Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok.

Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve. Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy mindennap találkozunk.

A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan. A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk.

Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.

Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik a mély délóra magánya felett.

Én várlak és te jössz…

Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng, mint az ezüst.

Én várlak és te jössz.

A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik. Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán.

Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen, mikor még láttalak.

Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap.

Emlékszel-e?

A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam. Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon.

Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek, mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a fák.

Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott. Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda.

De ugye, te odatalálsz?

A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé.

Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak, a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek észre.

Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni, futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová nem látnak el az emberek.

Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő.

Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.

És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem. De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled lehetek.

A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek.

Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak csörgését hallgatod?

Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?

Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat tudja igazán, én a boldogságot is tudom.

– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág, melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába.

Szeretsz?

Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a kutyád fején, – már ott sincs.

Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.

Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint felállsz.

Későn van, mennünk kell…

Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak, hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted hallgatni a meséimet.

A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a kutyádnak.

Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek, elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis mindenki odalát.

Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden, szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret.

Holnap…

Holnap…

Kedvesem…

De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről.

Isten veled…

Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.

Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek se írtak. Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz, el ne veszítsd. Különben… úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék.

Vagy…

Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik, akivel másutt nem találkozhat.