Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.
Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos, szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből, penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák tartani a szegek.
A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek, meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt, mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta.
Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén, kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet, vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.
A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon, repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár.
Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz van…
Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte, hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett. A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen zsidó népség.
Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek.
Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről, mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, ahol a nap sütött.
A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.
– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.
– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt, mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek közé.
Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek, csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni.
A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri.
– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat velük csináltatom; én csak kabátot szabok!
A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás is, aki komoly és művelt férfi volt.
– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány állát a levegőbe tolta.
A zsibárús mohón nézett rá:
– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban, ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az egésznek.
Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét.
Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet. Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott.
Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét… Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja kézenfogva vezette a processzióban.
De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához, melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már. Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből.
Kékítőszínű ég, csillogó fellegek…
Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón.
Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg riadtan nyitotta fel a szemét:
– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt.
– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.
Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.
– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy uraság.
Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór szerelmesére.
– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.
Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos idegesen kapott utána.
– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan hangzott.
A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat:
– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha akarná.
Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port.
A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki, mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.
– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze!
– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat; homloka verejtékes volt.
– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre.
– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára.
– Húszat adok érte.
– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…
Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja. Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé.
– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.
Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, csillogó fellegek…