Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék?

Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának? Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben?

Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három ártatlan.

Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert érezték, hogy a rab sajtó éles kard a hatalom kezében, mellyel szemben védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért.

Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk. Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az imádott ideálokért és más mindennapi prózai munkában, vesződségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót.

Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés nélkül, vagy éppen unottan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is küzdhetne érte.

Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. Talán képes lenne elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is.

De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, az sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül.

De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete, javai és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amelyre támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, amellyel védekezik: lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyekért eldobná magától?

Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje és főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy – leoperáltatja fejét a testéről.

Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett a szabad ember hibáit, bűneit is.

Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó?

Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő villámvonat, ami az utcákon száguldó villámoskocsi az atyáink meséiből ismert delizsánchoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képest.

Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, világrészt világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap újra hírt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba.

Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé teszi az újság.

A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel jutott a jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni.

A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert lakatott jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi lakomára.

De csak a szabad sajtó.

A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak, akinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki.

Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi erényben és emberi bűnben egyaránt.

De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani, vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki hazudnék, ha megél az igazságból?!

Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom parancsából.

És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek.

A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik, ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amilyenben a világuralom örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében szerény és nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse.

Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt.

Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon segít; nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és hazafias célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és anyagi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár tanácsot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkára, tudja hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát.

A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretemben, az újságíró lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért.

Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a szívében.