Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást tévén a színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre is. Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még 10–12 telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar hírlapok (a Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették körül e német apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A hajbakapás veszedelme úgy támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve konnexióiról a hazai művészettel, föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé, de másnap, nyilván szeretetreméltón megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni, hogy az idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak azt cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s prelekciót tartson a művészet nemzetközi természetéről.

Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van s ránk nézve elérkezett az idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé meghányjuk-vessük.

A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, tehát magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a stipendiumot, amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs többet ígért, tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most Berlinben udvari művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha ott is ne lehetne egy-egy jó színész, de Berlin színészete általában a német színészetben nem számít, nem fokmérője a művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki színtársulatok képességei vannak ott a színészet élén. Ez egy különösség, de tény, hogy Bécsé e tekintetben az elsőség, azután jön még vagy öt német város és csak azután Berlin, színészetének művészi értéke tekintetében.

Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; nem ez az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga fölé nem emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan termet, azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű tehetség és végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, fejet és alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért lelkesült két héten át Budapest és magyar sajtója.

Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai kisasszony – akármint játszott is – vendégszereplését igen jól rendezte el. Ebben föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még azt a gyémántot is elvesztette, amelyet minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni: még a legnagyobb is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti Patti, elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott van az az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját szerzik az adeptusok.

Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben jelentékeny tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen kultusszal veszik körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen kegyeikben becsvágyó szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem bocsátanók meg azt a megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk székvárosában ünneplésre méltó művészetnek hirdessünk egy színészi rutint, mely közhelyekkel dolgozik, középszerűséggel merészen provokál s egy-két színészi fogás birtokában magát isteni titkok tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben csak annyi művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és erkölcsi jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát kiteszi, igen nagy volna a mi szegénységünk.

Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek?

A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az összes fővárosi sajtót a lábáról s ez utóbbi vagy nem tudta fölismerni, vagy nem merte nyilván kimondani a vendég-művész értékét.

És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi jutalom, amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) kecsegteti, beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi észre, hogy neki ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, föllép s Magyarország fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi kincseit odarakja elpártolt leánya lába elé. És a kassai kisasszony azzal a megnyugtató tudattal tér vissza a német császár fővárosába, hogy élete föladatát, születése kötelességeit, földi hivatását nem tévesztette el: Magyarország igazolta, sőt megjutalmazta azért, amit tett.

A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország művészete, ez az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten kegyetlen csorbát szenvedett a mi erkölcsünk.

Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát tetszése szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek gyakorolják. Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, mi ünnepeljük az ő előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer meg nem próbálná bennünket is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban vagyunk, ha tatár dúl, török deportál és német fojtogat; de mikor a magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép termetű kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk hozzá, mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül.

Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli német újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez ügyben, mint soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá vonta s eképpen írt: „Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy magyar színésznő nem beszélhet németül, akkor ki kell vonniok azt a végső következtetést is, hogy a nemzetiség megóvandó minden téren az utolsó konzekvenciákig. Nemde? Bizonnyára, felelik önök. Nos, akkor minden magyar születésű művész csak magyar könyveket írhatna, csak magyar képeket festhetne és csak magyar dalokat szerezhetne. Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy csak a legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt német dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket festett. De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának meg az önök kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem voltak magyarok, Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén nem születtek a Tisza és Duna közén.“

Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre ez az okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló értékű a nemzeti momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy magyar festő ne festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon született és a magyar zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak magyar nemzeti szenteket: ezt csak olyan szent gondolhatja és hirdetheti, akinek semmi sem szent, legkevésbé a józan ész.

A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű művészi képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet vall, tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a gazdagnak becseset adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de nekünk, akik nemzeti munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. Azonban el tudjuk viselni, sőt némi keserűséggel vegyes hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és szellemileg magokat expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem tesz különbséget a személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy színművészet terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség, mert ez reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek és jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él meg.

De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, sem erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre szomjaz, mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, mint amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, semhogy egy egész életen át étlen-szomjan itthon sanyarogjon. Ezért még hazafi is lehet. Mert hiszen nem mindenki képes áldozni is, hát még nagyot áldozni a hazáért. Tehát nem gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem voltak reményei csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek.

Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, hogy ott, ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a másik az, hogyha megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – érje is be vele s ne vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert keveselte. Itthon az önérzeteseknek és híveknek csak botránykozására van szereplése. Ami tapsot és pénzt itt kap, az egy demoralizált nemzeti közérzet gyászos forrásaiból ered.