melyeket egy életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül kiejteni. Micsoda önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a kiejtésük szerint való írásukhoz, legalább tudnók az egyiket pontosan.

Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok:

„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok arra, hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és Yaukai-t torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes nemzetnek az ő módja szerint.

Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is.

Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e dicső nevek érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a magyar nemzet dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is ijesztően terjedő kozmopolitizmustól!“

Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a mi szép magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, hogy nem mi írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink hangzását az ő betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a jegyet, amely náluk jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy minek hívnak bennünket. Hiszen az a torzítás, amit ők művelnek a mi neveinkből, amikor a mi helyesírásunk szerint leírt nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák. Héguéduche helyet Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a kozmopolitizmus abban, ha én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó igazi hangzására az idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én helyesírásomból olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt nem tudom.

Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az összes európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. Mi inkább szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb cókmókkal ezt is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a három nagy nemzetnek: az angolnak, franciának és a németnek tudós módszerét jellemzi. Feladják, hogy könyvet kell írni az oroszlánról. Az angol tudós fogja magát, elmegy a sivatagba, a tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja a puszták királyának szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A francia kimegy a párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A német összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós – kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? – Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét.

Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az angol a természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az angol beutazza a világot s megírja, amit látott. A német megkritizálja, amit a francia és az angol megírt s átszedi a török, a japán és kínai neveket francia helyesírással, mi meg átvesszük a némettől. A francia az óvilág összes görög és latin isteneit, hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri meg nyelvében az idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne, Ciceron, Jove és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián, Sziszerón, Dzsov. Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana, Ciceró, Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A francia és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását (nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is elfogadjuk az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy lenézzük egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük egymást, ha rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt mi tudományos álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is rászolgálunk arra, hogy kinevessük egymást és magunkat.