220) Benedetto Varchi: Due lezzioni, 1549.

221) Tommaso dei Cavalieri levele Michelangelóhoz (1523 január 1).

222) Lásd különösen Michelangelo válaszát Cavalieri első levelére, ugyanaz nap, midőn megkapta (1533 január 1.). E levél három kusza fogalmazványa maradt fenn, amelyek egyikéhez Michelangelo ezt az utóiratot fűzte: „Szabad lenne ugyan, ha ajándékot adunk valakinek, azt neki megnevezni, de ez alkalommal illendőségből nem teszem.“ – Világos, hogy ez esetben a szerelem szó az.

223) Michelangelo levele Cavalierihez (1533 január 1).

224) Michelangelo levele Cavalierihez, fogalmazvány (1533 július 28.)

225) Michelangelo levele Cavalierihez (1533 július 28).

226) Michelangelo levele Bartolommeo Angiolinihoz.

227) Michelangelo levele Sebastiano del Piombóhoz.

228) Vasari.

229) Kettőt közülök Varchi nyilvánosan magyarázott és a Due Lezzioni-ban kiadott. – Michelangelo nem titkolta szerelmét. Beszélt róla Bartolommeo Angiolinak, Sebastiano del Piombónak. Az ilyen barátságok nem leptek meg senkit. Midőn Cecchino dei Bracci meghalt, Riccio az egész világnak kikiáltotta szerelmét és kétségbeesését: „Ó, Donato barátom! Cecchinónk meghalt. Egész Róma meghalt, Michelangelo készíti számomra síremléke tervét. Írjon kérem számomra egy sírfeliratot és vigasztaljon meg levelével: bánatom elvette eszemet. Csak türelem! Minden órában ezer és ezer halált élek át. Ó Istenem! Mennyire megváltozott a szerencse képe!“ (Levél Donato Giannottihoz, 1544 január). –

– mondatja Michelangelo Cecchinóval sírfeliratai egyikében. (Költemények, Frey kiad. LXXIII, 12.).

230) Scheffler.

231) Költemények, CIX, 19.

232) Költemények, XLIV.

233) Költemények, LII. – Lásd még LXXVI. A szonett végén szójáték Cavalieri nevével:

234)

235) Il desiato mie dolce signiore… (U. o., L),

236) Un freddo aspetto… (U. o., CIX, 18.)

237) Költemények, XLV.

238)

239) Michelangelo egyik szonettjében azt szeretné, ha bőre a szeretett lény ruhájául szolgálna. A cipő szeretne lenni, mely hólábát hordja:

240) Leginkább 1533 június és október között, midőn Michelangelo, aki visszatért Firenzébe, Cavalieritől távol volt.

241) Azok a szép arcképek, amelyekben Vittoriát vélték felismerni, épen nem hitelesek. Ilyen a firenzei Uffizi-gyüjteményben levő rajz, amely sisakos fiatal nőt ábrázol. Legfeljebb az lehetséges, hogy midőn rajzolta, öntudatlanul Vittoria emlékének hatása alatt állott, idealizálva és fiatalítva azt, mert a rajzon levő arc Vittoria szabályos vonásaira és szigorú kifejezésére emlékeztet. Nagy szeme nyugtalan, kemény tekintetű. Nyaka meztelen, keble födetlen. Kifejezése erőteljes és koncentrált, de hideg.

242) Ilyennek ábrázolja egy ismeretlen mestertől való emlékérem, melyet a Carteggio di Vittoria Colonna (kiad. Ermanno Ferrero és Giuseppe Müller) közöl. Ilyen lehetett, midőn Michelangelo látta. Haját nagy, csíkos fejkötő rejti el, ruhája szigorúan zárt, csak nyakánál van kissé kivágva.

Egy másik névtelen emlékérem fiatalon, idealizálva mutatja be (Lásd Müntz, Histoire de l’Art pendant la Renaissance, III. 248 l’Oeuvre et la Vie de Michel-Ange, kiad. Gazette des Beaux-Arts). Felfelé fésült haját szalag tartja össze a homlok fölött, egy hajfürt az arcra hull, finom fürtöcskék a nyakra. Homloka magas és egyenes, szeme kissé súlyos figyelemmel néz, orra hosszú és szabályos, cimpája vastag, arca telt, füle széles és formás, álla egyenes és erős, meztelen nyakát könnyű fátyol veszi körül, keble födetlen. Kifejezése közömbös, inkább rosszkedvű.

E két emlékérem, amelyek különböző életkorokban keletkeztek, a következő közös vonásokat tünteti fel: az orrcimpa és a felső ajk duzzadtsága, ami kissé mogorva kifejezést ad, – a hallgatag, megvető kis száj. Az alak nyugodtságra vall, de illuziók, öröm nélkül.

Frey, kissé merészen, Vittoria képmását látja Michelangelo egy sajátságos rajzában, amely egy szonett kéziratának hátlapján található. Michelangelo ez esetben alig engedte volna, hogy a szép, szomorú rajzot más is lássa. – Az ábrázolt nő öreg, derékig mezitelen, üres emlői lelógnak, arca, melyet nem érintett az öregség, egyenes, gondolatokba merült és büszke. Hosszú, karcsú nyakát gyöngysor veszi körül, fölfelé fésült haját sapkába rejti el, amely az áll alatt sisak módjára van megkötve és a füleket eltakarja. Vele szemben egy öreg ember feje, mely Michelangelóhoz hasonlít, nézi őt, – utoljára. – Kevéssel Vittoria halála után készitette Michelangelo ezt a rajzot. A másik oldalon levő szonett a Vittoria halálára írt szép költemény: Quand’ el ministro de sospir mie tanti… A rajzot közzétette Frey, Michelangelo költeményeinek kiadásában, 385. l.

243) Lelki tanácsadója akkor Matteo Giberti veronai püspök volt, az elsők egyike, akik a katholikus egyház reformálását megkísérlették. Giberti titkára Francesco Berni, a költő volt.

244) Juan de Valdes, V. Károly császár egyik titkos tanácsosának fia, 1534-ben Nápolyban telepedett le és ott a reformmozgalom feje lett. Előkelő, nemes hölgyek csoportosultak körülötte. Sokat írt; főmunkái: Cento e dieci divine considerazioni (Basel, 1550) és Aviso sobre los interpretes de la Sagrada Escritura. Csak a hit által való igazulást ismerte el és a Szentírás által való okulást alárendelte a Szentháromság ihletének. 1541-ben halt meg. Nápolyban állitólag több mint háromezren csatlakoztak hozzá.

245) Bernardino Ochino, a nagy hitszónok, a kapucinusok generálisa, 1539-ben barátja lett Valdesnak, aki az ő befolyása alá került; a besúgások ellenére is folytatta vakmerő szónoklatait Nápolyban, Rómában, Velencében. A nép az egyházi tilalom ellenére melléje állott, 1542-ig, midőn mint lutheránust majdnem elitélték és ő Firenzéből Ferrarába, innen Genuába menekült, ahol a protestantizmusra tért át. Meghitt barátja volt Vittoria Colonnának és mielőtt Itáliát elhagyta, elhatározását bizalmas levélben közölte vele.

246) A firenzei Pietro Carnesecchit, VII. Kelemen protonotariusát, Valdes barátját és tanítványát első ízben 1546-ban idézték az inkvizició elé, 1567-ben pedig Rómában megégették. Vittoria Colonna haláláig összeköttetésben maradt vele.

247) Gasparo Contarini főrangú velencei családból származott és először Velence követe volt V. Károlynál Németalföldön, Németországban és Spanyolországban, majd – 1528-tól 1530-ig – VII. Kelemennél. III. Pál 1535-ben biborossá nevezte ki és 1541-ben a regensburgi birodalmi gyűlésre küldte ki. De nem sikerült a protestánsokkal megegyezésre jutnia, a katholikusok előtt pedig gyanússá vált. Elcsüggedve tért vissza és Bolognában halt meg 1542 augusztus havában. Sokat írt, művei: De immortalitate animae. – Compendium primae philosophiae és értekezés az Igazulásról, amelyben igen közel állott a kegyelemről való protestáns eszmékhez.

248) Thode idézete szerint.

249) Giampietro Caraffa, chiesi püspök, 1524-ben alapította a theatinusok rendjét és 1528-tól kezdve Velencében megkezdte az ellenreformáció munkáját, amelyet mint biboros, majd miután 1555-ben IV. Pál néven pápa lett, kérlelhetetlen szigorúsággal folytatott. A jezsuiták rendje 1540-ben nyert megerősítést, 1542 júliusában pedig Itáliában felállították az inkvizició törvényszékét, teljes hatalommal az eretnekek ellen. 1545-ben nyílt meg a trienti zsinat. Ez volt a vége a szabad katholicizmusnak, amelyről a Contariniak, Gibertiek és Pole-ok álmodoztak.

250) Carnesecchi vallomása az inkvizició előtt 1566-ban.

251) Reginald Pole, a York-ház sarjadéka, Angliába volt kénytelen menekülni, ahol VIII. Henrikkel viszályba keveredett; 1532-ben Velencébe ment és itt Contarini lelkes barátja lett. III. Pál pápa biborossá és Szt. Péter patrimoniumának legatusává nevezte ki. Az egyénileg igen vonzó és békülékeny szellemű férfiú alávetette magát az ellenreformációnak és engedelmességre bírt sok szabadgondolkodót Contarini csoportjából, akik készek voltak arra, hogy a protestantizmusra térjenek át. Viterbóban, 1541-től 1544-ig Vittoria Colonna teljesen az ő vezetésére bízta magát. – 1554-ben Pole mint legátus Angliába tért vissza, Canterbury érseke lett és 1558-ban halt meg.

252) Vittoria Colonna levele Morone biboroshoz (1543 december 22.-én). – Vittoria Colonnára nézve lásd Alfred von Reumont művét és Thode Michelangelojának második kötetét.

253) A négy beszélgetést, amelyeket Francisco d’Ollanda 1548-ban írt, német fordítással kiadta Joaquim de Vasconcellos (Bécs, 1899). – Francia fordítása A. Raczynski: Les Arts en Portugal (Páris, 1846) c. művében.

254) A Beszélgetések első része.

255) Ugyanott, harmadik rész. – E beszélgetés napján vette el Ottavio Farnese, III. Pál unokaöccse, Margheritát, Alessandro de’ Medici özvegyét. Ez alkalomból tizenkét, klasszikus alkatú szekérből álló diadalmenet vonult a Piazza Navonára, ahol nagy tömeg tolongott. Michelangelo barátaival a San Silvestro magányába, a város fölé menekült.

256) Condivi. – A Vittoriától reánk maradt levelek voltaképen nem ilyenek; kétségkívül nemesek, de kissé hidegek. – Meggondolandó azonban, hogy ebből az egész levelezésből csak öt levél maradt meg, öt Orvietóból és Viterbóból és három Rómából, 1539 és 1541 között.

257) A. Grenier kimutatta, hogy ez a rajz volt alapja a különböző Pietàk-nak, amelyeket Michelangelo később faragott: a firenzeinek (1550–1555), a Rondanini-féle Pietà-nak (1563) és annak, amelyet legújabban fedeztek fel Palestrinában (1555 és 1560 között). – Ehhez a kompozicióhoz csatlakoznak még az oxfordi könyvtárban levő vázlatok és a londoni National-Gallery-ben levő Sirbatétel. – Lásd A. Grenier: Une Pietà inconnue de Michel-Ange à Palestrina, Gazette des Beaux-Arts, 1907 március, a különböző Pietà-k képeivel. (V. Wallerstein szerint is – Die Pietà des Michelangelo zu Palestrina, Zeitschrift für bildende Kunst 1914, 325. köv. II. – a palestrinai csoport a firenzei Pietà után és a Rondanini-féle Pietà előtt keletkezett. – A fordító).

258) Ekkor gondolt Michelangelo összegyüjtött költeményeinek kiadására, amire barátai, Luigi del Riccio és Donato Giannotti beszélték reá. Addig nem nagy jelentőséget tulajdonított annak, amit írt. Giannotti foglalkozott e kiadványnyal, 1545 táján. A Michelangelo által kiválasztott költeményeket barátai lemásolták. De Riccio halála, 1546-ban és Vittoriáé, 1547-ben eltérítette e szándékától, amely immár hiúságnak tünt fel előtte. Költeményeit nem is adták ki az ő életében, nehányat kivéve, amelyek Varchi, Giannotti, Vasari munkáiban jelentek meg, de másolatokban kézről-kézre jártak. A legnagyobb zeneszerzők, Archadelt, Tromboncino, Consilium, Costanzo Festa zenésítették meg őket. A szonettek egyikét Varchi olvasta fel és magyarázta 1546-ban a firenzei akadémia előtt. „Dante klasszikus tisztaságát és gondolatainak gazdagságát“ találta meg benne.

Dante teljesen áthatotta Michelangelót. „Senki sem ismerte jobban“ – mondja Giannotti – „és senki sem sajátította el tökéletesebben az ő művét.“ Senki sem hódolt neki nagyszerübben, mint Michelangelo a „Dal ciel discese…“ (Költemények, CIX, 37) kezdetű szép szonettel. – Nem kevésbbé ismerte Petrarcát, Cavalcantit, Cino da Pistoját és az olasz költészet klasszikusait. Azokon edződött stilusa, de a mindent megelevenítő érzés izzó platói idealizmusa volt.

259) Rime con giunta di XVI Sonetti spirituali, 1539.

Rime con giunta di XXIV Sonetti spirituali e Trionfo della Croce, 1544. Velence.

260) „Van egy pergamen könyvecském, amelyet a marchesa di Pescara ajándékozott nekem körülbelül tíz évvel ezelőtt“ – írja Michelangelo 1551 március 7.-én unokaöccsének Lionardónak – „Százhárom szonett van benne, azokon kívül, amelyeket utóbb Viterbóból küldött nekem. Ezt a negyven költeményt, amelyek rongypapirra vannak írva, ugyanabba a könyvecskébe köttettem be… Van azonkívül sok levelem, amelyeket Orvietóból és Viterbóból írt nekem.“

261) Költemények, LXXXVIII.

262) Vasari. – Egy időre meghasonlott legkedvesebb barátainak egyikével, Luigi del Riccióval, mert ez, akarata ellenére, megajándékozta: „Rendkívüli jóságod jobban bánt“ – írja neki – „mintha meglopnál. Barátok között egyenlőségre van szükség: ha az egyik győz, a másik nem bocsájtja meg.“

263) Condivi.

264) Költemények, CI. – Michelangelo ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „Ő (a kalapács: Vittoria) a földön egymaga emelte föl az erényeket az ő nagy erényével; nem volt senkije, aki a tüzet szította volna. Most az égben sok társa lesz, mert ott csak olyanok vannak, akik szerették az erényt. Ezért azt reménylem, hogy az én kalapácsom oda föl fog kerülni. – Most majd az égben lesz, aki neki szítsa a tüzet, míg idelenn nem volt segítő társa műhelyében, ahol az erényeket fölemelik.“

265) Költemények, C. – E szonett kézíratának hátlapján van az a tollrajz, amelyben – a fonnyadt keblű női alakban – Vittoriát vélték felismerni.

266) Michelangelo barátsága Vittoria Colonna iránt nem zárt ki egyéb érzéseket. Nem töltötte be egészen lelkét. Óvakodtak ezt kimondani, mert azt hitték, hogy Michelangelót „idealizálni“ kell. Mintha Michelangelónak szüksége lett volna reá, hogy „idealizálják!“ – Vittoriával való barátsága idején, 1535 és 1546 között. Michelangelo szeretett egy „szép és kegyetlen“ nőt, donna aspra e bella (Költ., CIX, 89), – lucente e fera stella, iniqua e fella, dolce pieta con dispietato core (CIX. 9). – cruda e fera stella (CIX. 14). – belezza e gratia equalmente infinita (CIX. 3), – „ellenséges hölgyem“ la donna mia nemica (CIX, 54), ahogy nevezi. – Szenvedélyesen szerette, megalázkodott előtte, majdnem feláldozta volna neki örök üdvösségét:

Godo gl’inganni d’una donna bella… (CIX, 90)

Porgo umilmente al’aspro giogo il colla… (CIX, 54)

Dolce mi saria l’inferno teco… (CIX, 55)

Ez a szerelem gyötörte őt. Hölgye mulatott rajta:

Féltékenységet keltett benne és másokkal kacérkodott. Michelangelo végül is meggyülölte. Kérte a sorsot, bár lenne kedvese csunya és szeresse őt, – míg ő már nem szeretné és igy megtorolná a szenvedéseket, amelyeket neki okozott:

267) Vasari.

268) Condivi.

269) Ennek az óriási, a Sixtus-kápolna bejárati falát a pápa oltára fölött teljesen elborító freskónak eszméje még VII. Kelemen pápa idejébe, 1533-ra vezethető vissza.

270) Vasari.

271) Vasari.

272) Ugyanott.

273) 1573 július havában. – Paolo Veronese nem mulasztotta el, hogy az Utolsó itélet példájára ne hivatkozzék:

„Elismerem, hogy helytelen, de most is azt mondom, amit már mondtam, hogy kötelességem azokat a példákat követnem, amelyeket mestereim adtak nekem.

– Hát mit csináltak azok a mesterek? Talán valami hasonló dolgokat?

– Michelangelo Rómában, a pápa kápolnájában Krisztus Urunkat, a Szűzanyát, Szent Jánost, Pétert és a szenteket ábrázolta, valamennyit meztelenül, még Szűz Máriát is és olyan helyzetekben, amelyeket nem sugallt a legszigorúbb vallásosság.“ – (A. Baschet: Paul Véronèse devant le Saint-Office, 1880).

274) Ez bosszú műve volt. Aretino – szokása szerint – műalkotásokat akart tőle kicsikarni, sőt oly orcátlan volt, hogy programmot készített az Utolsó itélethez. Michelangelo udvariasan elhárította magától e különös közreműködési ajánlatot és nem vett tudomást kéregetéséről. Aretino meg akarta mutatni Michelangelónak, hogy milyen ára van vele szemben az előzékenység hiányának.

275) Aretino egyik vígjátéka, a Hipocrito, volt a Tartuffe forrása (P. Gauthier: l’Arétin, 1895).

276) Gyalázatos célzást tett „Gherardi és Tomai“-ra (Gherardo Perini és Tommaso dei Cavalieri).

277) Ez a zsaroló szemtelenül pöffeszkedik. E fenyegető levélhez, miután Michelangelo eszébe juttatta, hogy mit vár tőle, – vagyis ajándékokat – Aretino még ezt az utóiratot fűzi: „Most, hogy kissé kiadtam mérgemet és megmutattam kegyelmednek, hogy ha kegyelmed isteni, én sem vagyok kutya (szójáték: divino – di vino – acqua), tépje össze ezt a levelet, mint én és határozza el magát…“

278) Egy firenzei, 1549-ben (Gaye, Carteggio, II. 500)

279) 1596-ban VIII. Kelemen pápa is meg akarta semmisíttetni.

280) 1559-ben. – E művelet miatt Daniele da Volterrára reáragadt a „nadrágszabó“ (braghettone) név. Daniele Michelangelo barátja volt. Egy másik barátja, Ammanati szobrász, botrányosoknak ítélte meztelen ábrázolásait. Ez alkalomból tehát még tanítványai sem álltak Michelangelo mellé.

281) Az Utolsó itélet-et rá 1541 december 25.-én avatták fel, az egész Itáliából, sőt Franciaországból, Angliából és Flandriából is egybesereglettek jelenlétében. – Lásd a mű leírását a Maitres de l’art sorozat kötetében, 90–93. ll.

282) Ezeken a freskókon (Szent Pál megtérése, Szent Péter vértanúsága) Michelangelo 1542 óta dolgozott, de két betegsége miatt 1544-ben és 1546-ban félbe kellett szakítania munkáját, amelyet csak nagynehezen fejezhetett be 154-ben. Ezek voltak „az utolsó festmények, amelyeket alkotott“ – írja Vasari – „még pedig nagy erőfeszítéssel, mert a festészet, főleg a freskófestés, nem öregeknek való művészet.“

283) A Mózesen kívül készen volt a két Rabszolga, de Michelangelo úgy vélte, hogy a Rabszolgák már nem illenének az összezsugorodott emlékre, miért is két más szobrot faragott helyettük: a Tevékeny életet és a Szemlélődő életet (Lea és Ráchel).

284) Levél egy ismeretlen Monsignore-hoz (1542 október; Levelek, Milanesi kiad., CDXXXV).

285) Költemények, CXXIII.

286) Michelangelo levele Vasarihoz (1554 szeptember 19).

287) Michelangelo levele unokaöccséhez, Lionardóhoz (1557 julius 1).

288) Antonio da Sangallóról van itt szó, aki a Szent Péter-templom vezérépítésze volt 1537-től 1546 októberében bekövetkezett haláláig. Mindig ellensége volt Michelangelónak, aki nem kimélte őt. Mint ellenfelek állottak egymással szemben a borgói (vatikáni városrész) erődítési munkák alkalmából, 1545-ben, midőn Michelangelo mellőztette Sangallo terveit és a Farnese palota építésekor, amelyet a második emeletig Sangallo vezetett, de amelyet Michelangelo fejezett be. 1549-ben a főpárkányhoz készített saját tervét vette alapul és vetélytársának tervét kiküszöbölte. – (Lásd Thode: Michelangelo.)

289) Később II. Marcellus pápa.

290) Vasari.

291) Bottari.

292) Az 1551. évi vizsgálat végén Michelangelo az elnöklő III. Julius pápához fordulva így szólt: „Szent atyám, látja, mi az én nyereségem! Ha fáradalmaim nem szolgálnak lelkem javára, elvesztem időmet és fáradságomat.“ A pápa, aki szerette őt, két vállára tette kezeit és így válaszolt neki: „Te mindkettőnek dolgozol, testednek is, lelkednek is. Ne félj!“ (Vasari).

293) III. Pál pápa 1549 november 10.-én halt meg. III. Julius, aki, mint elődje, szerette Michelangelót, 1550 február 8.-tól 1555 március 23.-ig uralkodott. Cervini biborost 1555 április 9.-én választották meg pápának III. Marcellus néven, de csak nehány napig uralkodott és már 1555 május 23.-án IV. Pál pápa (Caraffa) követte őt.

294) Michelangelo levele Vasarihoz (1555 május 11.-én) – Barátainak bírálatai mégis oly hatást gyakoroltak reá, hogy 1560-ban kérte, „mentenék fel ez alól a teher alól, amelyet tizenkét év óta ingyen, a pápák parancsára hordott.“ De nem fogadták el lemondását és IV. Pius brevével megújította megbízását. – Akkor határozta el végre Cavalieri sürgetéseire, hogy elkészítteti a kupola famintáját, míg addig fejében őrízte meg minden tervét és senkinek sem akart semmit elárulni.

295) Nanni mégis, a Michelangelo halálát követő napon, arra kérte Cosimo herceget, hogy juttassa neki Michelangelo helyét a Szent Péter-templomnál.

296) Michelangelo csak a lépcsők és tér építését élte meg. A Capitolium épületeit csak a tizenhetedik században fejezték be.

297) Michelangelo templomából semmi sem maradt. A tizennyolcadik században teljesen újjáépítették.

298) A mintát kőből készítették, nem fából, mint Michelangelo akarta.

299) 1559–1560-ban.

300) Vasari.

301) Ugyanott. – 1553-ban kezdte meg ezt a művet, amely a legmegkapóbb valamennyi műve közül, mert a legbensőbb: érezzük, hogy csak saját magához szól benne, szenved és átengedi magát szenvedésének. Úgy látszik egyébiránt, hogy saját magát ábrázolta a fájdalmas arcú aggastyánban, aki Krisztus holttestét támogatja.

302) 1555-ben.

303) Tiberio Calcagni visszavásárolta Antoniótól és engedélyt kért Michelangelótól, hogy kijavíthassa. Michelangelo beleegyezett, Calcagni helyrehozta a csoportot, de meghalt és a mű befejezetlen maradt.

304) Költemények, LXXXI. (1550 körül). – Nehány költeménye azonban, amelyek nyilván élete legvégéről valók, elárulja, hogy a láng nem aludt ki annyira, mint ahogy hitte és hogy „a régi üszök“ – mint mondá – akkor még tüzet fogott.

305) 1538-ban Michele di Niccoló Guicciardinihoz ment férjhez.

306) Pozzolaticóban.

307) Ez a levelezés 1540-ben kezdődik.

308) … Stare a spasimare intorno alle tue lettere. (Levelek, 1536–1548).

309) Levél, 1544 julius 11.-ről.

310) Betegsége alatt, 1549-ben, Michelangelo siet unokaöccsét értesíteni, hogy örökölni fog utána. „A végrendelet szerint neked és Gismondónak hagyom, olyképen, hogy öcsém, Gismondo ugyanannyit kapjon, mint te, unokaöcsém, és hogy vagyonomból egyikőtök se vehessen el semmit a másiknak beleegyezése nélkül.“

311) L’amore del tarlo!

312) 1546 február 16.-án. – Végül még: „Igaz, hogy mult évben addig beszéltem a fejeddel, míg csak elszégyelted magad és egy akó trebbianóit küldtél nekem, – bár ne küldted volna!“

313) 1547-től 1553-ig.

314) És máshol: „Ne nézz a pénzre, csak a jóságra és jó hírnévre… Olyan asszony kell neked, aki veled él és akinek parancsolhatsz, aki nem fújja fel magát és nem akar minden nap lakomákra, lakodalmakra menni, mert ha udvarolnak neki, könnyen rossz útra térhet (diventar puttana), kivált ha nincsenek szülei.“ (Levelek, 1549 február 1).