A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.

Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Viszhangzott, tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a sülyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet.

Segítség…

A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek parancsoljon, csak állt és várta a halált.

Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes pillanatig.

A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet.

Segítség…

Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő hajót.

Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.

És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű sülyedés körül.

Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.

Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.

Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami borzasztó táncot járnának.

És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.

Utolsó reménység… Utolsó dereglye…

Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. Hörögve könyörgött:

– Kötelet… dobjatok kötelet…

De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz. Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.

Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat és fejszét lóbált a szélben.

– Nincs hely… ereszd el…

A fejsze visítva lecsapott.

Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test visszabukott és mint egy kő alámerült.

Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon szétázott a friss vér.

A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó körben vihogtak körülte.

A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg veszni hagy mindent, talán őket menti meg?

Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét. – Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben legyenek.

A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami.

A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:

– Hajó!… Hajó!…

Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre, mifelénk…

De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott messze kinn.

Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:

– Segítség!

Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig eltünt és nem segített.

Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol összefutottak.

– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.

Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki engedelmeskedett…

Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.

A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek. Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett…

A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek. Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük…

Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a reggel, kémlelte a szemhatárt.

Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.

Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem lehetett sokáig elviselni.

Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!…

Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és beleesett a tengerbe.

Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.

A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.

Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… Vizet!

A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi éhezik?

Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette magát arra, akinek talán volt valamije.

Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak.

Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.

Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos fedőt…

Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak tova az utolsó dereglyén.