(A Felső-Indus vidékéről.)

Egyszer egy teve megszökött a gazdájától. Ment, mendegélt magában úttalan-utakon, jobbra-balra, mindenfelé s amint ment, húzódott utána a kötőfék. Arrafelé járt egy patkány. Mit gondolt, mit nem a patkány, megkapta a kötőféknek a végét, aztán hirtelen a teve elé szaladott, mintha vezette volna. Mondotta is magában:

– Lám, milyen erős vagyok én! Egy tevét vezetek!

Hát csak mentek, mendegéltek, hanem egyszer egy nagy folyamnak a partjára értek. Ott a patkány megállott. Nézett jobbra, balra, előre, hátra, de menni tovább nem mert.

– Na, eredj tovább, – biztatta a teve.

– Nem merek ám, – mondotta a patkány – mert mély a víz nekem!

– Ugyan, – mondotta a teve – nem mély víz az, legfeljebb térdig ér.

Azzal szépen be is ment a vízbe a teve, be egészen a közepére. Ottan megállott s visszaszólt a patkánynak:

– Na, látod, hogy csak a térdemig ér a víz?

– Meghiszem azt, – mondotta a patkány – csakhogy nagy különbség van a te térded meg az én térdem között. Tudod mit, teve? Gyere vissza, felülök a hátadra s vígy át a vizen.

A teve vissza is jött, de azt mondta a patkánynak:

– Hallod-e, patkány, valld meg a hibádat. Lásd be, hogy önhitt voltál s igérd meg nekem, hogy szerény leszel ezután. Akkor aztán átviszlek a vizen.

Bezzeg hogy a patkány megigérte.

Azzal szépen felült a teve hátára s általmentek a víznek a másik partjára.

Itt a vége, fuss el véle.