Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.

A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt, gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében egy liliomot tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle… El szerette volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára, milyen túl a mesén a világ.

Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindig nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés, ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó hársfasor mélyéből jött feléje, szüntelenül jött… jött és sohasem ért el hozzá.

Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos papirlap került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan a tavasz áradt volna ki belőle.

Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét. Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan, mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.

A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő, aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.

A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja helyében a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg, gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.

A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő sem tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőútakon és betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.

A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a lovagtermen, a hosszú folyosókon.

Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna a toronyban. Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott utána. Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős felé, aki már olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér peremére.

Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, tompultan hangzott utána a varázslónő intelme.

– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első kakasszóra, különben szörnyen meglakolsz…

– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.

A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a tulsó végében sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány fiatal asszony olvasott egy levelet.

A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére. Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott az eszébe. – Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.

Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott. Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a kandalló oszlopos órájára nézett.

Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerü messze madárfütty áradt a szobába. Az asszony hátra eresztette a fejét és ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna adni magát az éjszakának, mintha a boldogságba menne…

A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás könyvek közül. De a polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny.

Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót. Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.

A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon és szeliden letette a kertbe.

A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken, andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák nyiltak a várfalán. Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. Minden lélegzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis hercegnő előtt.

– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta elragadtatva.

– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.

– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen.

– Szerető?… Milyen szép neved van…

Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.

– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen az ajkad most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.

– Csak egy csók volt, amit mondtam.

– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi hát a csók?

– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az idegen.

– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis hercegnő, – mondd meg még egyszer nekem.

És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a Szerető szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.

Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és a kis hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.

Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.

Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között egyre veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a hevük megérintette a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a mesekönyvből.

Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.

Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő, ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… rövidebbek lettek a levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és nem volt többé levél a kezében.

Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.

Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a világban sietett, futott, rohant.

Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a lombból…

A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben. Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És azután, ha végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan lassan, mint a hű hegedős.

A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas már régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a kakasszót, ha egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.

Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… mire újból éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el többé.

Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák. Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.

Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt? És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.

De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis Valóság volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a szívébe kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, az emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt, épp ott a baloldalán, összetépett valamit…

Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe… szíve felett elszakadt a papiros.

Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött a lombos hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár.

„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn?“ Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske leemelte a polcról a régi könyvet.

A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő képénél felnyilott a könyv.

Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán. Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat, még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy nem összedült az egész mesebeli mindenség.

A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy, mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő, az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket. Hívta őket, hogy vele könyörögjenek.

– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, régen.

A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. Majd később… Hiszen nem szeretett így soha senki mást.

– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – Engem is elhagyott.

A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.

Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő is kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az útat a szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?